Délmagyarország, 1976. augusztus (66. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

32 Péntek', 1976. augusztus 29: K

ora reggel. Nagy. régi családi ház. Bejelentés nélkül kopogtatok. Széjjelség, vetetlen ágy, ruhadarabok, hétköznapi rendetlenseg. Egy szoba. Ide zsúfolódott minden, konyhának, nappalinak, hálószobának szolgál, és munkahelynek. Pár pillanatnyi zavar utan Imrus morzsolni kezd a malacoknak. ötvenéves. Modern, új televízió, edények az asztalon, a kályha fölött ruhadarabok, szellözetlenség szaga. Nem luxus. Nem is megnyomorító szegénység. Két rokkant ember családi fészke, öreg házasok. Azóta harcolnak egészségért, örömért, boldogságért. A nyurga, sápadt fiú öltözködik. Csendes. Iskolatáskájába rakosgat. Anyja, Ida összekapkodja a ruhákat, az ágyakat gyorsan megveti, az altón friss levegőt enged a lakásba. Tmrus: „Beteg vagvok, nyomorék. Gyermek paralízis. Azért megélünk. A munkám, a keresetem tisztességes, a kultúrházban gazdaságvezetősködöm. A feleségem fűtött, takarított, pénztároskodott a mozinál. Akkor jó volt. bővebben keresett." Ida: „Roncs vagyok. Betegség betegséget ért életemben, szomorú sorsra születtem nagyon. Polgárista koromban tüdő-, szív-, mellhártyagyulladást kaptam, kórházban, a belgyógyászaton feküdtem hónapokig. A tanítóképzőben hiába próbálkoztam, eltanácsoltak; beteg szívvel magyar pedagógus nem állhat helyt Elkeseredésemben siratgattam legszebb álmomat.. Másra teremtett a sors" — néz el hosszan a nyomorék asszony a sarokba. Fekete hajú, piros arcú, madzaggal a kontya átkötve, a jobb keze merev. béna. Barna, magas szárú cipőt hord, barna harisnyát, fekete szoknyát, zöld kardigánnal. — „Iparkodok fél kézzel, mégis más. Megbénultam. Hosszú ideig elmosódott előttem minden." „A nyomorékságom egy reggel kezdődött, nem bírtam a fél oldalamat, injekciót kaptam; pihenjek csak nyugodtan, diétázzak. •Késő estig kártyázgattunk. Másnap sem bírtam a jobb felemet, kín-keservesen lemásztam az ágyról, elestem; anyu, anyu, kiabáltam. Rögtön hívatta az orvost, aki beoltott, visszanyertem a mozgásképességemet. Tejbegrizt reggeliztem, és újra ére*1em, hogy zsibbadok kegyetlenül. Mentőkért telefonáltak. Súlyos baj ért, agyembólia. Egy hónapig eszméletlenül feküdtem, várták naponként, hogy meghalok. Magamhoz tértem, iskolás társaim sírtak az ágyamnál. Mit bőgtök — kérdeztem halkan —, inkább tejbegrizt adjatok." „Két évig nyomtam a kórházi ágyat. Megtanultam újra járni, beszélni, írni is saját magamtól, erős akarattal, bal kézzel. A betűket az ABC szerint gyakoroltam, amíg tökéletesre sikerültek. Mennyit kínlódtam, elgondolni is sok. Megérte. Amikor az első levelet elküldtem, határtalan boldogság ért. Hosszú küzdelemmel, állandó reménykedéssel és újrakezdéssel álltam talpra." „Kórház után könyvelősködtem, szolidan éltem, mégis a klinikákon kötöttem ki. Az ujjaim begörbültek, mozgástherápiára utaltak, a szívem is gyengélkedett:. Keserves napjaimban megismerkedtem K. J. betegtársammal, összebarátkoztunk és családtagnak befogadott otthonába. Haza nem szívesen mentem volna, apám két feleségét eltemette, a harmadikkal összeállt, nem nyűglődhettem a nyakukon, családunk szétszakadt, ki erre, ki arra. lfaztartasi alkalmazottként szerepeltem, amig csak házasságot nem kötöttem Imrussal. Számtalanszor gondoltam, öngyilkos leszek, eldobom nyomorék eletemet. Imrus: „Ügy kommendáltak minket egymáshoz. Sürgősen nősülnöm kellett, a nőverem látott el addig, gondozott, egy jó gondviselőt kerestem. Ki legyen az? Asszonyt nehezen kap a magamfajta." „Születésemtől ebben a nagy családi házban lakom. Megszereztem a diplomát, bukdácsolva, de sikerült, az akaratom segített a tanulásban. Néztem egészséges asszonykát, könyvelőnőt, a szövetkezetből, de udvarolgatásra sem érkeztem. Végül Idával kötöttük meg a szerződést." Ida: „Eljöttem hozzájuk. láttam rögtön, hogy mindkettőnknek jobb a házasság. Az élettársa leszek, gondoltam, megpróbálom szeretni, becsülni, Szétnéz. Sz. Lukács imre Boldogságcsinál ók tem a lélektelen hajlékban, egyedül be se mertem volna talán jönni, de ismerőssel ketten kopogtattunk. A családi feszélyezettségben Imrussal pár szót válthattunk, már nem emlékszem, miről. Gondoltam, otthont teremtek, szépen élünk, komoly házasságban, megértjük egymást, már a nyavalyánknál fogva is." Imrus: „Ahogy láttam először Idát, megismertem, tudtam, hogy anyagilag roppant nehéz lesz, a szülei egyáltalán nem törődtek vele. Gondoltam, részemről igen, vihetjük a batyunkat. Se kedvünk, se időnk nem volt arra, hogy becsapjuk egymást. A férfi és nő viszonyát mi az egymás segítésén mértük. Megbeszéltük, hogy mikor kötünk házasságot, december első vasárnapjára terveztük, ám elhúzódott." A sápadt arcú fiú, Imriske rendbe tette magát. Apja a derekán csüngő nagy bőrtárcába nyúlkált pénzért. Kiló kenyeret, tíz deka sajtot, nagy kockatésztát rendelt. Hatodikos gyereke engedelmesen elment Imrus: „Hat fiú- és egy leánytestvérből állt a család a régebbi időkben. A házból részelek. A papa tiszteletben élt hiába ügyeskedett, nem tudott meggazdulni, elszegényedve halt meg. A mama, amikor érezte utolsó óráját közelegni, gondolt rám — a nővéremnek fél tüdeje, cukorbeteg, vérszegény —, a mama kedves szüntelenül mondta: — Mi lesz Imrussal, ha meghalok? Csinálok végrendeletet. — Az anyai jussot fele részben rám hagyta, a többit meg hatójukra. Megsemmisítették testvéreim azt az írást a háznak csak a hetedrésze maradt javamra. Dolgozgattam, s a sógornők ápolgattak, hogy a részemet megkapják utánam. Az esküvő előtt így pöröltek: — Nem lesz jó házasság, szép nőt kaphatsz, csak érdeklődjél tovább. Megmondtam nekik: — Idát veszem feleségül, ne legyen ellentét azért a családban. Karácsony első napjára összehívtuk a testvéreimet, lehettünk harmincötén a rokonokkal együtt, szendvicses vendéglátás volt, és bejelentettük az esküvőt." Ida: „Kerestünk gyűrűt, kétszer is. Tört aranyat adtunk, azért szereztünk megfelelőt. Még édesanyámtól kaptam egy négyzet alakú arany érmét, azon vettem meg a drága holmit írtam levelet a szülőfalumba, fényképet küldtem, tudattam, hogy az eljegyzésünkre meghívom ai mostohaanyámat és édesapámat. Nem jöttek. Arra számítottak, hogy a klinikáról hazamegyek, az édesanyám után járó örökségemet, ház- és földrészemet megkaparinthatják. de amikor velük laktam, mostohaanyám megvert, kizárt a házból, csúnyán bánt velem és agyonpüfölt. Sírhattam az esküvőn is. mert csak az öcsém tisztelt meg. A lakodalmat a nagyházban megrendeztük szépen, csillogóan, a szomszédok, az igazi barátok eljöttek, hetvenen ünnepeltünk, hoztak csomagokat. tyúkokat, a szülőfalumból is rengeteg ajándékot küldtek, édesapámék készpénzt, ezer forintot." „Harminckét éves