Délmagyarország, 1976. augusztus (66. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

30 Péntek', 1976. augusztus 29: r Átok is van, gödör is van... Orsóval Emil Kenyér és kalász Kévébe szedve mk-sora, régi nyár, kaszák nyomán a múlt, ml rendre hullt, élet. milllóké-Iennl tanait, a búza már kitárult szemhatár, emberaó száll nehézgép-szárnyakon, a percet úgy hívják: jövő idő. utunk, mi fogytán mégis egyre nő, cg-érők építette őrtorony vigyázza: no veszhessen szem magánk, vetésünk, aratásunk mink vagyunk, a teljes hónap, egy ország vele, ki látja, tudja, érzi: erre várt, beért munkája, ő ls többre vált, mint kenyérré kalászok bölcs teje Tojáshéjleletek A múzeum kincseiből Móra Ferenc mondta egyik előadásában, éppen a tojáshéjleletek, kel kapcsolatban, hogy „a régésznek a legjelentéktelenebb dolgokat is jól mep kell néznie, sőt össze kell gyíeitenie, mert sohasem lehet tudni, hogy preparálás közben hogyan nőhet meg jelentőségük". A Kiszombor/g Jelzésű hun—avar temető 30. sírjában feltárt héjtörmelékkel kapcsolatban tette ezt a megjegyzést. E héjdarabkák megtisztításakor ugyanis felületűkön karcolt díszítés tűnt elő, s így a mai hímes tojás elődjének tekinthető. A héjleletek többsége azonban nem a korabeli népművészet tanúja. A népvándorláskori és a korai magyar leletek közt gyakoriak a tojáshéjmaradványok. Az utóbbi évekig nem voltunk birtokában olyan egzakt vizsgálati eljárásnak, amely a legnagyobb bizonyossággal igazít el afelől, hogy a tojás, amelynek maradványai a leletek, útravalónak (élelemnek) szánva kerültek pl. a sírokba, vagy szimbólumként. Móra Ferenc mind a két feltevést elfogadhatónak találta, de esetenként — bizonyos meggondolással — egyik vagy másik feltételezés kapott nála Inkább hitelt. „Ott, ahol — írja — mar. ha-, disznó-. birka-, baromficsont egész halmaza oan a sírban, s a halottnak a markában van egy tojás, valószínű, hogy annak valami szimbolikus jelentése van. Mikor azonban egy tejfogas kisgyerek valósággal be van ágyazva a tojások közé, inkább hiszem, hogy azokat ennivaló gyanánt kapta a halott." A tojáshéjdarabok feltárásuk alkalmával általában a halott fejénél, kezénél, vagy sarka alatt találhatók. A kutatók többnyire ír.imbollkus rendeltetésük mellett tartanak ki. Egyes népek — szerintük — a termékenység vagy a remélt feltámadás jelképének szánták. Építőáldozatként pedig ember- és állatáldozat pótlására használták a tojást, beépítve az épület alapjába, vagy bekeverve a mész közé. A Móra Ferenc Múzeum tojáshéjlelet-gyűjteménye a már Móra Ferenc ásatásai során gyűjtött és az azóta is feltárt Szeged vidéki népvándorláskori és korai magyar leletanyagból adódik. Itt említjük meg az összehasonlító anyagként vizsgált vésztői tojáshéjleleteket, amelyeket a kolostorfalak feltárásánál egy ajtónyílás alatt, falba építve találtak. A 21 sír és a kolostor héjleleteit a biológiában nemrég bevezetett, új vizsgálatnak vetettük alá, amely a tojáshéj mikroszkópikus szerkezetéről és annak elváltozásairól ad pontos képet. E héjszerkezeti vizsgálatok arra a meglepő megállapításra vezettek, hogy mindkét leletanyag héjdarabjai már kiköltött tojásoknak a héjrészei. A legteljesebb mértékben szimbolikus felhasználásról van tehát szó! A tojást ugyanis nem egészben, sértetlenül, belső tartalmával együtt helyezték lelőhelyeikre. a sírokba, illetőleg épületfalba, amint eddig gondoltuk, hanem a kiköltött tojásnak vagy tojásoknak a héját tették oda, éspedig két darabban: a tojásoknak a költés és kikelés folyamán létrejött törése következtében kettévált héjrészelvei. A szimbólum „új" tárgyával (kiköltött tojás héja) lehet, hogy a szimbólum tartalma leszűkült, vagy éppen gazdagabb lett, ennek kiderítése még a további kutatás feladata — mind a népvándorláskori pogány, mind a középkori keresztény vonatkozásban magyarázatra szorul. Nézem és hallgatom a riport, műsort e televízlóban. Nézem és hallgatom, de nem értem. Addig igen, hogy némely diák nem szőlőt kapálni, kukoricát címerezni, árkot ásni szállt nyári táborba, hanem hon-ismerni. Jól van az, szép is az, igazán nem mondhatja fölöslegesnek az efféle szorgoskodást a legbakaíántosabb ember sem. Azt is értan, miért csinál két-három ízben filmet erről a táborról a televízió: mindig érdekesek ezek a népi izék, meg aztán divat is m<j6tanában, dobjuk hát föL Föl is dobták. Nyilatkoztattak szakembert és ifjúsági vezetőt — ezt is értettem. Megszólaltak azonban maguk a táborozó diákok ls. Az egyik valahogy ilyenképpen: a halál előjelel a témám... Kimentünk egy tanyára... hehehe..., ott egy bácsi elmesélte, hogy egy este, jobban mondva éjszaka hehehe.., nagyon ugatott a kutyájuk, és akkor ő azt mondta, hogy valaki meg fog halni a házban... hehehe,., és tényleg másnap reggelre maga a bácsi halt meg... — természetesen: hehehe..: Hogy valaki elmeséli a saját halálát, ez lehet a kameraláz. Hanem az már aligha sorolható a Jámpaláz, mikrofonláz és a többi heveny betegség tünetei közé, hogy a megszólalók — majdhogynem kivétel nélkül — a legnagyobb tájékozatlanságot árulták el szűkebb „témájukról", általában a néprajztudományról, s különösen a magyar szellemi néprajzról. Ez tehát, amit nem értek: miért csinálunk unatkozó gyermekeinknek — bizonyára költségesen — efféle tudományos mázzal leöntött nyári „bulit"? Lehetséges, hogy aggályaimat Innen kezdve az olvasó nem értí. Hiszen — vetheti ellen — gyerekekről van szó, akik azért mentek abba a táborba, hogy tanuljanak. Igen, igen, tanulni ls lehet az effélét, ebben tököletesen egyet értünk. Csakhogy: nem mindjárt élő embereken! Mert ki feküdne nyugodtan egy most érettségizett diák szikéje alá operációra, ha előtte imígyen nyugtatnák: igaz, a fiúcska egyetlen órát nem hallgatott még sebészetből, az anatómiakönyvet csupán a kirakatban látta, tehát fogalma sincs, merre található az ön gyomra (mája, epéje stb.), ellenben a szülök, nagyszülők, ángyok, a leendő kis mennyasszony és maga a fiú tökéletesen megegyező elhatározása szerint orvosi egyetemre akar jelentkezni.... Tréfának tűnik, ugye? Ahogyan olcsó viccelődés lenne valakinek azt ajánlani, javíttassa óráját, autóját, televízióját olyan süvölvénnyel, aki hit alatt vallja: szerelőnek jelentkezik majd, ha további tanulásra adja a fejét Nevetséges, nevetséges — mondja az ember az efféle buta példákra. De azt egyáltalán nem, találjuk mulatságos abszurdnak, hogy —• előbbi példánknál maradva — néprajztudományról, a magyar települések szociológiájáról csak hallomásból sem tudó, unatkozó gyermekeinket „egynyári tudósként" olyan emberek. értékes „adatközlők" közé engedjük, akikből a szaktudós valóban fontos ismereteket szt dhetne ki, e pápuák földjére keveredett angol kisasszonyok ellenben egész hátralevő életükre elijesztették őket minden ilyesmitől. Mert —• azon túl, hogy évszázadok során kővesedett hiedelmek, idegekben öröklődött és ma is hordott félelmeié nyíltszíni kacagása enyhén szólva stílustalan — a szaktudomány sem nyer, inkább veszít az efféle „akciókkal". Ugyan miként gyűjthetne értékes néprajzi anyagot, aki — jól láthatóan — semmit nem tud arról, mit gyűjtöttek már föl a Kalmány Lajosok, Kiss Lajosok, Győrffy Istvánok? Hihetjük-e az őszinte érdeklődést olyan