Délmagyarország, 1976. augusztus (66. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-01 / 181. szám

7 Vasárnap, 1976. augusztus 1: Móra Ferenc levelesládája Egyetemi éveinek nyomoráról Móra Ferenc 1897 szeptemberétől 1900 májusáig volt a budapesti egyetem földrajz-természetrajzszakos hallgatója. Egyetemi évei alatt — noha az egyetemi ifjúság legjelesebb képviselői közé tartozott — a nyomorúság, szegénység, az állandó létbizonytalanság réme fenyegette, gyötörte. Rendíthetetlen hite és bizakodása a jövőben, egyéni boldogságának reménye és az a vágy, hogy szülei sorsát öregségükre megkönnyítse, azonban átsegítették a nehézségeken. Egyetemi ével alatt menyaszszonyához írt egyetlen leveléből sem hiányzik a panasz, a kifakadas szerencsétlen élete miatt és ugyanakkor a kemény elhatározás — sorsának vállalása. Az alábbi — eddig nyilvánosságra nem hozott — levélidézetek Móra mindennapos küzdelmeit, egyetemi éveinek nehézségeit tárják feL „Én tudom, hogy az én életem akármilyen dicső, akármilyen rasyotó legyen is valamikor, mindig kínos lesz — de boldog is." (1897. nov. 6.) „Sok cudar nyomorúságomban, cipekedésemben azonban mindig vigasztal, hogy nem egyedül magamért kínlódom, hanem azért a két öregért, akik olyan sűrűn megkönnyeznek, meg azért, hogy érett kalászát életemnek, édes gyümölcseit nagyságomnak a Te öledbe rakjam. És hiszem, hogy nem hiábavaló bizakodásom és nem haszontalan és csalékony az én reménységem,.." (1898. jan. 14.) „Most el ts vagyok keseredve, meg el is vagyok törődve, mert hétfő van és reggel is, este is dolgóztunk. Alig látom már a betűket, részint a fáradságtul, — jobbadán a keserűségtől." (1898. febr. 2.) „Hanem hát én nem szeretem az ilyen nyafogást, hiszen akit úrnak teremtett a véletlen, azt úrnak teremtette, akit igás marhának, azt igás marhának. Punctnm. Mindenkinek van dolga." (1898. máj. 17.) „Halottak napjára nem mehetek, már csak azért sem (ti. haza), mert akkor Klapka tábornok sirjánál tartok beszédet a temetőben, mint az egyetemi ifjúság szónoka! Mért is, hogy Te nem hallgathatsz meg, pedig micsoda kedves dolog lesz az, amikor én ott deklamálok tele tűzzel, lelkesedéssel a soha el nem múló dicsőségrül és belül, lelkemben az a kérdés rágódik: hogy sose lesz már vége ennek az én sok nyomorúságomnak, istenverte, örökös vergődésemnek!... amivel egész életemben megvert a sors: a szegénység." (1899. okt. 22.) Móra nem vizsgázhatott a hónap elején, mert a vizsgadíjat nem tudta befizetni: „...mostanában, hogy ilyen sok a pénzem, minden este veszek 10 deka szalonnát és reggel ezzel pomádézom a hajamat, a borit meg megeszem vacsora után, hogy érez. zek valamit a gyomromban .., Mert laktam ám már én jól anynyira is, hogy vacsora után még a lámpabelet is megrágtam volna, ha nem lett voina petrómoeskás, a gyertyát meg rettenetesigen kerülgette a veszedelem, hogy szomszédságába kerül az egy darab fasírozottnak, amelyik hasztalan várta maga után a társait." (1899. okt 28.) „Mit ér, hogy ma este annyit tapsoltak, annyit éljeneztek a .Te ágrul szakadt vőlegényednek, mint tán még itt az agyetemea senkinek se. Nem ér az a dicsőség (gy magában fenét »e... hanem azért mégiscsak nagyon szerettem