voltam. Sötétkék ruhát vettem fel. Amikor elmentek a vendégek, leültünk a szobaba, egymásra néztünk Imrussal. és tudtuk, nem leányalomra szövetkeztünk. Berendezkedtünk. Bátran vállaltam a jövőt. kötök, horgolok, fél kézzel, a kevés földet megkapálom, szatyrokat készítek. A téeszben negy munkaegységet kerestem eleinte, fél kézzel répát egyeltem napokig. fejfájás gyötört, de megcsináltam a rövid nyelű kiskapammal — szomszédaink készítették —. csak cukrunk legyék. Aztán nyolc munkaegységet írtak jóvá, háztájit kaptam, megkönnyebbedett a helyzetünk." „Akkor elgondoltuk, jó lenne, ha családunk születhetne. Tudtuk, hogy képtelenség. Két nyomoréknak egészséges utódja? Elmegyünk örökbe fogadni egy fiúcskát. Nagy gondunk volt: magunkhoz vehetjük-e, ki tudjuk-e elégíteni, gondviselőnkké válik-e? Éjszakánként ez forgott fejemben. Rosszul lettem, a főorvos úr csodát közölt, gyermekem születik. Örömömben sírtam sokáig. Aztán elfogott a kétség, mit csináljak, hogy megmaradjon? Később azt mondta a főorvos úr, elveszi tőlem, nem szülhetek. az asztalt is verte előttem. nem engedheti meg, értsek már a szóból, a javamat akarja. Csak néztem és bőgtem állandóan, amíg nem hajlott és szavát adta: — Ha maga akarja a gyereket, nincs az a hatalom, amelyik elvegye. Anyagilag jobb helyzetbe kerültünk, átvészeltem az áldott állapotot, három hóTisztességes szegénységben öregedtünk, filléres napi gondok szorításában." Ida: „Gyógyulás után újra penztároskodok. Kicsi, de bizt06 megélhet es." A szobában erős ecetszag terjeng. A falon szögre akasztva színes moziplakátok. Díszítik a berendezést. A fiú fát vag az udvaron. Imrus ül a széken. Egész életeben csak ül. Ida futtában rendezkedik, feketét főz. Imrus: „Már vonaton se tudok utazni, csak emésztődök, sikerülhetett volna ez jobban. Négyéves koromban újra tanultam járni. A serdülőkorban gyönyörűen javultam, három évig fürdőbe jártam, utána súlyt dobtam és száz méteren szép időt futottam. Az egyetem első évében, a vasútálomástól gyalog mentem. PAPP GYÖRGY GRAFIKAJA nappal a szülés előtt befektettek a kórházba. Altattak szüntelenül, császármetszéssel, 3,2 kilogrammal vették el a fiamat, cigányasszony szoptatta. Benn tartották hat hétig. Amikor hazahoztuk, beállított a körzeti ápolónő, megfürdette, attól kezdve jött mindennap, teljes álló évig. Rengetegszer segített a sógornőm is. Dolgoztam, télen nagyon nehezemre esett, elestem a nagy havakban, a kultúrházhoz a férjemet toltam el, onnan szaladhattam a mozi pénztárába." Imrus: „Más boldog apák szétnéznek, ajándékozást csapnak, nekem annyira sikerült, hogy téglát vehettem és elrekesztettem a szobát. Négy órát dolgoztam a kultúrban, négyet a téeszben, a közlekedőeszközöm a tolókocsi volt. Gyűjtögettünk, kérincséltünk kölcsönöket, a szövetkezet i6 hozzájárult, csodák csodájára, vehettünk egy új Velorexet. Ismerősöket, osztálytársaimat megkerestem, adtak hitelt, néhánynak máig tartozom. Többen elvárták, hogy azonnal törlesszek. A kocsi kényelmes volt, biztonságos, nyáridőn cséplő-ellenőrködtem, de átázott a teteje, zárlatos lett, és sokba került. Az egészségem romlott, anyagilag megint megszorultunk. Simulékony, hivatalnoktípus nem vagyok, a téeszben nehezedett a helyzetem, adminisztrátorként fél állásban foglalkoztattak, két kilométert kijárni, telente a feleségem tologatot, végül nyugdíjaztak, 6 kiegészítik, amíg