Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-21 / 276. szám

Ml DM Vasárnap, 1976. november 21. 42 Nem minden ember „az ember" S

zínesednek, szállnak, hullnak a falevelek. Ahogy nézem, ezeket a formában, színben, szerkezetben változatos, az ismert tények sokaságával, és a titkok tömkelegével meghalni készülő csodálatos készülékeket, gyermekkoromnak egyik szomorú története fordul meg az agyamban, ösz volt Csíksomlyón, a Kicsisomlyónak nevezett hegy nyugati oldalán, a falu szélén álltunk egy öreg faház mellett Az Oltba és a Marosba szakadozó patakok mentén felsorakozó falucskákból alig néhány nappal azelőtt érkeztünk Csíksomlyóra azért, hogy az öreg gimnáziumban rálépjünk arra az útra, amely bennünket az érettségi bizonyítványhoz vezet öregedő természetrajztanárunk, akit némi megilletődéssel és tisztelettel fogtunk körűt a szabad természet ölén akarta bemutatni nekünk az őszt és ebben azt a csodálatos, színes, erdős hegyoldalt amelyen még együtt volt minden, ami összekapcsolja a múltat a jelennel és ezt a JövcndöveL Tanárunk, aki koránét de még inkább alkatánál fogva, szívesebben nézte alulról a hegyet néhány melegséget sejtető szó után azzal az utasítással indított neki a hegyoldalnak, hogy gyűjtsünk növényi leveleket. Ezért legott nekivágtunk a verőfényes, színes hegyoldalnak és gyors léptekkel haladtunk felfelé a már erősen szfntelenedni kezdő ritkás, apró homokkődarabocskákkal megtűzdelt pázsiton. Gyorsan átkűzdöttük magunkat a sűrű borókáson, és hamarosan elértük a mogyoróst amelyben nemsokára megjelent a nyírfa és nem nagy számmal a rezgó nyárfa is. A szép, egyenes, abroncsnak való, fiatal törzsekkel megtűzdelt mogyorófabokrokon, ittott még lógtak a falevelek, de már tömegesen akadtak olyan ágacskák is, amelyek kopaszon integettek felénk, ha meglendítette az őszi fuvalom. Mindjárt az első mogyorófabokron, amely az utamba került észrevettem, hogy itt-ott még ott díszeleg néhány csokor mogyoró. Legott leszedegettem a sárgulni induló csokrokat és — hogy szaknyelven mondjam — kisovároltam, illetőleg© a mogyorószemeket a tokjukból klszedegettem, és lajbím bal zsebébe rakosgattam. Amikor ez már tele volt és a mogyorószemeket a lajbi Jobb zsebébe kezdtem gyűjtögetnt a hegy tövében elhangzott a tanári hfvóezó: vissza. A parancs szerint növényleveleket kellett volna gyűjteni, minthogy pedig ezek nem érdekeltek, egyet sem gyűjtöttem. De hogy hiba ne essék a kréta körül, lenyúltam a jobb kezemmel, felvettem egy jó marék sárguló falevelet és beletettem a kabátom jobb zsebébe. Ezután a bal kezemmel markoltam bele a vastag puha levélszőnyegbe, felvettem egy Jó marékkal és ezt a bal zsebembe gyömöszöltem bele. Ezután elindultam, és ahogy a többiek, gyors léptekkel igyekeztem lefelé az aljba. Amikor leérkeztem a kiindulási helyit, osztálytársaim jó része már ott csoportosult a tanár körül, és várta a magyarázatot, ami nem is váratott sokáig. Tanárunk a kezébe vett egy csomó mindenféle formájú levelet és magyarázni kezdett mondván, hogy: van tojás alakú levél, van kerekded, van hosszúkás, van szeldelt, van lebenyes, van karélyos, van szivalakú és így tovább. Engem nem érdekelt a magyarázat, mert mint természetjáró ember, régen ismertem a leveleket természetesen anélkül, hogy jellegzetességeiket fel tudtam volna sorolni. Így történt meg, hogy a nagy csendesség közepette a számba vettem egy szem mogyorót, óvatosan ráharaptam, megtörtem, majd a tanárom tekintetét szigorúan figyelemmel kísérve, a mogyoróbelet a héjából kiszabadítottam, és óvatosan lenyeltem. Es ez ment egyszer, ment kétszer és ment Jó néhányszor. Fogyogattak a mogyorószemek, én pedig élveztem az érett friss, rozsdásodó mogyoróbeleket és bár nem ismertem a tanárt, rettegéssel gondoltam arra. hogy mi lesz velem akkor, ha az öregúr