volna, ha itt lett volna as én galambszelíd kicsi menyasszonyom, akirül szólt a felolvasott ének és látta volna, hogy hajlenganak ezek a fényes, cifra mágnásgyerekek az ő kopott ruhájú vőlegénye előtt, akinek szomorú szemein, meg a szerelmes lelkin, meg « versíró kezin kívül széles e világon semmije sincs. Te azonban ... gondolom, majd hallasz még engem néhányszor fölolvasni. Ha előbb nem, két esztendő múlva, amikorra csak tán megesküszünk majd. És hidd ei, ... hogy tíz esztendő múlva lesz a Te hamar megöregedett uradnak olyan neve, hogy ha az fölolvas neked egy-egy verset, fölér az egy arany órával, vagy egy divatos kalappal." (1899. nov. 20. Móra az Egyetemi Körben olvasta fel versét.) „És aki nem szenvedett és nem volt boldogtalan: az nem tud boldog lenni. Tűrj, várj, remélj... majd csak feljön a mi napunk is!" (1901. jan. 4.) Régészi tevékenységéről Móra Ferenc 1904. november 28-án, a szegedi városi tanács kinevezése révén a Közművelődési Palota könyvtárosa lett. Nemcsak könyvtáros, hanem régész, etnográfus, numizmatikus, képtáros, természetrajzos és aktamásoló írnok is volt egyszemélyben. Először csak Tömörkény helyett végezte a régészeti munkát, rövid idő alatt azonban valósággal szenvedélyévé lett a gyűjtőmunka, a régészet, 1908. szept. 3-án így írt anyósának : „Tömörkényt végtelen megörvendeztette a Mutterka által küldött szövött izéség. Kéri továbbra is n Mutterka gyűjtői buzgalmát. Hát még ha az öreg Erman sapkáját meg lehetne szerezni az Intézetnek!" Móra fáradságot nem Ismerve dolgozott új munkakörében. 1011. jún. 16-án anyósához írt levelében ezt olvashatjuk: „Az egész májusban jó formán csak háló vendég voltam itthon, az egész hónapot kint töltöttem Csókán, illetve Csókán és a vonaton, mert majd minden nap 4 órát kellett vonatoznom, s kelnem reggel fél négykor." Minden lehetőséget felhasznált arra, hogy kutatásait folytathassa. 1915. dec. U-én Becskerekre egy testvérküldöttséget vezetett „ .., visszafelé... Csókának kerültem, ahol lövészárkok ásása közben kettévágtak egy halmot a csehek s állítólag sok aranyat találtak. Én persze se csehet, se aranyat nem találtam, csak néhány cserepet, a kremenyáki fajtából" — irta István bátyjának. Móra múzeumigazgatóvá történt kinevezése után is (1917-től haláláig) folytatta az ásatásokat. 1926. júl. 12-én Balatonboglárról a feleségének küldött levelében ezt irta: „Utánam küldték a pitvarosi jegyző levelét, amelyben nagyszerű leletekről értesít s azóta olyan nyugtalan vagyok, mint a vadat szimatoló kutya. Ha még egy levelet kapok, nem tudom, kibírom-e itt a négy hetet." Betegségéről te, hanem attól, hogy igaza van-e a doktorodnak az alapbaj elmúlását illetőleg. Fene hajlékony stílusuk van ezeknek a doktoruraknak. Csak azt imád mihamar, hogy ásatsz valahol. Teremtuccse, azonnal lemennék én is, akárhol lennél." Móra sárgaságot kapott a híres fürdővárosban, s hazatérése után Bp.-en Wlnternitz professzor megoperálta. Állapota örvendetesen javult. Móra Juliska (írónk húga) 1933. dec. 2-án Szolnokról ezt írja bátyjának: „Sokat gondolunk Rátok — s hála legyen a jó Istennek, — a rádión keresztül már annak is örülhettünk, hogy jobban vagy teljesen..." Móra betegségében sem csüggedt el. Halála előtt írt leveleiben is felcsillan finom humora, bizakodása. 