Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-24 / 304. szám

5 Péntek, 1976. december 24. Megy a torony — saját lábon A szegedi szénhidrogén medencében, Algyőn, valamint Üllésen és más mezőkben még sok' száz olaj- és gázkút vár fúrásra. A Nagyalföldi Kutató- és Feltáró Üzem műszaki dolgozói, olajbányászai új módszerekkel ls törekszenek a tervezett kutak mielőbbi üzembehelyezésére. Simon Balázs fúrómérnök és Bácsik József előkészítőmester újításával megoldották, hogy a 250 tonna teherbírású, 45 méter magas fúrótornyot egy-egy kút lemélyítése után nem kell szétszerelni, szállító járműre helyezni, hanem ehelyett a torony a „saját lábán", s az eddiginél lényegesen gyorsabban jut el az új fúrási pontra. A módszert az úgynevezett bokorfúrásnál alkalmazzák, vagyis olyan helyeken, ahol egymás közelében több kutat fúrnak, tehát nem kell a tornyot nagy távolságra továbbítani. Ilyen bokorfúrás helyén nagy be tonlapot készítettek, s ezen húzatták át a tornyot új munkahelyére, három lánctalpas traktorral, csigasor és görgők segítségével. Így jelentós előnyt szereztek, mert amíg a szétszereléssel járó és szállítóeszközön történő továbbítás általában két napot vesz igénybe, adig az új módszerre] mindez négy órahosszat tartott, s máris hozzáfoghattak az új kút mélyítéséhez. Honnan vegyük, • m ami nincs • Az olvasók leveleiből postaláda Nem lenne abban semmi szokatlan, ha az év utolsó Postaládájában, amely ráadásul éppen a december legszebb napján jelenik meg, csak jó híreket, kellemes emlékeket, köszönő szavakat tolmácsolhatnánk. Szíves-örömest tettük volna igazán karácsonyivá a mai levélgyűjteményt, de azért csak „becsúszott" egykét örökzöld panaszos téma. Mindegy, no, nem is baj talán. így legalább hű maradhat önmagához az évet búcsúztató Postaláda: hfrt adhat a levelet író olvasók szerteágazó érdeklődéséről. A levelezési rovat célja jövőre ls ez marad, s a hetenkénti válogatáshoz változatlanul kérjük olvasóink ötleteit, javaslatalt. észrevételeit. A jelenlegi formájában másfél eve jelentkező Postaláda összeállítói végül azzal búcsúznak 1976 levélíróitól: kívánjuk, hogy minél több örömhír, s kevesebb bosszúság késztesse olvasóinkat levélírásra 1977ben. Karácsonyi csokor így, december vége felé már-már várjuk is Nagy Idának, az alsóvárosi szociális otthon lakójának tudósítását — a Télapó-ünnepségről. „Éppen olyan kedve, sen és gondosan készítették elő, mint tavaly, most is betértek köszöntőink minden szobába. Senki nem maradt ajándék nélkül, hát köszönetet mondunk a Télapónak, s mindenkinek, aki segítette őt, hogy örömet szerezhessen nekünk." Az otthon lakóinak karácsonyát azonban remélhetőleg nem csupán a közös, a „hivatalos" Télapó szervezte. Ha arról külön tudósítás nem is számol majd be, biztosan gondolnak az Idős gondozottakra hozzátartozóik is. így lesz Igazán meghitt karácsonyuk. „A Szegedi Ruhagyár Alkotmány szocialista brigádja negyedik éve patronál bennünket. A négy év alatt sok olyan hulladékanyagot kaptunk, amit az iskolában még Jól tudtunk használni. Ebben a tanévben is szerveztek meglepetést: kis táskákat varrtak nekünk — ez volt a Télapó ajándéka" — írják a tápéi általános iskola hatodikosai, akiktől legközelebb azt is szeretnénk ám hallani: vajon ők mivel köszöntötték a patronáló felnőtteket? Karácsonyi üdvözlőlapra írt Kalász Sándor és felesége (Borbás u. 20.). A jó Kívánságok mellett — amelyeket megköszönünk — olvashatunk arról is, hogy