észre találja venni, mivel foglalatoskodom. Nem kellett sokáig várnom. Éppen egy szem mogyoróra haraptam rá, amikor János bácsi észrevette, hogy mit cselekedtem. Rögtön kikaptam a szájamból a feltört mogyorószemet ő pedig egy szép, egyenes, körülbelül egy centiméter átmérőjű és másfél méter hosszú mogyorófavesszőt kapott ki egyik osztálytársam kezéből. Nekem rontott, és addig vert vele, amíg a mogyorófaveszsző teljesen összeszakadt rajtam. Nem sírtam és nem szóltam egy szót csak azt forgattam a fejemben, hogy lehet-e embernek nevezni azt az embert, aki így bánik egy másik emberrel, hozzá még olyannal, aki védtelen, mert gyerek, és emellett olyan emberrel áll szemben, aki vele szemben tekintélyt élvez és hatalommal van felruházva. Borzalmasan fájt a hihetetlen tömegű ütések helye, de még jobban fájt a lelkem, és a szörnyű fájdalmak közepette is azon gondolkoztam, hogy vajon megérd emll-e az ilyen ember, hogy „embernek" mondjuk. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és sok sárguló levél vált meg a Kicsisomlyón a mogyorófa ágaitól, de azt a szörnyűséges verést nem tudom felejteni. Azóta sok embert vertek meg igazságtalanul, sok embert kínoztak meg és sok millió embert küldtek a halálba igazságtalanul Eljön-e valaha az idő, amikor a közös eredet, a közös múlt a közös szervezet és a közös kultúra birtokában minden ember úgy ét úgy cselekszik és úgy ftét ahogy ezt a két szócska diktálja együtt: „az ember". ' DR. ÁBRAHÁM AMBRUS.* H

ajdan a városrészeknek, utcáknak, tereknek maga a lakosság, a nép adott nevet abból a természetes szükségből, hogy a mindennapi életben tájékoztatást útbaigazítást adhasson egyik ember a másiknak. Az elnevezés is a valóságból legtermészetesebben született: vagy az utca valamely tulajdonosáról (Nagy, Kis, Darab stb.) vagy a benne levő Jellegzetes épületről (Posta, Sörház stb.), vagy irányáról (Csongrádi sugárút), benne lakó neves emberről, családról (Bokor utca). Csak mintegy másfélszáz éve, hogy a hatóság kezdett egy-egy utcának nevet adni (az első ilyen a Mérey utca volt Szegeden). Ezek az úgynevezett tiszteleti nevek a hatósági névadás következtében egyre inkább szaporodtak, gyakran változtak, rajta hagyva egy-egy kor bélyegét Szeged utcanévrendszerén. A Hazafias Népfront most azzal, hogy a lakosság javaslatalt kéri, a megváltozott körülmények között a népnek ezt a hagyományos szerepkörét újítja fel. „Megváltozott körülmények között", hiszen ma már a névadás ritkán spontán. (Elvétve előfordul _ napjainkban is. Szemléletes spontán elnevezés például a Bajcsy-Zsilinszky út és a Lenin kőrút torkolatánál levő bisztróé: „a ló faránál"; tudniillik az ott levő huszáremlékműnél.) A várostervező mérnökök északi városrésznek nevezték el a Csongrádi sugárút jobb oldalán, a Dugonics temetőtől északra a körtöltésig húzódó területet. Nyugatra Rókus (határa a Csongrádi sugárút), keletre Tarján (határa a József Attila sugárút) zárja közre ezt a területet Ám nem mindenütt, mert az építészektől „északi városrésznek" nevezett terület nyugat felé kicsit kiharap Rókusból is: új háztömbök épülnek a Rózsa utcától, Makkos erdő sortól északra is. Ennek a területnek természetesen voltak hagyományos nevei is. így a Dugonics temető, Gáz utca, Gyevi sor, Makkosházi utca, Csongrádi sugárút határolta területet már 1768-ban Agyagosvölgynek, Agyagvölgynek nevezték, mert itt volt — nagyjából a mai Gyevi sor 9. számú házának a helyén — az Agyagvölgy tó. Ennek emlékét őrzi ma is az Agyagos utca. Elképzelhető tehát e területnek Agyagvölgy, Agyagosvölgy néven nevezése. Ettől északra, a Csongrádi sugárúttól keletre eső terület régi neve Makkosház. Már 1836-ból van rá adatunk. Egykor Itt tölgyerdő terült et s benne állott az erdőőr házikója, ez volt a Makkosház, erről nevezte el a nép az