a fiam tanul, havi nyolcszáz forintra. Háztáji földet kapok. A kultúrházban ötszáz forintot keresek. Nem fényűzés. Éppen megélünk." Ida: „Elkapott újra a betegség, a fezívem és a lábam táppénzre szorított. Életkedvem van, férjem és gyerekem, hogyne lenne életakarásom? Ha javulok, teljes munkaerőként dolgozom." Imrus: „Postafelügyelő bátyám segített legjobban, de fogta magat, és negyvenévesen felcsapott papnak. Havonta onnan is száz forintot küldözgetett névvel vagy névtelenül, jöttek, érkeztek egyre-masra a pénzesutalványok, egyszer hazatért, éjszakakon át imádkozott, hajnalokon az ágyánál térdelve találtuk, és felkötötte magát." Ida: „Elégedettek vagyunk egymással. a körülményekkel megbékéltünk. Várunk. Reménykedünk állandóan, talán megéljük, hogy nagyszülők lehetünk. Legalább egyikőnk. Szárnyara szeretnénk engedni Imriskét, szégyenkezés nélkül. Jól tanul, nyelvérzéke dicsérendő, vettem az antikváriumban német könyvet, a tanárnő méltányosságból tanítja. Jó magaviseletű, szófogadó, boldog emberré válhat. Mi mertünk bízni az életben, önmagunkban és reményünk megmaradt." Imrus: „Megmaradt az szentigaz, azonkívül nincs egyebünk. Azt az életmódot kellett volna folytatnom, de elhibáztam. A fürdőzés, meg a szoktatás elmaradt A vízben könnyebb, a karommal fent tartom magamat, lubickolok, akár a hal. A szárazföldön döglődök." Ida: „Üszik a vízen, mint a kacsa." Imrus: „A papa halála véget vetett a tanulásnak, harmadikos jogász koromban. Hányszor mondogatta: tanulj, odaveszlek az irodára. Elfogyasztotta a vagyonát, párt tojást, egy tyúkot kért, nagy summák helyett. A maradékból éltünk a mamával, tizennégy hold földet, szőlőt elosztottuk heten, testvérek. A személyi kultusz delelőjén a mama ágyban fekvő beteg volt, idegenek törtek a kerítésnek, berontottak, a szőlőt pocsékolták, lábbal taposták. Gorombáskodtak, a földet meg elvetek simán, azóta házak virulnak rajta, kártalanítást nem fizettek, annyit se, hogy egyszer jóllakhassunk." Ida: „Akadt azért pártfogótok." Imrus: „Az öreg veterán. Nélküle koldusbotra jutunk. A szőlő ötszörösen számított, meg ez a nagy, otromba ház. Nem hagyott bántani, derék kommunistaként, tisztességgel szólt és élt, nem engedett ránk sütni kulákbélyeget. Szerettem nagyon, veszekedett, pörölt, zsémbelt a világgal, de ő sem a zsírosát kanalazta." „Folytattam a tanulást levelezőn, az utolsó vizsgákon elbuktattak. Eljártam városban az ügyvédi munkaközösségbe, tanulgattam, reméltem, talan a pályán maradhatok, A diplomát megszereztem, de nem biztattak ügyvédi állással, a fejemhez vágták: nem alkalmas. Legyek bíró, javasolták, ám attól idegenkedtem.^ Ida: „Ami volt, elmúlt. Minek rágodol rajta? Elkeseredik tőle a napunk." Imrus: „Tudom. De így is örömöm, ha szomorít is. Itthon maradtam, a háztáji föld termett, a környezet ismerős, egészséges, gyávának bizonyultam a várost választani, a bíróskodást, féltem az eljövő időktől. Négy állást felfogtam, kisegítő, mellékállásokat, a pénzt hordtam másfél évig, mégse legyünk elesettek, hiszen született a gyerek. Jól meglakta a klinikát, kinyithattam volna a szoptatós asszonyoknak a bukszámat, de nem az anyatej a világ legjobb itala. Kapaszkodtunk nagyon az életbe, pedig össze-visszakuszálódott a szénánk. A téeszben havi négy munkaegységért, én voltam a jogász, a pénztáros. A háromkerekű, kézi meghajtású biciklimet