1933. dec. 27-én így írt bátyjának: „Kedves Pistám. Katusom, már mégis csak boldog új esztendőt, — akár az Isten adja, akár az ördög. Az én állapotom változatlan, de legalább ifj. Ferenc olyan boldogan rendetlenkedik, mintha nem is az ő hasát metélték volna körül. Mindnyájatokat a szívére fog: Feritek." 1933. dec. 18-án kelt levelét ugyancsak bátyjához írta: „Kedves Bátyám, annyira sohase lehetnék dögrováson, hogy téged ide pe kívánnálak az ágyam szélére. Pár nap óta különben Is elviselhetőbb vagyok még magamnak Is. Gyere, gyere minél előbb, minden órában várlak. S most még különösebben jókor jössz, mint máskor, mert muszáj ráérnem a beszélgetésre. Előre örülök neki, hogy Itt leszel és Itt lesznek veled odaátról a kedves öreg árnyak, még Híres András bácsi is ... Addig ig ölel: Ferid." 1934. február 8-án a Kultúrpalota homlokára kitűzött fekete lobogó halálának szomorú hírét jelentette Szeged lakosságának. H. É. JuhászGyulalevele Szirmai Károlyhoz Juhász Gyula összes Műveinek szövegkritikai kiadása a befejezéséhez közeledik. Eddig nyolc kötet jelent meg: három kötet vers, négy kötet cikk és tanulmány, s legutóbb egy vegyes gyűjtemény, amely a költő prózaírói munkásságát mutatta be. Most folyik a 9. kötet előkészítése, ez és a tervezett tizedik könyv majd a költő teljes levelezését foglalja magában. A sajtó alá rendező Belia György, aki korábban már Babits, Juhász és Kosztolányi fiatalkori levelezését is mintaszerűen publikálta. A 9. kötet tehát hamarosan megjelenik, emiatt is külön öröm, hogy a vajdasági magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának, Szirmai Károlynak (1890—1972) a hagyatékiból most, tehát még Juhász Gyula levelezésének kiadása előtt, előkerült egy 1910-es keltezésű Juhász-levél, amely mindeddig ismeretlen volt. A levél gépelt másolatát az író fia, Szirmai Endre orvosprofesszor küldte meg, s majd közölni fogja egy — Benkő Ákossal közösen készített — dokumentumkötetben. Előzőleg azonban érdemes itt is közzétenni, hogy — még idejében megjelenvén — bekerülhessen Juhász Gyula müveinek kritikai kiadásába. A levél szóvege a következő; 1910. január Kedves Barátom! örülök, hogy az önről szóló kritikám megnyerte tetszését. Higgye el, hogy csak az érzéseimet követtem, meggyőződésemnek adtam hangot, amikor soraim papírra vetettem. Választékos nyelvezete, fölényes írásművészete, bevallom, meglepett. A levelében említett baráti jóindulat, esküszöm, kritikám megírásánál nem játszott szerepet. Tudom, mily nehéz a mai világban irodalmi lapot fenntartani, s ezért még inkább értékelem lendületét és önzetlen munkáját. A Fény és Sötétség első számához fogadja őszinte elismerésemet. Kérem, szíveskedjék az önről irt kis írásomat a következő számok egyikében közölni. Előre is köszönöm kedvességét. Baráti szeretettel köszönti Juhász Gyula mairól „írt kis írásnak" is, és Juhász cikkét is a Fény és Sötétségben megjelent Szirmai-versek teszik érthetővé. Reméljük, Szirmai Károly hagyatékából előkerül e folyóirat, s akkor a Juhász—Szirmai kapcsolat a maga teljességében Is Ismertté lesz. A levél így Is, önmagában is érdekes új