Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-03 / 260. szám

2 Szerda, «1976. november 10: küldöttség hazánkban Kedden, tegnap szovjet filmművész-delegáció érkezett Budapestre, amely részt vesz a november 7-e tiszteletére a szovjet filmek fesztiváljának közelgő ünnepségein. A küldöttséget Leortyid Moszin, a Szovjetunió Állami Filmbizottságának elnökhelyettese vezeti. Tagjai: Szergej Mikaeljan filmrendező és Irina Kupcsenko, valamint Valentyina Tyelicskina filmművészek. (MTI) Épül az atomerőmű Bútorgyárat avattak Kedden Mohácson Keserű Jánosné könnyűipari miniszter jelenlétében felavatták a Szék- és Kárpitosipari Vállalat új ülőbűtorgyárat. Az új, 6400 négyzetméter alap-) területű gyárcsarnokban nemzetközi géppark, a legmodernebb hazai, továbbá szovjet, NDK, csehszlovák, lengyel, svájci, olasz, angol és NSZK berendezések sorakoznak. Idén százezer szék készül Mohácson. Jövőre 250 ezer darab gyártását tervezik. A termelés felfutását 1980-ra ütemezték. (MTI) Hová lettek & technikusok? Pakson a terveknek megfelelően halad az atomerőmű építkezése. A reaktorcsarnoknál befejeződött az alaplemez betonozása, és a szint alatti vasszerelés folyik. Építik már a turbina csarnokának keretszerkezetét is. \ tavaly üzembe helyezett és az idén két további kazánnal bővitett kazánházból fűtik már a paksi lakótelepet az Idei télen. Képünkön: szerelik a turbinacsarnokot Emberi hétköznapok Nemzedékünk nagy eseményeket él át, és ezek óhatatlanul új jelzőket csatolnak a hétköznapok fogalmához. Népünk új életrajzának kerete rendkívül tág, belefér öröm és bánat, szenvedély és szenvedés, élmény, érzés és gondolat. Micsoda folyamatok hömpölyögnek nagy sodrással, hullámzással keresztül-kasul életünkön, és változtatják azt szakadatlan áramlással! Azt mondjuk, a fejlett szocialista társadalmat építjük, de talán ritkán gondoljuk át a törvényszerűen jelentkező nagy emberi, társadalmi folyamatokat, azok mélységét, gazdagságát. Épülnek szerte az ország tájain a nagyberuházások. Nevelő kohóikban megjelenik, szocialista nagyüzemi munkássá formálódik a hajdani parasztember. A szocialista mezőgazdaságban most éljük át a teljes generációváltás utolsó szakaszát, amikor máris többségben van az a nemzedék, amely csak hírből ismeri a faekés, szőrösmezsgyés kisparaszti gazdálkodást. Messze tűnt tőlünk az analfabétizmus sötétsége, az idő, amikor a négy polgári is kivételes végzettségnek számított. Emberi buktatókkal küzdve formálódik az életforma, az új szellemiségű életmód. Valahol itt kell keresni, a hétköznapok valós gondjai közepette is, a hétköznapok felemelő történelmi és forradalmi pátoszát. Elég ritkán ejtjük ki manapság a „forradalmi" jelzőt. Ez még nem baj, legalább nem kopik a szó fénye. Az lenne baj, ha félreértenénk a mát. A forradalmak szilajabb napjait a viszonylag lassúbb, fokozatosabb változások időszaka váltja fel, és a folyamat forradalmi lényege többé nem jelenik meg kiáltóan, harsogóan. Így lehetnek, akik félreértik a történelem szükségszerű sebességváltását. Azt hiszik, vége a revolúciónak, tovatűnt a vörös izzás. Tudjuk, nem tűnt el. Törvényszerű, hogy a szocialista építés folyamatában a revolúciós és evolúciós fejezetek nem válnak el egymástól olyan élesen, mint a polgári fejlődésben. Marx valósághűen látta, hogy a polgári átalakulás során meztelenné válnak a célok, a csábító Ideológiai burok szétreped, és a Saint Just-ök eltűnése után leplezetlenül és drasztikusan tűnnek elő a burzsoázia valóságos és partikuláris osztályérdekei. A szocialista forrada'om barrikádgyőzelme után is a forradalom gyakorlati építése következik. E szakasz a hétköznapok ideje, amikor nem lobognak szüntelen a zászlók, és nem harsog az induló. Megritkulnak a szikrázó konfliktusok, a nyílt, egyértelmű