egész környéket. Szép név, alkalmas a fölújftásra. Balra viszont a Csongrádi sugárúttól nyugatra terült el a Franciahögy. Túlnyúlt a mai körIszlal Zoltán Fénykártyák Hátam mögött és hátatok megett az emlékezés pontozott kártyái. Mozognak. Értem sutrogásuk. Remegve hallom s akaratlan látom: jövendőm lapja bfzón fölbukik... Jövőm, az emlék? Horpadó lemez és száraz ponttá szikkadva a fény. Nádasl Éva Határaid Arrafelé homokos part van, s tengerbe ömlik egy folyó. Felkél a nap, néhány madár éles hangot hallatva elszáll a tenger felé. Nagy. tiszta vizek a határaid. Kezedbe szórogatod a homokot, az időt. Váltakoznak a napszakok, és színeit váltja a tenger. Ha majd nagyon megöregszel, idetalálsz, és megkérded, hová rohantál annyi éven át A véglegesség lezár téged is, és bezár körívébe egy madár. Az idő indákká transzformálódva átcsap az örökkévalóság kövületein. Leszáll a nap, még küldesz egy sugarat, ha van még üzeneted. Aztán minden véled egy. Az „északi városrész" hagyományos nevei töltésen, hozzátartozott a mostani Béketelep is. 1740-ből van rá az első írásos adatunk. Vezetéknévi eredetű, a valaha itt lakó vagy itt birtokos Francia családról kapta a nevét, ugyanúgy, ahogy a Rókuson levő Francia utca is. A hogy .viszont nem dombot magaslatot jelent hanem szőlőhegyet azaz szőlővel beültetett kertséget Szegeden is több ilyen hogy volt (például Rómahögy az Úttörő tértől északkeletre) és a tanyavilágban ma is él ez a névtlpus. Tömörkény Istvánnak, a szegedi íróklasszikusnak apósa, Kiss Palcsi a zákányszéki Sebőkhögyben volt egy tanya és a hozzá tartozó szőlő tulajdonosa. így a Franciahögy elnevezés felújítása e városrész neveként megőrizné a régi szegedi szőlőtermelés emlékét egyszersmind kínálkozó alkalom volna arra, hogy népnyelvi ö-ző alakban rögzítsen és őrizzen meg egy sehol másutt nem élő, helyi sajátosságú, hagyományos, népi nevet Mindjárt hozzá kell tennem, hogy a fenti példa ragozott alakja így fest: Franciahögyben, Francia^ högybe (tehát nem Franciahögy ön, Franciahögy re). Lehet természetes személyekrőt történelmi vagy munkásmozgalmi személyiségekről való elnevezés is. Ezek azonban inkább utcanévül alkalmasak, mintsem városrésznévül. Fonák lehet ugyanis olykor a ragozott alakjukban való használatuk. Amenynyire lehet például mondani, hogy Tarjánba megyek, oly kevéssé, hogy Petőfibe vagy Pető-^ fire. Személynév után odakívánkozik valami még (Petőfitelepre, Széchenyivárosba vagy városrészbe s így tovább), ezt viszont a gyakorlati élet mai, mindent rövidítő, gyorsító üteme nem tűrt Márpedig — hangsúlyozzuk —, az elnevezésnek első feladata a tájékoztatás, a gyakorlati szükség, s csupán másodsorban az emlékeztetés valakire vagy valamire, a tiszteletadás. DR. PÉTER LASZLÖ Menekülés m villamos befutott a megf\ állóba. Kinyíltak az ajtók. A parányi kis fiúgyermek alig várta, hogy a legutolsó utas is leszálljon, majd az ajtó becsukódását megelőző pillanatban leugrott ő is, anyjára rá se nézve, s elkezdett szaladni, nem is ttidta, merre. Mire anyja a legközelebbi megállóban leszállva viszszatért, a gyerek nem volt sehol. Elindult a keresésére, előzőleg azonban még betért egy féldecir^, ami ilyenkor tudvalevően biztosítja a keresés sikerét, különösen egy ilyen csintalan, rossz gyerek esetében, mint az 6 hálátlan fia, akit magához akart venni, akit fel akart nevelni. S íme, már kezdetben meghiúsul a kéttagú család összetartására irányuló • szándéka. Az a legfontosabb, hogy megtalálja. , Az előzmény: ennek a csintalan, rossz gyereknek a szülei áldatlan, az italozás ködével kilátástalanná lett, állandóan felborulással fenyegető házasságban éltek. A gyereket hol egyikük, hol másikuk verte meg, éheztetéssel büntették, a verések és az éhezés miatt a gyerek opróbb mulasztásai állandósultak, tehát