a zálogházat tatarozó munkások megkímélték a fecskekefészkeket. Nem verték le, pedig megtehették volna. Példamutatásukért elismerését fejezi ki a házaspár A városi tanács nyugdíjasainak december 20-i találkozója lehetne a karácsonyi csokor újabb dísze, a hangulatosan berendezett étkezőben látta vendégül a szakszervezet a volt tanácsi dolgozókat. „Akik néhány évvel ezelőtt asztalszomszédok voltak, most is égyütt ünnepeltek, s hallgatták meg a városi tanács vezetőinek köszöntő és tájékoztató szálfáit. Szóba kerültek aztán a régi emlékek, élmények és előkerültek az unokák fényképei is az I. és II. számú munkahelyi bizottság rendezte házi ünnepségen." A fodrászszakma emlékei „A Borsod megyei fodrászok szeptemberben a Délmagyarországban is meghir. dették, hogy régi időkben használt fodrászszerszámokat vennének, melyeket kiállítanának. Szegeden már a harmincas években, az Oskola utcai tanonciskolában volt egy kis múzeum, az 1600-as évektől mutatták ott be a régi szerszámokat és frizurákat. Azok a tárgyak aztán veszendőbe mentek." Levélírónk, id. Dudás San. dor (Északi körút 33.) a továbbiakban beszámol arról, hogy 1967-ben száznál is több tárgyat, dokumentumot ajándékozott a 624. sz. Iparitanuló Intézetnek. Több fodrászmester társával együtt most ismét összegyűjtötte szakmája emlékeit, s ezeket fel is ajánlották a borsodiaknak. De leveléből az cseng kl: szívesebben venné, ha ezek az emlékek, szerszámok, iratok Szegeden maradnának. Szerkesztőségünk azonban legfeljebb a közvetítésre vállalkozhat, a gyűjteményt mindenképpen szakemberekre kellene bízni. Ezért a KISOSZ és a Móra Ferenc Múzeum figyelmébe ajánljuk Dudás Sándor és a fodrászmesterek gyűjtötte anyagot, a megőrzésre, feldolgozásra, kiállításra a két Intézménynek együtt talán lenne módja. Örökzöld A cím persze nem a fenyőfákra céloz, hanem a visszatérő panaszok csokrát jelzi. Farkas István (Ballagitó sor 2.) a gyógyszerfogyasztás csökkentésére tett javaslatot — amelyet azonban biztosan nem fogadnának tetszéssel az orvosok. „Azért őrzünk annyi gyógyszert otthon fölöslegesen, mert nem tudjuk, mi mire való. Ha a dobozra érthetően felírnák, minek az ellenszere, orvoshoz sem kellene mennünk." Nos, éppen itt a vitatkozni való: orvosi ellenőrzés nélkül nem tanácsos és veszélyes is gyógyszert szedni. Ráadásul ugyanazt a gyógyszert, amit tavaly az orvos írt fel, lehet, hogy az Idén már éppen nem javasolná. Farkas Istvánt kérjük, felejtse el gyorsan ezt az ötletét. „Gondolom, sok vásárlónak lett volna karácsonyi meglepetés, ha legalább Ideiglenesen feltöltötték vagy eltüntették volna a Tabán ABC-t körül vevő sárténgert. Most már azt sem bánnánk, ha ezt az újévre halasztanák" — de azért ne az év végére, nyilván így gondolja Rovó Istvánná is. A tizenkilenc aláírással érkezett levélben a Szeged étterem előfizetéses menüjét keveslik és rosszallják olvasóink. „Tudjuk, majd válaszol az illetékes, majd ígéri, hogy így vagy úgy, lépéseket tesz, segít, megoldja... de ezt már ismerjük. Addig is nagyon szívesen látjuk ebédlőtársként a válaszadót, talán akkor hamarabb érezhetnénk az ebéd jó izét." Válaszol az illetékes Özv. Szántó Sándorné 870 forint címmel közzétett panaszára az alsóvárosi temető gondnokságáról érkezett válasz, amelyet szinte teljes terjedelmében közlünk. Az illetékes levele ugyanis arra példa, hogy az indokolatlan, vagy a nem egyértelműen fogalmazott panasz kellemetlen helyzetbe hozhatja a munkájukat