próbatételek, helyreáll a köznapiság uralma. Többé nem borotvaéles határszituációkban kell helytállni, hanem a mindennapokban, és ez a helytállás mély emberi értéket, állhatatosságot követel. A hétköznapiság veszélyeket is rejt magában. A békésebb viszonyok között látszólag kisebb a tét, mint az élet-halál harc idején. Kevésbé nyíltak az ellentétek. így fennáll annak a veszélye, hogy elszaporodnak a kisebb-nagyobb kompromisszumok, gyakoribbak lesznek a megtorpanások, felőrlődhetnek a gyengébb meggyőződések, deformálódhatnak a kevésbé szilárd jellemek. Lenin azt mondta, hogy a hétköznapi miínkához kell a legtürelmesebb, legállhatatosabb, a legnagyobb hősiesség. Egyetlen fellángolás semmit sem ér. Naponta kell szembenézni a gyarlóságok, a rossz szokások, s beidegződések seregével, amelyek ellen többé nem használhatók sikeresen a barrikádharc fegyverei. A kérdést nem tesszük fel alternatív módon: mikor nehezebb, mikor könnyebb a forradalmi harc, és ebben vagy abban a helyzetben miként kell forradalmárnak lenni? E kérdésben nincs szükség akadémikus moralizálásra. A mi jelenünk is a forradalmi folyamat fontos szakasza. Soltész István Exportszerződés Hét és fél millió rubel értékű export-szerződést írtak alá az Artex Külkereskedelmi Vállalat képviselői a szovjet Exportles Külkereskedelmi Egyesüléssel. Az Artex a megállapodás értelmében különböző lakossági és közületi bútorokat szállít a Szovjetunióba a következő években. Az Artex szakemberei tárgyaltak további mintegy 1,5 millió rubeles bútorexportról, és tájékozódtak az 1980as moszkvai olimpia építkezéseihez szükséges. bútorigényekről. (MTI) A

valamikori fölállás egy iparvállalatnál körülbelül ilyen volt: segédmunkás, betanított munkás, szakmunkás, mester, technikus, mérnök. A gerinc három területen alakult ki; a szakmunkás, eggyel följebb a technikus, s szakmailag a mérnök állt az élen. Nagyjából ma is érvényes ez, de az úgynevezett középszint föllazult, sőt képzettségét tekintve „elcsúszott", vagy lejjebb, vagy följebb került. A felsőfokú technikumok, illetve újabban főiskolák üzemmérnökként bocsátják útjukra a szakembereket, a hajdani technikumok zöméből kialakított szakközépiskolák pedig — érettségivel is ellátva — szakmunkásként indítják az ifjakat, akik kétéves szakmai gyakorlat után minősítő vizsgát tehétnek és megszerezhetik a technikusi oklevelet. Ez első látásra hibátlannak tűnik, bár az üzemmérnökök státusza még ma is sok vitára ad alkalmat. A vitát elsősorban a képzés ideje és színvonala váltja ki. Ugyanis a főiskolák képzési ideje legfeljebb egy esztendővel rövidebb, mint az egyetemeké, a színvonalban talán alig van különbség. Sokan állítják, hogy a főiskolák négy évfolyamán sűrítve kapják a hallgatók az egyetem ötéves anyagát. Ez bizonyos ellentmondásokat, egzisztenciális és presztízs kérdéseket takar. Ennyit elöljáróként a címben is jelzett kérdéshez. A folytatást egy gazdasági vezető „sóhajtása" indokolja: — Elment a technikusbázis — panaszkodott Tóth László gépészmérnök, a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat vezérigazgatója. A megjegyzés élénk vitát váltott ki munkaügyi szakemberek, pártmunkások, s gazdasági vezetők körében — jogosan. Hol vannak, hova tűntek a technikusok? Bonckés alá került a dolog, elsősorban a textilipar oldaláról, Ünnepi megemlékezések November 7. koszöntése — A Bőrdíszmű Szövetkezet 25 éves A Csongrád megyei KISZÖV elnöksége és a Szegedi Bőrdíszmű Ipari Szövetkezet vezetősége tegnap, kedden este Szegeden, a Tisza Szálló nagytermében ünnepi megemlékezéseket tartott. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 59. évfordulója tiszteletére rendezett díszünnepségen, valamint a Bőrdíszmű Szövetkezet alapításának 25. évfordulóján ott voltak Csongrád megye ipari szövetkezeteinek képviselői, a Bődíszmű Isz dolgozói. Az ünnepségeken részt vett dr. Varga Dezső, a Szeged városi pártbizottság titkára, dr. Pusztai Ferenc, a Minisztertanács Tanácsi Hivatalának képviselője, dr. Bozá Sándor, a megyei tanács vb titkára. Kertész Sándornénak, Csongrád megyei országgyűlési képviselőnek, a Bőrdíszmű Szövetkezet művezetőjének elnöki megnyitója után november 7. jelentőségéről, hatásáról a világban dr. Varga Dezső mondott nagy tetszéssel fogadott beszédet. Ezt követően a Bőrdíszmű Isz negyedszázados életéről, munkájáról, a célokról Benkő János, a szövetkezet elnöke számolt be. Ezután Horváth János, a KISZÖV elnöke köszöntötte a jubiláló szövetkezetet, majd kitüntetéseket adott át. A Szövetkezeti Ipar Kiváló Dolgozója kitüntetést kapták: Benkő János, a Bőrdíszmű Isz elnöke, Cseréb András, a Szegedi Mérlegkészítő Isz részlegvezetője, Hirsch Zoltán, a Makói Béke Szövetkezet részlegvezetője, Horváth István, a Makói Építő Szövetkezet dolgozója, Kálmán Jánosné, a Szentesi Cipőipari Szövetkezet művezetője, Kispéter Jánosné, a Minőségi Ruhajavító Isz dolgozója, Magyar Antal, a Szegedi Mértékutáni Szabó Isz fiókvezetője, Józsvai Sándor, a Szegedi Szerszámkovács Szövetkezet művezetője. A munkaversenyben élen járó szocialista brigádoknak Horváth János jutalmakat, okleveleket adott át. Benkő János a Bőrdíszmű Isz hét dolgozójának a Szövetkezet Kiváló Dolgozója jelvényt és oklevelet, a közösség alapító tagjainak pedig1 emléktárgyakat és pénzjutalmat adott át. A jubiláló szövetkezet dolgozói jutalomként több mint 200 ezer forintot vettek át. A jubiláló szövetkezet negyedszázadáról szép kivitelű, tartalmas képes ismertetőt adott ki. de a munkaügyi szakemberek azonnal kapcsoltak és hasonló szimptómákat adtak elő a gépiparból, az élelmiszeriparból és az építőiparból is. Az újságíró is velük érthet egyet. Megtörtént eset: szomszédom kislánya — nem érdemes kutatni, milyen Indíttatástól vezérelve — beiratkozott a szegedi építőipari szakközépiskolába. A leány szépen tanulgatott, részt vett a kötelező szakmai gyakorlatokon is, de már a harmadik évfolyam derekán kitűnt, hogy nem tud annyit a kőműves mesterségből, mint azok a társak, akik az általános iskolából egyenesen a szakmunkásképzőbe mentek, s egyikük-másikuk szakmunkásbizonyítványt is szerzett. Hajdani osztálytársai, megszerezvén az építőipari szakmunkásbizonyítványt, teljesítménybérben dolgoztak és — bármennyire is hihetetlen — 4 ezer forint körüli összeget vittek haza a hónap végén. A tanulni nem rest cimborák pedig a szakközépiskola padjait koptatták, s — mint említettük is —mesterségükben jóval elmaradtak mögöttük. Persze érettségit ad a szakközép, s lehetőséget a technikusi minősítőre. Ez igaz, de boncoljuk csak tovább a kérdéskört Maradjunk a textiliparnál, de az építőipar is vele maradhat. E két szakmában igen nagy szükség lenne okleveles technikusokra, középkáderekre —, hogy stílusosak legyünk. Szükség volna, szükség volna, — szajkózzuk és valóban komolyéin is gondoljuk az ügyet. Mert tényleg ezen áll, s olykor bukik az üzemcsarnokok és az építkezések munkamenetének, sikereinek" végeredménye. Most mi a gyakorlati állapot? Magasabb képzettségű szakemberek — üzemmérnökök —, vagy alacsonyabb képzettségűek —szakközépiskolát végzett szakmunkások töltenek be olyan munkaköröket, amelyeket korábban a jól felkészített technikus látott el. De a korábbi gyakorlatnak volt egy soha nem pótolható előnye: azokat a kádereket, a technikusokat pontosan meghatározott munkakörökre képezték ki. A mai gyakorlat — amint az kitűnik ebből az elmélkedésből is — öszvér megoldást garantál, vagy többet ad, — s a gond nem is az, hogy többet ad, hanem az, hogy magasabb szintet ígér, s azt nem adja meg — vagy valamivel kevesebbet. Volt, aki így fogalmazott: „Az üzemmérnök és a mérnök között egy esztendei diákélet a különbség, semmi más. De a szakközépiskolában végzett szakmunkás és az üzemmérnök között olyan nagy a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között. Sőt egy jó kollektívában tanuló kőműves szakmunkásfiú kétszer annyit tud a gyakorlati építészetben, mint a szakközépiskolában végzett ifjú. Ezeket a mindennapi munkában résztvevő szakemberek és gazdasági vezetők mondják — kár lenne kétségbevonni megállapításaikat. E

