Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

57 Vasárnap, 1976. november 14; Pannótervek E

gy esztendeje hirdettek meghívásos pályázatot az MSZMP Szeged városi bizottsága tanácskozó termének falát díszítő nagyméretű pannóra. Nyolc szegedi .képzőművész vett részt, készített tervet e murális munkához. A hely és a feladat lényegéből adódóan olyan nagyméretű alkotást vártak a szegedi festőktől, mely tükrözi' pártunk politikáját, kifejezi jelenünk, szocialista építőmunkánk eredményeit, épít a hagyományokra, a munkásmozgalmi örökségre s bemutatja Szeged városának fejlődését is. Lényegében tehát arra az ötvenhatvan esztendős forradalmi folyamatra utal, melynek világméretű győzelmét, igazságát Szeged városának fejlődése is reprezentálja. A benyújtott nyolc terv készítői közül a zsűri négy alkotót további munkára kért fel. A második fordulóban Dér István, Nóvák András, Pataki Ferenc és Zombori László vettek részt. Az újabb, már nagyobb méretű terveket a nyár végére kellett elkészíteni, ezután bírálta el a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által kijelölt szakzsűri. E bizottság véleménye leszögezi, hogy mind a négy művész gondos munkát adott be, a tematikai elvárásokat helyesen értelmezték a tervek készítésekor. Külön ls érdemes néhány szót szólni a négy művészről és alkotásaikról. Dér István tervének lényege a múlt és a jelen szembeállítása az emberi kapcsolatok tükrében. Tervének döntő részét figurák. Jelképpé növelt atributumok, s városképi motívumok töltik ki. Őszintén meg kell mondani, hogy e második terve tartalmában és megoldásaiban is gyengébb, mint az első elképzelés. Nóvák András az első fordulóban három tervet készített. Valóban tervek voltak, jelzésszerűen és nagyvonalúan vázolt fel egy szegedi motívumokkal gazdagított felvonulást, egy erőt és folytonosságot sugárzó aktcsoportot s egy jelképekből épülő szimbolikus kompozíciót. Mostani tervén hagyományos úton jár, szinte e műfajban konvencionális témát dolgoz fel: felvonulás. ünnetv hanetilat zászlók zárt, tömör szerkezetben. Kiemelkedik e mű klasszikus szimbóliumaival, szigorú rendjével, kellemes ritmusával, eleven, friss festőiségével. Pataki Ferenc az előző terv újszerűsége után még eredetibb felfogású pályamunkával rukkolt ki. Elrugaszkodva a konvencióktól, terve vízió-szerűen utal az eszmei mondanivalókra. Nem didaktikus. mégis figyelembe veszi a hely és mondandó emelkedettséget, s mindezt elgondolkodtató erővel érzékelteti. Zombori László régebbi tervét fejlesztette tovább. Ez az erőteljes, plakátszerű, léptékváltásokkal gazdagított, bonyolult kompozíciójú, sokfigurás alkotás a múlt, jelen és jövő szellemében fogant. Montázsai átlós szerkezetben idézik a három politikai időszak fő eseményeit. Lendületes alkotás, nagy atmoszférateremtő erővel, ám a méretek növelése mindezen erényeket nagymértékben csökkentené. A zsűri véleménye alapján Nóvák András festőművészt bízták meg a városi pártbizottság székházába kerülő pannó elkészítésével: Az eredeti méretű terv kartonját és egy megfestett részletet jövő év március 5-ig kell elkészítenie. Pataki Ferenc és Zombori László második fordulóra készült alkotását megvásárolják s ezek a művek közművelődési intézményeket fognak díszíteni. Lezárult hát egy pályázat — már ami a művészek többségét érinti. Eldőlt a megbízott személye, ám bizonyosak lehetünk benne, hogy ezen a pályázaton, mely a szocialista mecénásság és a helyesen értelmezett lokálpatriotizmus szén példája volt. minden résztvevő nyert. Megmérette önmagát, felkészültségét, tudását. Olyan^ témában, mely sajnos, „fehér holló" képzőművészeti életünkben. S a majdani megvalósult művel, a megvásárolt alkotásokkal mindenki gazdagabb lesz, aki majd látni fogja ezeket a képeket, s netán elgondolkodik, töpreng előttük. * Képeinken: fönt: Nóvák András és Zombori László terve, alul: Dér István és Pataki Ferenc pályamunkája. T