dokumentuma Juhász Gyula irodalmi barátságainak. Ugyanakkor fölhívja a figyelmet a méltatlanul elfelejtett Szirmai KáE levél megértéséhez, a benne foglaltak mellett, tudni kell, hogy a címzett, Szirmai Károly ekkor mindössze húszéves, pályája legelején levő fiatalember volt. Ekkortájt kezdett publikálni, első elbeszélését éppen az Élet jelentette meg, amelybe Juhász Gyula is írogatott. Még ugyanabban az évben (1910) azonban ő maga is lapalapításra vállalkozott: Juhász levelében erről a folyóiratról esik szó. Sajnos, Szirmai folyóiratának, a Fény és Sötétség-nek egyetlen számát sem ismerjük, pedig ebben kell lennie a Szirrolyra is. LENGYEL ANDRÁS Juhász-portrék a múzeumban Móra Ferenc 1930-ban járt először Karlsbadban, orvosi tanács, ra, abban a reményben, hogy kezdődő betegségét a fürdővárosi kezelés meggyógyíthatja. 1930. júl. 4-én így írt bátyjának, Móra István polgári iskolai igazgatónak Budapestre; „Hát én is ide jutottam, a fene ette volna meg, a ki a fundamentumát lerakta. Víz csak volna itt, azt állnám is, ha fürdeni kellene benne, de azt inni kell..." Másodízben — saját kívánságára — 1933-ban utazott Karlsbadba azért, hogy életét meghosszabbíthassa. Bátyja 1933. aug. 1B-1 Bp.-ről írt. levelében olvashatjuk az aggódó sorokat: „Karlsbadi levelezőlapod jócskán késve érkezett s rá mindjárt megijesztett a Magyar Hírlap... A beteghír zavarba is ejtett, a hosszabb kezelés szüksége: hol lesz ez majd? Núdlin, vagy Ilona kosztján? Szolnokban tudtam oszt meg, hogy otthon vagy. Csak azt írd meg, vagy irasd meg: hogy? Nem a sárgaságtól féltelek, mert az maga most ártatlanabb, mint mikor Nyesgo-öregrozánfcat elvit* Juhász Gyula halálának negyvenedik évfordulójáról jövőre emlékezünk meg. Az ő emberi és költői nagyságát nemcsak kivételesen gazdag életműve őrzi: iro. dalmi hagyatékán kívül testi-lelki valóságát felidézik azok a festmények és szobrok Is, melyek a költő jellegzetes arcvonásait és szellemét örökítették meg szamunkra. Ha elkészülésük szerint veszszük sorba ezeket a portrékat, úgy Tibor Ernő Juhász-arcmását kell elsőként megemlítenünk, melyet 1909-ben, az akkor Nagyváradon tartózkodó barátiról festett. Az expresszív hevülettel létrehozott, tüzes színű meli.vcp ismeretlen a múzeumlátogatók előtt, mert az 1938-ban történt Szegedre kerülése óta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Elgondolkodtató az a megjelenítósbeli kettősség, mely a Juhászról festett „csúnya arcú, űzött tekintetű" Tibor-portré és a költőnek önmagát elképzelő — szintén 1909-ben írott — Gemmák és hermák című versének alábbi sorai között feszül: Néha ódon gemmauk és aranymívti (hermák Dekadens cézarának érzem magam [s fejem A borostyánt kívánja, mely drága lünnepen Mámort esittt, míg zöldje álmatagon [pereg rank. Véletlenül érdekesség, hogy a múzeumi Juhász-portrék keletkezését majdnem vagy pontosan egy-két-három, illetve öt évtized választja el egymástól. így változatosságuk nemcsak az eltérő kifejezésmódok és az eltelt időszakok emberformáló Jellegéből adódnak, de különbözőségüket a más-más mutálok is magukban hordják. mivel a festmények es szobrok periodikusan váltogatják egymást. A következő Juhász-portré, melyet Gergely Sándor