lveszett a technikus gárda — panaszkodott a vezérigazgató, s fölsorolta tapasztalatait is. Korábban évente a szegedi textilipari technikumból 60 —70 fiatal kereste a helybeli és a környékbeli gyárakat, mert kész szakemberként lépett az életbe, s szerette volna elkezdeni pályafutását. Jelenleg senki nem kopogtat a szakközépiskolát végzett gyerekek közül. De hogyan is tehetnék, hiszen éppen tizennyolc" évesek és várják a katonai behívót — a fiúk természetesen. A katonasággal eltelik két esztendő, majd újabb kettőre lenne szükség ahhoz, hogy előkészítőre járjanak és elméleti képzésük után jelentkezzenek technikusi minősítő vizsgára. De mi történik az eltelt négy év folyamán? Egyrészt eltávolodnak az elmélettől, valahol berázódnak egy brigádba, vagy a fölajánlott munkakörbe — amely nem technikusi státusz — s húzzák-halasztják a fölkészülést, a technikusi oklevélért való harc apró küzdelmeit. Érdemes volna fölmérni, hogy a szegedi szakközépiskolákban végzett ifjak közül hányan lettek technikusok, s hányan maradtak a szakmájukban — egyáltalán. Sopánkodnak a gazdasági vezetők, s ők tudják, hogy miért — kár volt megszűntetni a technikumokat. Ügy fogalmaznak, hogy két szék közül a földre ültek, mármint a szakközépiskola és a főiskola közötti földre, üres térségre. Többet akartak és kevesebbet fogtak. A munkaüggyel foglalkozó szakember bevallja: sokan úgy kerülnek a textilipari szakközépiskolába — gondolom a többi szakközépbe is —, hogy nem sikerült a „presztízst jelentő" neves gimnáziumba beiratkozni s oda irányították át a jelentkezési lapot. A szülők — mert az az igazság, hogy leggyakrabban a szülők presztízséről van szó — kénytelen kelletlen ezt is jobbnak tekintik, mint a semmit. Hátha, hátha... hiszen érettségit kap a gyerek, majd megpróbálja valamelyik felsőfokú tanintézetet. Az a kár, hogy a legkevésbé a szakközépiskolát folytatandó területen. Kérdés, mit lehetne tenni, mi lenne a helyesebb, legalábbis a jelen időszakban? Az üzemek vezetői mindenképpen azt mondják, hogy kár volt megszűntetni a technikumokat. Lehet, hogy igazuk van. Bár az is igaz lehet, hogy a főiskolák veszik át a hajdani technikumok feladatkörét, viszont akkor azok lehetnének egy évvel rövidebbek is. A szakmunkásképzés pedig előbb-utóbb fölnő a jelenlegi szakközépiskolák színvonalára és rendszerére a végbizonyítványt illetően is. Jó volna, ha így lehetne, mert ilyen rendszerrel magasabbra emelhető az üzemek, a gazdasági termelő terület dolgozóinak szakmai képzettsége. T

alán az átmenet nem sikerült a legszerencsésebben, de maradjunk abban, hogy minden új kezdeményezés, minden változás bizonyos gondokkal jár. A vállalatok viszont sokkal többet tehetnének annak érdekében, hogy a szakközépiskolákkal szorosabbra fogják kapcsolataikat, s az ott tanuló ifjúsággal, különösen a végzős hallgatókkal konkrétabban egyezkedjenek: munkakörükre, minősítő vizsgáikra, előléptetésükre, jövedelmükre. Ajánljanak perspektívát a technikus jelölteknek, talán akkor „helyére kerül" a szakközépiskola a gyári szakmai ranglétrán is. Persze érdemes jobban odafigyelni az oktatásügy vezetőinek a gazdasági szakemberek véleményére, csak közösen lehet a cél érdekében s a leendő szakembergárda érdekében is megnyugtatóan előrehaladni. Gazdagh István