fiatalokról, akik most csodálkoznak rá először arra a világra, amelyről ők akarnak számot adni a még tájékozatlanabbaknak, hogy hivatásuknak tekintik majdan a népélet kutatását? Nincs villany, ellenben van jó levegő — hallottuk az óriási fölfedezést, ami — mindannyian tudjuk, akik nem csupán vasárnapi vendégként fordultunk már meg tanyai portán — egyszerűen nem Igaz. Villany ugyan tényleg nincs. Hanem a jó levegő sem a tanyaudvaron terem, esetleg amott „túl az akácsoron", mert az udvaron bűzlő trágyadomb, még büdö6ebb ól, istáiló, legyektől lepett mocskos disznók és bolhát rugdosó kutyák vannak, a dolog természetébői adódóan. Lidércnyomásos álomnak hinné az ember, ha nem a saját szemével látná, saját fülével hallaná ezt a letűnt korokra emlékeztető „néprecsodálkozást". Elgondolja közben: nem csupán a népből Jött demokraták, egykori szocialisták, de jó szándékú humanista polgárok is őszintébben azonosultak valamikor ezzel a néppel, mint most e gyermekek, akiket pedig már ml tápláltunk, ml neveltünk mindenképpen. Jogos bosszankodásra és némi elkeseredesre előbb is emiatt van tehát okunk. Mintha átok ülne rajtunk, amely időről időre tudatzavart okoz. Mintha már megint nem a valódi értéket tisztelnénk, ahogyan pedig társadalmunk alaptörvényéből következne. A jól dolgozó munkás, az értéket teremtő ember strébernek minősül, akár a szorgalmas diák. A megzavart tudat új bálványokat keres a régen letűntek helyett AZ új bálvány pedig flegma és cinikus, lusta és kényelmes, fél kézzel sem dolgozik, de két marokkal gyCri zsebre a ki tudja honnan származó hasznot. Érték és nem érték keveredéséről van tehát szó. Ne időzzünk tovább a riportfilmnél, jóllehet, indokolatlan is ennyire elverni rajta a port. Rosszul válogathatták a diákokat, megcsalhatta szemünket a televízió. A töprengeni való azonban marad: valóban háttérbe szorultak, fölösleges kacattá rongyolódtak a humán tudományok? Nem kell művészet, irodalom, amely nélkül pedig az ember — bármilyen civilizált, automatizált a környezete — soha nem érezheti magát otthon a világban? Érték és nem érték keveredése a tudatban. Szellemi életünk bizonyos „amerikanizálódásáról" lehel szó: fényes görögtűz, látványos produkció, már-már Hollywood-i mesés karrier — ez az, ami figyelmet kelt. Ezt bámuljuk, irigyeljük, de legyintünk a szürke egérre, a hétköznapi hősre, a „mindennapok ti n adalmárára". Mert unalmasnak tartjuk őt, s unalmasnak egész világát. Pedig gazdaságitársadalmi, de szellemi értékeink java is efféle köznapian unalmas, szürke műhelyekben teremtődik. Milyen átok ülhet rajtunk? A múlt átka nem — intézhetjük el egyetlen mondattal —• Idáig már igazán nem cipelhettük. Valóban nem? Nézzünk csak körül, miként őrzünk „kegyeletből" ártalmatlannak hitt spórákat, amelyek kedvező életföltételek közé kerülve ismét kihajthatnak, erőt elszívó gombává nőhetnek. Maradva csupán egyetlen — ámbár legnagyobb hatású — tömegkommunikációs eszközünknél, a televíziónál: ne_ vetséges már, mennyi sikeres századfordulós giccset, „boldog békeidős" langy sztorit látunk a képernyőn. Mintha bizony népünk életének legfontosabb szakasza lett volna az apostoli király uralkodásának utolsó két evi'zede. Mintha bizöny a művek, amelyeknek adaptációját kap'uk, a magyar irodalom legkiemelkedőbb hegycsúcsai lennének, mintha Móricz Zsigmondok, Nagy Lajosok, Veres Péterek nem is hagytak volna képet arról a népről, amelynek pénzén ma ezek a szombat és vasárnap esti hercegek, snájdig tisztek, zsakettes szappangyárosok hárommillió példányban grasszái. nak A hárommillió herceg országa lettünk... Itt