komisz időkben úgy tologatták az úton, értem szaladtak sürgős esetekben. Az öreg veteránnal, aki elnökösködött, szív szerint megértettük egymást, egyszerű, több családos ember volt, hányszor félrehúzódott, amikor a többiek eszegettek, mert nem tellett tiszteséges kosztolásra, szőlőt szemelgetett. Év végén kiosztotta a pénzt, zárszámadást se várva, borzasztó nehéz időket éltünk. Az egyesülést javasolgatták másik téesszel, makacsul hajtogattam, nem közösködünk, szembeszegültem a jótevőmmel, jóakarómmal is, mert a másik szövetkezet teljesen úriemberekből állt, villaés földtulajdonosokból. Egyesültünk. Az öreg veterán elnökhelyettes maradt, nekem kitelt a szolgálat. Ida: „Az újsághoz fordultál." Imrus: „Firtatták erősen, miért nem vesznek fel az irodába? Megtettek raktár-írnoknak, anyagokat tainyveltem, méregettem, de mindig nehezteltek rám valamiért, megaláztak nagyon. Tűrtem. A piszkálódás nem szűnt, két út kínálkozott, kiharcolom a jogászi beosztást, vagy a nyugdíjazást. Ellenem játszottak az irodán, ellenőrzésre a megyétől hívtak szakembereket, hogy hibát fonjanak a nyakamra, de nem sikerült. Nyugdíjba léptem." „A kultúrháznál első főnökömmel megértettük egymást. Értelmes fiatalember, de megírták az ítéletét, másnak szánták a helyét, gyengébb tudású, jellemtelen egyénnek. Az új igazgató egyből ajtót mutatott. Csúnyán nekem rontott alkoholista, hatalmi mámorában; — ő parancsol, nincs itten ellenvélemény." Ida: „Néha kicsi a reményünk. Csüggedünk." Imrus: „Sorolgatjuk olykor, melyikünknek milyen betegsége van, még legalább tíz év kéne a jövőből. Nem kishitűségből. Törekszünk a boldogságra. A legnagyobb megpróbáltatásokhoz is szolgálnak boldog percek, de mindannyiért küzdeni kell. Mi nem vehetjük fel egyforma esélylyel a küzdelmet, ezért a célt alkudjuk le. Megzabolázzuk az igényeket. Nem rajtunk múlik a világjólét, és a világboldogság. Inkább a sarokban a helyünk, ha fáj is." „A fiunk a legfőbb kincsünk. Ha boldog anya van, boldog szülő, akkor boldog gyerek is. Nekünk nemcsak utód kellett, hanem gondviselő is." Ida: „Vágy élt utána." Imrus: „Kegyelemkenyéren tengődjünk idős korunkban? E! akarjuk kerülni, azért próbálkoztunk. Egy nő áldozatra képes, szerencsére, akit találtam, komoly támaszom, talán a fiam 6em okoz csalódást. A szeretetért, jövőnkért szeretjük. Érdeklődünk a dolgai iránt. A nagy próbák még hátra vannak, két szenvedélynek hódol, a céllövésnek és a pecázásnak, csatornákból szedi a zsákmányt, mentem már vele, de nem produkáltam. Az indiános könyveket kedveli. Nem szeretnénk elveszíteni. Könnyebb, egészséges foglalkozáshoz terelgetnénk, ahol szabad levegőn tartózkodhat, erdész, tanyai tanító nagyon megfelelne. A környezetét jól viseli, társai sem gúnyolják. Regen kiabálták; úgy megy anyád, mint a kecske. Nemigen fordul mar elő." Imriske: „Nem csúfolnak. Megverném őket." (Pirosodik a füle, megrándul a szemöldökvonal, arca megfeszül. Nem akar ilyenre emlékezni.) A

fiú szemüveges, barna hajú, kék melegítőben jár-kel a szobában. Sovány, mozgékony. Egészséges. — Nem zavar, hogy nyomorékok a szüleid? — kérdezem. •— Nem, megszoktam. — Hol érzed jól magad? — Kint a szabadban. — Mit szeretsz legjobban? — A kakaót és a csirkehúst. Kék ősz melegít, A kertek már nem zörögnek, levelek fénylenek a földön. Iskolás csapat érkezik, jókedvű fiatalok, felássák az udvart,