Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-14 / 270. szám

Vasárnap, 197G. november 14. A nagy utazás Mr. John Kurucsai — alias Kurucsai Jani — húsz év után újra áthajózott a nagy óceánon, ezúttal errefelé, hogy koszorút hozzon az édesanyja sírhantjára, kinek halálhíre New Jerseyben érte három esztendővel ezelőtt. Még akkor megfogadta, mikor a táviratot betűzgette: „oh my dear mama. első dolgom lesz, hogy legalább holtodban meglátogassalak a temetőben, ha már amúgy nem találkozhattunk". /. Előkészületek És Mr. John Kurucsai villanyszerelő attól kezdve különös gonddal kezdett takarékoskodni a nagy útra, mert ez mégsem annyiból áll, mint hajdan itthon, hogy csak úgy elbiciklizett a majsai vásárra malacot venni. Ehhez pénz, nagyon sok pénz kell, hiszen ha már egyszer hazajön, nem is fordulhat gyorsan, akkor már legalább másfél-két hónapot elidőzik az óhazában, megkeresi a rokonokat, a barátokat, a gyerekkor kedves helyeit és a legényélet bitangoló kocsmáit, megnézi „beautifulle" Budapestet, ahol még sosem járt, s ajándékokat hoz a testvérelmek meg azok gyerekeinek. Meg különben is: ha két-három hónapot elutazgat, azt a pénzt is előre le kell rakni a bankban, amiből otthon a családja él, nevezetesen Mary Kormányos és Steve meg Catherine Kurucsai. Az anyagi erőgyűjtésbe az is besegít majd, hogy most már nem kell küldeni, pontosabban nem küldheti özvegy Kurucsai Mártonnénak a havi húsz dollárt, mert az már maga annyi, mint tizenkétszer húsz, szorozva hárommal Szóval pénz kell, nagyon sok pénz, mert különben megkérdezhetik tőle otthon, hogy „no de Jani, hát jóidéig oda voltál, biztosan meg is gazdultál...", s ha nem is válaszolhat majd erre olyaténképpen, hogy „azt éppen nem mondhatom", ldgalább anynyira fussa és azt lehetőleg mondani se nagyon kelljen: „éppen van mit aprítani a tejbe, yes!" Összejött a pénz. Az utazási iroda intézkedett, szervezett mindent. Vonatjegy a kikötőbe, kabin a hajón, repülőút Bécsbe, Budapestre, kölcsönautó a magyar fővárosban, pontosan olyan, amilyet otthon hajt, nem kell vele örökösen kuplungolni. Többoldalas tájékoztatót is kapott az irodán, magyar nyelven: mit szabad behozni, hogyan lehet pénzt váltani, mit nem szeretnek a magyar hatóságok és a vámosok. Ajándékok rendben, csak még pár apróság hiányzik, meg el kell még ugrani a kölcsönzőbe, egy olyan fényképezőgépért, amelyik mindjárt kiveti a kész színes képet, meg egy lemezjatszó-magnórádió apparátért, hogy ne legyen olyan unalmas az út, és otthon is nézegethessék a gyerekek, ,.nicsak, a Janinak olyan van, mint a Zahorán doktornak se, pedig az mindig minden újat elsőnek vesz meg". Mr. John Kurucsai így érkezett meg két hajóbőrönddel, kíváncsisággal vegyes szorongással és tömött tárcával. 2. Látogatások Testvérhúgánál, Mariskanal horgonyzott le Mr. John Kurucsai. Mariska két hónap fizetésnelküli szabadságot kért a kátéeszben, hogy süthessen, főzhessen, vasalhasson bátyjára és nagylányát is elkuncogta az iskolából. hogy elkísérhesse a rokonvendéget kirándulásaira. Mert Jani hamar betelt a fóliaágyakkal, a szüreteléssel meg a rengeteg aprójószággal és mehetnékje volt. Listát készített: egy nap Józsi bátyjánál; Rozika nénihez éppen csak átugrik Cserebökénybe. hiszen azelőtt se igen tartották vele a rokonságot; Ferenc testvérére kell három nap is, mert jóval odébb lakik, s biztosan jól ellesznek, hiszen mulatós ember volt; Gazsi sógorral ugyan nem voltak jóban legénykorukban, s elhalt mellőle szegény Pannika is, de más az, ha Halasról nem megyünk Makóra, mintha New Jerseyből. A rokonok után. meg a vállalkozó fiatalabb rokonokkal majd egy kis élet! Pest, Eger, Pécs... Talán egy kis kaland is... Tetszett Janinak a világ. Meg volt elégedve