jól végző embe reket. Reméljük, hogv a félreértés tisztázódik a levéMrő és a temető gondnoksága között. „A jelzett sírt a panaszos megrendelésének megfelelően hantoltuk fel, majd ültettük be. A végzett munkáért bármikor felelősséget vállalunk. Szántó Sándornétól október 6-án megkérdeztem, kivánja-e a sir gondozását jövőre is. Válasza igenlő volt, ezért érthetetlen, milyen kártalanításra gondot, milyen munkát nem végeztünk el? Feltehetően a sír mel'ett levő szeméttárolóhely ellen van a panaszosnak kifogása. Sajnos, ezen egyelőre nem tudunk segíteni, mert a szemetet is gyűjteni kell valahol, s bárkinek a sírja mellé helyezzük is el, mindig lesz, aki panasszal él ellene. A levél tartalma sok olvasóban bizalmatlanságot kelthetett" — írja a temető gondnoka, s szeretné nyilvánosan tisztázni az általuk tévesnek minősített bejelentést. Mivel többet a Postaláda nem tehetett, készséggel közöltük a választ is. (Noha a sírok és a szemétdombok szomszédságát szerintünk is meg kellene szüntetni. Ehhez persze a temető látogatóinak is figyelmesebbnek kellene lenniük.) összeállította: Pálfy Katalin M

atematikailag nem igazolható az állítás, miszerint Magyarországon teljes — azaz: száz százalékos arányú — foglalkoztatottság valósult meg. Ám a matematika igazsága ez esetben sovány, vagy éppenséggel semmilyen vigaszt sem jelent. Igaz ugyan, hogy az elmúlt öt évben a munkaképes korú nők 66 százaléka vett részt a társadalmilag szervezett munkában, ám sokkal többen, még ha akarnának sem állhatnának munkaviszonyba, többek között azért sem, mert például lakóhelyük környékén nincs munkahely... A munkaképes korú férfiak esetében ls csak 84 százalékos a foglalkoztatási arány, de ez is megfelel a demográfiailag lehetséges maximumnak, mert a munkaképes korúak egy része még tanul, vagy — például rokkantság miatt nem vállalhat munkát. A matematikailag kimutatható „tartalék" tehát voltaképpen nem tartalék, legalábbis a jelenlegi körülmények között nem az... Ilyen helyzetben kezdődött a jelenlegi tervidőszak és tevődik fel a nagy kérdés: honnan vegyük, ami nincs, a szükséges számú és képzettségű munkaerőt? A népgazdasági terv számítások szerint az összes munkaerőforrás, 1976. és 1980. között körülbelül 40 ezerrel csökken, elsősorban a fővárosban, Észak-Magyarországon, a Dél-Alföldön és a Dél-Dunántúlon. Kisebb — majdhogynem jelentéktelen — mértékű növekedéssel lehet számolni az Észak-Dunántúlon és az ÉszakAlföldön. (Viszont: e tartalék hasznosítása — elsősorban azért, mert nőkről van szó — inkább csak a helyi munkalehetőségek bővítésével oldható meg.) A terv ugyanakkor a foglalkoztatottak számának körülbelül hatvanezres növekedésével számol a következő öt évben, oly módon, hogy feltételezi a munkaképes korú népességből újabb tízezrek munkába állítását. Ezen belül a terv azzal is számol, hogy ugyanebben az időszakban körülbelül 130 ezerrel csökken a mezőgazdaságban dolgozók száma (igaz: ennek realitását az agrárszakemberek közül jónéhányan megkérdőjelezik ...), valamint, hogy az ipari létszám nem emelkedik tovább. Így fest vázlatosan a következő öt év országos munkaerőmérlege, s most nézzük — ugyancsak vázlatosan — mivel számolnak a vállalatok, az ágazatok? A gépiparban elsősorban a kiemelt nagyvállalatok jelezték létszámnövelés! szándékukat. Ha más gépipari vállalatoknál sikerül az igényeket alaposan visszaszorítani, akkor ez a szándék részben megvalósítható. A nehézipari vállalatok