ükröm, tükröm, mondd meg nékem... — kérleli tükrét vissza-visszatérőn a gonosz királynő, ám a tükör csak az igazat mondhatja: Szép vagy, szép vagy, szép királyné, de Hófehérke százszor szebb náladnál. Ez a mesemotívum gyakran eszembe jut kiállításokon, színházi nézőtér széksoraiban, szemközt a mozivászonnal, a kékesen villanó képernyő előtt. A mondat természetesen másként fogalmazódik, hiszen a művészet tükröző szerepére, feladatára, a megvalósulás szándékára és színvonalára kérdez rá. Arra kíváncsi, hogy napjaink sokszínű művészete mennyire képes hű, igaz tükre lenni szocialista életünknek? Hogyan villannak fel e tükörben munkásarcok, dolgozó emberek, munkás hétköznapok és örömteli ünnepek, apró gondok és a társadalmi élet szekerét mozdító energiák? Arra kérdez rá ugyanis, amiről sok szó esik az utóbbi években, ami vitákat is borzol, hullámokat kavar, de mindenképpen állásfoglalásra késztet művészt, kritikust, közönséget egyaránt. Művekben realizálódó állásfoglalásra a művészt, nyílt, őszinte, a gondolkodástól se rettenő véleménymondásra a közönséget. A kérdés pedig: elfoglalta-e jelentőségéhez méltó helyét a munkás szocialista művészetünkben? Túl tudott-e lépni az elmúlt évek felszínes és külsődleges ábrázolásain a film; a színpadot élőeleven munkásemberek népesítik-e be a panoptikumfigurák és kötelező pozitív hősök helyett; valóságos konfliktusok gordiuszi csomóit bogozza-e az író, vagy álproblémákon rágódik; nyílt szívvel és tiszta értelemmel néz-e, nézhet-e a ma munkásembere saját arcmására kiállítótermekben, vagy vázlatszerű illusztrációkkal és a helytelen szellemi-beállítás szülte életlen képekkel találkozik? Megannyi fontos kérdés, de ez csak a felmerült gondolat egyik, művelődéspolitikai oldala. A másik a közművelődési jellegű: igényli-e a munkásember e tükörbe pillantást?! Érdekli-e az emberek sokaságát önmaga életének, gondjainak, keserveinek vagy éppen örömeinek visszaverődése? Az otthon függő festett tulipános keret és a foncsorozott üveg között szaporodnak a feljegyzések, cédulák. Feledékenység ellen gyűjtöm őket, hiszen biztos, hogy reggelerte belenövök Tükröm, a tükörbe, így hát nem feledhetem ezeket a hevenyészve odavetett, megírásra váró dolgokat sem. Az előbbi témához is csokorba gyűlt néhány. (1.) A nemrégiben lezajlott szegedi munkásfilmnapok sikeres és értelmes vitáinak egyik megszívlelendő tanulsága: az emberek nem azokat érzik legfőbb gondjaiknak, lényeges problémáiknak, amelyeket a ma magyar filmművészei munkás témájú filmjeikben celluloidszalagra rögzítenek. Az már más kérdés, hogy saját gondjaikat képesek-e szintetizálni, apró-cseprő ügyeikben meglátni az általános érvényű igazságot, a tükörből visszanéző arcban felfedezni mások tekintetét is. Ezért hihetetlen számukra az igazgatói aki bársonyszékét felcseréli a hegesztőpisztollyal; a faluról városba került fiatal lány sorsa, aki minden nehézsége ellenére is továbbtanul, de nem megy férjhez gyereke apjához; az építőipari brigád, melynek tagjai nem fogadják el a prémiumot (2.) Az utóbbi hónapok színházi előadásai között előkelő helyet foglaltak el azok a darabok, melyek munkástémát — tehát szocialista jelenünk fő kérdéseit — dolgoztak föl. (Az Uránbányászok Pécsett, a Történelem alulnézetben a Tháliában, a Cserepes Margit házassága a 25. színházban, vagy éppen az immár tévés, színházi és filmes siker, a szovjet Egy pb-ülés jegyzőkönyve.) A kérdés csupán az, kik e színházi előadások látogatói? Jó volna tudni, hogy a gyárakban, munkáskörnyezetben bemutatott előadások mellett hányan mentek el a színházba, hány vitát, beszélgetést szerveztek az előadásokról, s a felmerült gondolatoknak volt-e szabad tere. Ehhez már csak tényleg egy kötözködő megjegyzés: jó volna látni a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának indokait: miért az Operettszínház társulatát részesítették nívó-díjban a munkások körében végzett közművelődési tevékenységért ? (3.) A most is található Vásárhelyi öszi Tárlat megnyitóján kérdezte meg valaki: „Emlékszik még Szalay Ferenc nagy korszakára a 60-as évek derekán? Akku- festette a Cantata Profanát, tükröm... az Esküvőt, a Temetést, s főleg a Téesz-közgyűlést. Mind-mind olyan kép volt, mely magas művészi színvonalon tükrözte az időszak legfontosabb társadalmi problémáit. Ügy látszik, vagy egyszerűbb lett a hetvenes évek derekára a világ, vagy a művészek nem képesek bonyolultságában megragadni azt." (4.) Néha felsóhajt az ember, micsoda nagyszerű talajbői táolálkozhat nálunk az elkötelezett munkásábrázolás, a szocialista tartalmú művészet. Gondoljunk csak a két világháború közötti évtizedek művészettörténeti értékű, országhatárokat túllépő alkotásaira: 1919. plakátjaitól József Attila költeményein, Derkovits és Dési-Huber képein át Déry Tibor nagyszabású prózai tablóiig. És néha felsóhajt az ember, hogy ezt a tiszta, szép hagyományt hogyan öltöztette egyenruhába a sematizmus, s hogyan gyártotta sorozatban a szinte bélyegként művészetünkre sütött kliséket. Máig terhes e dicstelen örökség. De nem kötheti a szárnyas lovat annyirg gúzsba, hogy a legutóbbi húsz esztendőben ne rúghatott volna fel a csillagokig. Teremtett is a szocialista magyar művészet olyan alkotásokat szinte minden műfajban, mely példákkal szolgálhat azoknak, akik részesei voltak a hagyomány teremtésnek, s a felröppenő fiataloknak is. Művészetpolitika és közművelődés jegyben járnak. Egymás nélkül létezhetetlenek, torzó voltuk önmagában a satnyulást hordozza. A kettő közötti kapcsot, az összekötő hidat kell erősíteni, szélesíteni, a szélső pólusokat úgy közelíteni, hogy ne kelljen se művészi engedményeket tenni, se a közönséget doppingszerekre szoktatni. „Forr a bor" — szoktuk mondani, ha valahol megindul az erjedés és tisztulási folyamat. A közművelődési határozat, a XI. kongresszus, majd a nemrég megalkotott közművelődési törvény ezt a tisztulást, erjedést hivatott elősegíteni. Hogy ne homályos és görbe tükrökbe kelljen nézni, s a kép tiszta és igaz legyen. S akkor naponta kérdezhetjük: „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem ..." TANDI LAJOS