mindennel. Arra ugyan nagyon vigyázott, hogy még a rokonságban se politizáljon, különben sem érdekli a politika, de néha azért elszólta magát, ha egy-egy fél mondatban is. — Hiszen ha én ezt tudtam volna ... — meg ilyeneket mondott, de már kezdte is másról. Hogy ott, őnáluk miként adódik az élet; hogy a gyerekek tökéletesen beszélnek magyarul; hogy vannak magyar klubok, vendéglök meg víkendek ... Nem is volt járatos a politikában, mert ha netán mégis megkérdezték Kissingerről, vagy a Locheed-botrányról, netalántán az elnökválasztás esélyeiről — inkább csak pislogott. — Ezek magas dolgok — mondta ilyenkor, ö dolgozik és éL Otthon nem megy vendéglőbe, moziba, a munka, a bevásárlás, a család — ez a mindennapi körforgás. Egyszer aztán — bizonyára unalmában vagy valamelyik rokon ötletére — a gyerekkori pajtások is sorra kerültek a látogatásban. Hozzám is eljött Kurucsai Jani, hiszen együtt tanultunk írni-olvasni, ketten csúzliztuk le az öreg Fodor galambjait a házgerincről,' halasztunk tapogatóval a Piócásban és már nagyobbacskán egy csapatban rúgtuk a labdát. Urasan vendégül láttam, fölleltároztuk csínytevéseinket, sajnálkoztunk a gangosszép Fekete Mancin, milyen trampli lett kamasz-álmaink madonnájából — és iszogattunk. Én már erőszakosabb voltam. — Te Jani, miért is mentél te el akkor? — Azt én még máig sem tudom ... — Aztán megbántad-e? — Egy bajom van nékem csak: nem vagyok Itthon. Lehet élni, keresni, de ki vagyok én ott? — Arra még nem gondoltál, hogy... — Aki tagadja, hazudik. Sokat is gondoltam. Csak hát öreg vagyok én már arra, hogy még egyszer elölről kezdjem. Hanem az volna jó: ott megkeresni a pénzt, itthon meg élni belőle... Esetleg a nyugdíjkor... De akkor is: a gyerekek ... Meg ötévenként vissza kéne menni valamennyi időre a folytonosságórt ... Sok pénz, sok fáradság... — Akkor hát te már mindétig Mr. John Kurucsai maradsz? — Azt hiszem... Pedig nem tudom megmondani neked, milyen érzés Janinak lenni... 3. Csalódások Hozzátartozik az utazáshoz, hogy Mr. John Kurucsai elhatározott szándéka volt: úr lesz itthon ! 0 vállal mindig és mindenütt minden költséget, a rokonságnak semmi gondot nem okoz. Ki akarta fizetni testvérhúgának a csirkét meg a bort, a kávét és a süteményt, mindenütt pénzt kínált fel a szállásért., elsőnek nyújtotta a kezét a fizetópincérnek. És a Jani pénze nem kellett senkinek. „Csak nem sértess meg?" — „Azt ne gondold már. hogy csak a te tiszteletedre eszünk meg iszunk!" — „Hogy jönne az ki, ha mi elmennénk hozzátok, oszt mikor fölkelünk az asztaltól, letennénk a dollárt?" — meg ilyeneket kapott apróban. Sehogy sem akart sikeredni. hogy előkerüljön a dagadt tárca, csupán a zenészek nem szagulgatták a pénzt. Jani ötszázasokat dugott a zsebükbe, s minduntalan keres'te az alkalmat, hogy olyan helyre keveredjen. Ezért viszont mindig korholta a rokonság — mert más dolog az, hogy van pénz, és megint más dolog az, hogy nem húzzuk le a pöcén. Egyik este mégis kiverekedte Jani, hogy ő lesz a gazda a vendéglőben. Rendelt. Volt pálinka, előétel, sült és gyümölcs, sütemény és kávé, bor meg sör. Nagy tékozló teríték. Roskadt az asztal, hemperegni tudott volna mindenki a jóban. A fényképezőgép szuperált. Jani élt, a rokonság evett-ivott — hadd legyen kedve szerint. Az asszonyoknak virágot vett, a férfiaknak amerikai cigarettát. Fizetni!... Most eljött a perce. — Egyezerötszázharminckettő... — hozta a pincér a számlát az alpakka tálcán és Jani letett négy darab ötszázast Mi azért praktikusak vagyunk Itthon, akárcsak Mr. John Kurucsai otthon, s különösen az asszonynép mosta utána a fejét. — Látóid, Jani, ez bolondság! Fele is sok lett volna... Hiszen ott maradt minden. És akkor John így vágta ki magát: — Ez