kégzitett 4918-ban a költőről, közismert alkotásnak számít. A bronzból való remek fejet ugyanis az utóbbi években számos helyen publikálták, illetve állították ki tárlatokon. Ezért ezzel az 1057-ben — Eidus Benttánné jóvoltából — múzeumunkba került portréval, valamint a költő és szobrász kapcsolatával ismétlés lenne fogPETRI LAJOS: JUHÁSZ GYULA lalkoznunk. Azonban Juhász Gyula önarckép, 191S című versének első szakaszát érdemes felidéznünk. Néhány ránccal több a gond az areon, Néhány könnyel több a fény a (szemben. Néhány dallal több a bú az ajkon Es se dac, se vád a végzet ellen. Érdekes, sőt Izgalmas feladatot jelentene azt a sok-sok alkotást egyszer számba venni s kielemezni, melyeket a kortárs, illetve a mai művészek a költőről portréként készítettek. Különösen, ha ezeket a régebbi és újabb aromásokat a hitelesítés végett „szembesítenénk" Juhász Gyula versekben kifejezett, olykor megrendítő hatású önarcképeivel. Vágh Mihály, aki Franciaországban Maurice Vagh-Weinmann néven ismert művésszé vált, 1928-ban, Szegeden megfestette Juhász portréját. Ezen — az 1931ben múzeumunkba jutott — arcképen az öregedő, magába merülő—távolba néző költőt láthatjuk, aki talán már megsejtette maj. dan bekövetkező tragikus sorsát. Juhász Gyula épp úgy visszatekint itt addigi életútján, mint ahogy ezt — az 1929-ben írt — Gyerekkori arcképem eímü verőének kezdő sorai is tükrözik; Egy gyermek néz rám, több, mint (nagyven évé. Sötét szemével, mint a fájdalom, Pedig nem tudta még, micsoda éjjel Borul derűs lelkére egy napon . •. Kétségtelen, hogy « költő igazi arcképe úgy alakulhat ki bennünk, ha összeötvözzük azokat a jellegzetes vonásokat, melyeket részben a Juhász-portrékon a művészek ábrázoltak, illetve melyeket versek formájában Juhász Gyula rajzolt önmagáról, Ilyes, féle nemesen idealizált szobrot láthatunk a Szegedi Galéria egyik termében, melyet a költő fiatalkori barátja, Petri Lajos emlékezetből mintázott meg 1947-ben Juhász-portréjául. Ennek egyik szép gipszpéldányát, a művész szegedi kiállítása alkalmával (1983) adományozták múzeumunknak. E szoborarcmásról felénk sugárzik a költő vullomása, melyet még 1907-ben, huszonnégy évesen — Correggio híres mondása szerint — az Aneh' to című költeményében így írt le; Művész vágyok. Kifáradt, keskeny (ujjam Egy tant idegén álmodozva babrál, Ügy simogatom a seép és új Igéket, Mint perzsaszőnyeget a kalmár ... A múzeumban őrzött Juhászarcmások vázlatos áttekintésének befejezéséül — a most szóba került elhunyt kortárs művészek után — Tápal Antalnak a költőről készült gipsz mellszobrát kell megemlítenünk, mely 1958-ban került közgyűjteménybe. Senki sem foglalkozott annyit Juhász Gyula megjelenítésének problémáival, mint Tápai. Hosszú évtizedeken át újra és újra különféle anyagokból kísérelte egyre hitelesebben megformálni az általa is személyesen ismert és verseit szerető költőt. „Az ötödik Juhász-portré gondjai"-rál szóló eikkében, tavaly ősszel e lap ha. sábjaln többek között így vallott: „...áhítattal és nagy alázattal szeretném kikovácsolni Szeged háztáji művészeit, törött szárnyú igriceit, mind-mind. akiket el. nyűtt, felfalt a vidék, és befogadott a szegedi Ogkert." SZELESI ZOLTÁN / >