szükségképpen állandósultak a verések is. A házasság fel is borult, az asszony egy „emelkedett" pillanatában végleg elment otthonról. Csak annyit szólt vissza, hogy benneteket meg egyen meg a fene. Azóta sem látta se a férje, se a gyermeke. Illetve a férje látta a bontóperes tárgyaláson, arra a rövid időre, de ide se a nyilatkozataik komolysága által megkövetelt tiszta fejjel mentek el. Túlestek rajta. Azóta aztán tényleg nem látták egymást. Életmódjuk változatlan maradt, az apa életét nehezítette a nála maradt gyerekkel való törődés, hovatovább rájött — mások is —, hogy nem bír a gyerekkel egymaga. Néha csak elkseredésében verte meg. ötéves korában a gyerek tehát állami gondozásba került. Ennek három éve. Az állami gondozásból azonban rövid idő elteltével vidéki nevelőszülők vették magukhoz. Nevelőapja kovács volt, s a gyerek, ha a nappalból is éjszakát akart csinálni, bement a mindig félhomályos kovácsműhelybe, s nézte belefeledkezve a vascsillagokat. Az izzó vasdarab volt a Nap. a kalapácsütésre kipattanó szikrák voltak a csillagok. Csodálta, hogy Nap is van, meg csillagok is vannak egyszerre. Ezt nem szokta meg eddig, de itt minden olyan máj volt. Nevelőapja „kis fickó"-nak hívta, volt külön szobája, ott tanulhatott, amikor iskolába került, az emberkézzel is csak akkor találkozott. amikor megsimogatták. Ha megkérdezték tőle a szomszédok; ismerősök, mi akarsz lenni, azt válaszolta, hogy „napkalapáló". Vidáman pattantak lelke kis szikrái ilyenkor szemébe, * jót mulatott azon, hogy a felnőttek csak nem akarták megérteni, mit mond. Egyszer felemelte a legnehezebb kalapácsot, ráejtette az üllőre s a csengőbongó acéltömb úgy rúgta vissza a vastömeget, hogy az messze repült a kezéből. A kisebb kalapáccsal már megtalálta az üllőnek azt a pontját, ahol a legszebben szól. Visszarúgta az üllő ezt a kalapácsot is, de biztosan tudta tartani, nem ejtette ki a kezéből, s akaratlanul is a nevelőanyjától hallott dalok ritmusát kopácsolta, dúdolt is melléje. Akkor kezdődött a baj, amikor apja meghalt. A gyerek megörökölte a házat, meg az ingóságokat, az anyja meg minden nélkül. Messze tőle, az anyjának eszébe jutott, hogy fia is van. Mindenáron magához akarta venni tehát a „vagyon" miatt. A hatóságok a vérszerinti szülő jogát elismerték, a gyereket el kellett venni a nevelőszülőktől. Ezért utaztak most a villamoson egyik állomásról a másik állomáshoz, hogy az anya magával vigye a „neki járó" gyereket. Milyen ostoba terv, de a butaság mindig célratörő. Az anyát az sem hatotta meg, ahogy a gyerek a nevelőszülőktől, azok meg tőle búcsúztak, hang nélkül, de arcukra írva a vérszerinti 'szülővel szembeni alulmaradásuk fájdalma, a mi lesz veled, mi lesz veletek aggodalma. Most, a két vasútállomás kőzött ugrott le a gyerek a villamosról. Az anya bejárta a kapualjakat, udvarokat, üzleteket. Az egyik cipőbolt raktárában akadt a gyerekre, helyesebben az eladók találták meg a gyereket a cipősdobozok között, körülbelül akkor, amikor odaért az anyja. Csillogó, de a rettenetet is elárulj szemekkel ült a dobozok között, senki nem vette észre addig, azt sem tudták, hogy került oda a kis lurkó, sok vásárló volt az üzletben, az eladók se figyeltek fel rá, amikor bemenekült a raktárba. Az anya a féldeci hatására a mézesnél is mázosabbra sikeredett hangon hivta „drága kis fiát", aki azonban az anyja, az eladók és egynéhány vásárló megrökönyödésére kijelentette, hogy nem megy Sehova, itt akar maradni, cipő akar lenni. Cipő akar lenni? De miért? Megfejthetetlen, sokszor a látszólagos logikátlanságban is következetesen logikus gyermeklélek! Csafc találgatni lehet. Talán azért, mórt amikor nevelőszüleitől új cipőt kapott, s hazavitték, a cipőt legalábbis az első napokban többször megnézte, törődött vele s szerette. CSOHANY LASZLÖ