semmi, ez nem pénz! Száz dollár... Ha egy ilyen helyre el akarok menni másodmagammal New Jerseyben, szinte belépőként elkérnek ennyit! — majd hozzátette becsületesen: — Csakhogy ott nem megyek el! 4. Ajándékok Nem firtattam én sose, kinek mit hozott a Jani Amerikából, láttam amúgy is egy új pulóvert, egy cifra inget, egy-egy mondatban hallottam a rokonoktól villanyborotváról, magnetofonról, effélékről. Az édesanyja sírjára meg akkora koszorút köttetett, hogy teljesen beborította a sírhalmot és ötven gyertyát égetett el a fej fájánál a halottak ünnepén. Beszélik is a faluban: szép dolog, emberi dolog, hogy olyan messziről meg annyi költségen így megtisztelte az anyja emlékét. Hanem az igen meglepett, hogy még rám is futotta a figyelmességéből. Visszafelé menet ugrott el hozzám, épp csak benyitott az ajtón, le sem ült, csak a kezembe nyomott egy sárga vászontokot, megölelt, és már ment is. — Van rajta egy gomb... — •EÓlt vissza már a kocsiból —, azt kell megnyomni — s már el is zúgott. Kibontottam a csomagot. Akkora műanyag szerkentyű volt benne, mint egy mosdószappan, s csakugyan: rajta egy gomb. Néztem, néztem, hallgattam, nem ketyegett, nem sistergett — hát megnyomtam! Egy ember nevetett a kis gépben. Nevetett? Röhögött! Hahaházott! Fuldoklott! Legalább egy álló percig, elnémíthatatlanul és frenetikusán. Fölvittem, megmutattam, újra bekapcsoltam. A gép hörgött, csuklott, röhögött szakadatlanul. Jókedv három vagy öt dollárért... Nem tudtunk vele tartani. Csak ültünk és néztünk, hosszan, talán Jani után. aki elhozta nekünk a jókedvet egy nagy utazással, egy kis dobozban. Néha eszünkbe jut még Jani, hisz nemrég ment eL Bizonyára vesz majd magának másik nevető dobozt New Jerseyben. De hogy mi ezzel a géppel mért nem tudunk nevetni? Lehet, hogy azért, mert ez maradt meg belőle? Lehet, hogy mi már tudjuk, amit ő nem mer belátni: Mr. John Kurucsaiból soha többé nem lehet Kurucsai Jani. SZ. SIMON ISTVÁN A szépségről M

egrészegülök a szépségtől. De nem az alkohol bódulata ez, hanem olyan elragadtatást ad, amelyben az ember felfokozottan érzi önmagát azonosul a szépséggel, amelyet szemével lát, fülével hall vagy értelmével felfog. Aki átéli ezt a mámort, az szereti az embereket, az emberiséget, az életet Az irodalomtörténet, a művészettörténet, a léléktan különféle magyarázata művészetről és műélvezetről sok hasznos dologra megtanít, nélkülözhetetlen a művek és alkotóik megértéséhez. De még csak meg sem tudják közelíteni a kérdést, hogy mi adja azt a szédületet, amely egy két és félezer éves görög Afrodité-szobor — egy tökéletes formájú női test — láttán elárasztja a lelket. És miféle társadalomtudomány magyarázza meg, hogy miért tölti el áhítat az embert az éjszakai csillagos ég láttán? Mert a szépség ott kezdődik: a természetadta látványoknál. Az égtől kaptuk a végtelen élményét, az évszakok váltakozása erdőben és mezőn tanított meg a színek végtelen árnyalataira, madarak hangversenyétől tanultuk a zenét, hegyóriások ébresztették a fenséges érzetét, a tenger nyugalma és vihara a remény és félelem váltakozását. A természet élménye nélkül nem bontakozhattak volna ki a művészetek. De a művészetek megtanítottak többet látni a természet szépségéből. Örök dialektika ez: a külső valóság tanítja a művészt, és a művészek egymást követő nemzedéke tanítja, hogy milyen sokféleképpen lehet látni ugyanazt a végtelen arculatú természetet. Mert minden művész a tapasztalt külvilágból kapja művének minden elemét. Nem tudsz olyan absztrakt lenni, hogy a színeket, formákat, hangokat ne kívülről fogadd magadba. S amikor azt hiszed, hogy csupán saját tudatod ismeretlen mélységeit vetíted elénk, amelynek nincsen megfelelője a külső világban, akkor