vagyunk mindjárt szomorúságunk másik okánál: irodalmi, művészeti értékeink, a humán tudományok és a humán műveltség megítélésében tapasztalható tudatzavarnál. Korábbi példáinkra emlékezve is elmondhatjuk, hogy a természettudományok, a technikai ismeretek nagyobb elismerést kapnak az egyes embertől, de talán a társadalom egéezétől is. Igen, mert hinni sem akarjuk, hogy a rossz tvjáték, a csapnivaló vers, a hibás újságcikk éppúgy károkat okoz — ha másfélét és nem oly hamar szembetűnőt is —, akár egy rossz fogaskerék, hibás kémiai elemzés, helytelen orvosi diagnózis. Mert a valódi érték devalválódását segíti. Messzire vezetne föltárni, hogy — csupán történelmünk utóbbi harminc évében — miféle és hányféle egyéb ok játszott itt szerepet, a jelenség azonban élő. A devalválódás tart. Költőnek hiszünk olykor gyönge versfaragót, festőnek ügyes kóklert, történésznek ügyetlen dolgozatírót, miközben — mert ez is kísérő jelenség — nagyokat legyintünk ércnél maradandóbb remekművekre, soha el nem avuló klasszikusokra, maradandó értékekre. Múltkor rákérdeztem egy legyintgetőre, amikor nékem kedves írómat becsmérelte: mondd, mit olvastál tőle? No bolondozz — válaszolt könynyed eleganciával — nem olvasok ilyen vén, poros krampuszokat... Más: költőnek tartja magát az a fiatalember, akiről nemrég kiderült: nem tudja, mi a jambus, egyetlen verset nem olvasott Juhász Gyulától, Babits Mihálytól — csak elavultnak tartja őket. Jó, jó, mondhat, ja erre valaki, attól még írhat verset, őstehetség is van. Nos, ez az, amiben hinni: bűnös optimizmus. Megint más: középiskolai tanár kereste föl az irodalmi folyóirat szerkesztőségét. őszintén bevallotta: nem ismeri a mai magyar irodalmat. nem marad erre ideje a sok óra, szakkör, társadalmi munka mellett. De: szeretne kritikát írni bármely magyar Író bármely művéről. Azt elolvafná. természetesen, amelyről a recenzió íródna... Látjuk, a kontárkodás, kóklerkedés igen csábító. Amerikanizmus. mondtam. Mert azt hallom, a tengeren túl divat az efféle önreklám: én vagvok a világ legjobb bokszolója, írója, karmestere, hegedűse, festője. A félművelt tömeg, a szürke massza persze hipnotizálható, elhiszi a blöfföt, amig valaki más nagyobbat nem kiált, vagy nem mutogatja magát még rafináltabban. De hát a mi népünk nem lehet félművelt, szürke massza! Nálunk a közművelődést szolgáló intézmények, azok munkásai a valódi, értékes kultúra terjesztésére vállalkoztak. (Az igazsághoz tartozik: legjobb műsoraival ehhez ad segítséget a rádió és a televízió is.) De szükség van e munkához a humán tudományok művelőire, írókra, művészekre is, A mai társadalomtudós, művész r.em lehet előkelően félrehúzódva „alkotó" csupán. Nem csak teremtenie, terjesztenie is kell a k.'ltúrát. Közművelődési feladata is van (kell, hogy legyen) mindegyiknek. Gödör támadt a természettudományos és a humán kultúra körött — tudjuk és valljuk. Rohanó századunkban valóban elképzelhetetlen is a reneszánsz korából ismert polihisztor. Szakosodás, specializálódás van mindenütt a világon. Közelíthk. tő azonban a két kultúra, híd épülhet a gödör fölött. A hídépítés ebben az esetben azonban nem műszaki föladat. Érmésem szerint most a humanológián a sor. Következetes, fáradságot nem ismerő munKára van szükség az igazi érték fölmutatásáért, a kulturális szemét kisöpréséért, hogy a természettudományok művelői, a technika munkásai bizalommal nyújthassák a kezüket a humán műveltség terjesztői, a szocialista kultúra papjai felé — akik ugyanúgy holtig tanulva, mint szólásbeli társuk — magabiztos mozdulattal valódi értéket nyújtanak áti ANNUS JÓZSEF