jóval szerényebbek voltak. A Nehézipari Minisztérium számításai és jelzései szerint, a tárca vállalatainál további munkaerőtartalékok mozgósíthatók; mindent egybevetve a nehézipar létszámigénye 1—2 százalékkal lehet alacsonyabb mint amire a népgazdasági tervkészítők számítottak. A könnyűiparral kapcsolatban olvashatjuk a legváltozatosabb számokat; jelentős az eltérés a népgazdasági terv, a minisztériumi és a vállalati számítások között' s az igazi gond ott kezdődik, hogy a könynyűipar a legmértéktartóbb tervezéssel sem mondhat- le a létszám bizonyos arányú (növeléséről) különösen nem a nyomda- és a ruházati Ipar.) Kedvezőbb a helyzet az építőiparban, ahol eleve kisebb létszámnövekedést terveztek, mint amivel a népgazdasági terv számolt. Növekvő termelési feladataikata termelékenység tervezettnél gyorsabb ütemű emelésével akarják megvalósítani. Ez reális törekvés, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az építőiparban alkalmazott bér- és személyi jövedelem szabályozás a vállalatokat nem ösztönzi a jelentősebb létszámbővítésre. A kereskedelem által jelzett munkaerőigények lényegében azonosak a népgazdasági terv számításaival, de az már most is nyilvánvaló, hogy további munkaerőhiány várható a városi élelmiszer-kereskedelemben, a vendéglátóiparban és az üdülőkörzetek kereskedelmi és vendéglátó egységeinél. Az úgynevezett nem anyagi ágazatok munkaerőigényének kielégítése végsősoron két tényezőtől függ: egyrészt a felsőfokú végzettséggél rendelkezők pályázatok útján való elhelyezésének következetes végrehajtásától, másrészt a meglevő létszám stabilizálásától. (A munkaerőigény több mint hatvan százaléka egyébként az egészségügyben és az oktatásban jelentkezik.) A számok egyértelműen jelzik: az Igények sok esetben meghaladják a lehetőségeket és a számok mögött az is felfedezhető, hogy sokan — még ma sem és még mindig — egyszerűen nem veszik tudomásul a megmásíthatatlan tényt, hogy tudniillik: nincs és egyelőre nem is lesz — a szó valamikort, ha úgy tetszik klaszszikus értelmében vett — szabad munkaerő. Igaz: a népgazdasági tervezők is számolnak a munkaerőforrások bővítésének lehetőségével, de ez ma mar egészen mást jelent, mint akár csak tíz évvel ezelőtt Elsősorban minőségi változásokkal lehet számolni, ha ezt a termelőszférában, a gyakorlati életben is komolyan veszik. Változtatni kell az oktatás, a szakképzés szerkezetén, ami — enyhén szólva is — nem minden téren igazodik a népgazdaság szükségleteihez. Alighanem gyökeres reformokkal kellene hatékonyabbá tenni a pályaválasztási munkát és nem volna szabad sajnálni a fáradságot semmitől, aminek segítségével elérhető lenne hogy a nyugállományba készülő de sok esetben még bőven munkaképes korúak egyre nagyobb hányada tartsa érdemesnek a további munkát. Elodázhatatlan feladat a csaknem félmillió csökkent munkaképességű dolgozó gyors, okos, humánus rehabilitációja, lehetőség szerinti foglalkoztatása. És mindezek mellett: a szakmai továbbképzés, s ez ügyben érdemesnek látszik néhány mondat erejéig elidőzni. A televízió műsora a napokban sokoldalúan elemezte áz ország munkaerőgondjait. A Szerszámgépipari Művek egyik gyárának vezetője kereken és könynyedén kijelentette, hogy az ő gyárukban betanított munkásokból ritkán lesznek szakmunkások, mert — úgymond — „erre nincs igény, az emberek nem hajlandók tanulni..." Szabad legyen megkérdezni: mennyiben hajlandóság kérdése ez? Persze olyan esetben — mint ezt ugyanebben a tv-műsorban, a Magyar Posztó egyik munkásnöjétől hallhattuk — ha a korszerű gépeken, a magasabb szaktudást követelő munkával lényegesen kevesebbet keresnek a munkások, akkor aligha vállalják a szakmai továbbtanulás kétségtelen terheit. No de hogy fordulhat elő ilyesmi és egyáltalán: micsoda anakronizmus, semmivel sem magyarázható ellentmondás az, hogy aki tanul esetenként hátrányosabb helyzetbe kerül annál, aki nem tanul, aki az egyik évet a másik után ugyanannál a gépnél, ugyanannál a munkafolyamatnál „húzza le". Nincs rá hely, de könnyűszerrel bebizonyítható: a legnagyobb létszámtartalékok éppen a szakmai tavábbképzéssel mozgósíthatók, s ennek beláttatásához még különösebb határozatok, rendeletek sem kellenének, csupán a valósággal komolyan törődő gondolkodás főként a vállalatoknál. S amíg az efféle gondolkodásmódnak a vállalatok jórészénél szinte nyomát sem látni, addig a munkaerő-gazdálkodással és -politikával foglalkozó irányítószervek kénytelenek a vállalatok helyett gondolkodni és esetenként cselekedni. Pedig ezeknek az intézményeknek végtére is nem a napi munkaerőgondok már-már tűzoltó módszerekkel való megoldása, vagy legalább enyhítése lenne a feladatuk (s ezt éppen a szóbanforgó Intézményekben tudják a legjobban), hanem a nagyobb távlatokban való gondolkodás és cselekvés. Hogy csak egyetlen példát említsek: már évekkel ezelőtt meg kellett volna teremteni annak elvi és gyakorlati feltételeit, módozatait, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt esetenként a népgazdaság igényelnek megfelelően átcsoportosíthassák. Ez nem valósulhatott meg, egyrészt mert mind a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy honnan, hogyan és hova Irányítsunk bizonyos számú munkaerőt, vagyis hiányoznak a munkaerő tervszerűen irányított, vagy befolyásolt mobilitásának elemei — és viszonylag objektív — kritériumai. De nem sikerült megoldani e feladatot azért sem, mert ehhez a szakemberek széles csoportjának hosszabb ideig való, rendkívül sokoldalú és alapos együttműködése szükséges. S e szakemberek jórésze sajnos egészen más gondokkal, bajokkal kénytelen nap mint nap megbirkózni... A

munkaerőhelyzet normalizálásához azonban egyéb szempontokat ls figyelembe kell venni. Mindenekelőtt a teljesítmény és termelékenységi tartalékok jobb kihasználását (egyáltalán: kihasználását!), ami jórészt a normamunka korszerűsítésétől, az anyag, az alkatrész, a szerszámellátás zavarainak lehetőség szerinti kiküszöbölésétől, a nagyértékű állóeszközök folyamatos működtetésétől, a szigorúbb kooperációs fegye-lemtől függ, a technológiai és általános munkafegyelemről nem is beszélve. Anynyit azonban ez utóbbival kapcsolatban is meg kell jegyezni, hogy a laza munkafegyelem nemcsak — és talán nem is elsősorban — az úgynevezett „lógások" megszüntetésével szigorítható, hanem minden olyan tevékenység megszüntetésével (értelmetlen értekezletek, semmire sem vezető tanácskozások, munkaidő-kedvezmények stb.), amelyek jelentősen csökkentik az amúgyis szűkös munkaidőalapot. Illusztrációként — és különösebb kommentár helyett — legyen szabad még egy adatot idéznem: az évi munkaidőalapból, a fél-egyórás, úgynevezett törtnapi hiányzások miatt országosan annyi munkaidő vész kárba, amely kereken 50 ezer ember egy évi munkaidejével egyenlő. Emlékeztetőként: a kővetkező öt évben, ötvehezeli el akarja növelni a foglalkoztatottak számát a gépipar. Vértea Csaba x