elfelejted, hogy te magad tudatod minden rezdülésével egy kicsinyke darabja vagy annak a természetnek, amely létrehozott. Nem tagadom, hogy az absztrakt művek is gazdagítják alkotót eszköztárunkat, de mint művészi célt, zsákutcának vallom, amelyből a szépségre éhes lélek minduntalan visszafordulni kényszerül a kézzel fogható, szemmel látható, értelemmel felfogható természethez, benne a társadalomhoz Kentaur TANDI LAJOS METSZETE és abban a végtelen valtozatú emberhez. Sohasem akartam bezárkózni, egyetlen korszak vagy stílusirány öncsonkító ízlésébe. Hiszem, tudom, vallom, hogy a szépség örökké gazdagodik; az új szépség nem a régi helyére áll. hanem a régi mellett foglal helyet. Michelangelo másképpen faragott szobrot, mint Pheidiász, de a reneszánsz nem tette érvénytelenné az antikot, ahogy idővel Rodin szoborgyönyörűséget nem érvénytelenítették Pheidiászt sem, Miehelangelót sem. Sok várost bejártam a világban, amelynek nem voltam a piacán, nem voltam áruházaiban, de olyan nincs, amelynek ne ismerném múzeumait. Érdekes a piac is, odatartozik a város képéhez, de én többet tudok meg egy népről, ha látom és hallom, mit alkotott szépségben, mit gyűjtött össze magának szépségben. Mert aki éli a szépséget, az a rútat gyűlöli az emberi megnyilvánulásokban is, de nem az embert, aki képes a szépségre. De képek, szobrok, zenék élményeinek közepette, szeretvén egyéb művészeteket is, számomra kezdettől fogva a költészet, az irodalom adta és atja a legtöbb szépséget. Iskolába sem jártam még. amikor anyám ajkáról verseket lestem el, utána mondottam, észrevétlenül megtanultam. Kisiskolás koromban rímeket és szójátékokat faragtam, kamaszfővel képtelen történeteket találtam ki. Korán kezdett izgatni a versformák titka. Itt kezdődött: évtizedekkel később a verstan tanára lettem. De közben magával ragadott a színház, és amit láttam, azt el akartam olvasni. Később rájöttem, hogy még jobb, ha egy Shakespeare-t előbb olvasok el és azután nézek meg. Ez is szenvedéllyé vált. Évtizedekkel később a színház- és drámatörténet tanára lettem. Tanítanom kellett, hogy másoknak is megkönnyítsem az útját a szépség felé. És tudom kezdettől fogva, hogy a jó tanító maga is a szépség gyönyörűségét kelti fel, amikor átadja másoknak azt, amit maga tud szép művekről. Olvasó vagyok és író vagyok: versek, prózák között telik az életem. Nem zárom magamat egy kor vagy stílusirány ízlésébe: szeretem a klasszicizmust és a romantikát, a romantikát és a realizmust, a realizmust és a különböző izmusok játékait. Enyém az antik irodalom is, a lovagvilág költészete is, enyém a reneszánsz és a barokk. Enyém minden elmúlt évszázad, amely műveivel elküldte szépségeit, és enyém az én korom, amely tovább gazdagítja a szépségek kincsestárát. És a művészi öntudat és a művészi alázat elválaszthatatlan egységével igyekszem ehhez a teméntelen, kápráztató szépséghez annyit hozzátenni, amennyire képességeim folytán képes lehetek. És közben tudván tudom, hogy mindez a szépség a forma gyönyörűsége, és önmagában mitsem ér, sőt önmagában nem is igazán szép, ha nem eszköze, kifejezésmódja a nagy közös mondanivalóknak: igazságnak, igazságosságnak, az állampolgárok gondjainak, feladatoknak, szerelemnek, a családok örömeinek és bánatainak — tehát az embereknek, akik együtt élnek, közös veszedelmeik és közös reményeik vannak. De valamennyiüket emberré teszi, hogy kezdetben a természettől tanulták a szépséget, hogy utóbb a művészetek, a költészet, az irodalom által, vagyis szépélményeiken át jobban értsék saját magukat és mindazt, ami körülöttük van. E|| az emberek igénye, és ezt kell kielégítenie a szépség termelőjének, a művésznek színek, formák, hangok és értelmes szavak által. HEGEDŰS GÉZA