Délmagyarország, 1976. július (66. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-11 / 163. szám

Kass János „fejei" Szegeden Ügy gondolom, valamennyiönknek nagy örömet szerzett a Bartók Béla művelődési központ igazgatósága, hogy Kass János hírből ismert újabb plasztikai jellegű alkotásaiból, a „Fejek"ből ezt az izgalmasan érdekes tárlatot létrehozta számunkra. Kass János, aki legalább anynyira szegedi, mint mi vagyunk (hiszen tudjuk jól, hogy itt született a Tisza partján), ismét hazalátogatott, hogy városunk művészetszerető közönségének és régi itteni barátainak őszinte szívvel és készséggel mutassa be eredetien merész kompozícióit, a Budapesten és másutt is piár nagy érdeklődés^ keltett „Fejedet. Modern szellemű, intellektuális atmoszférájú tárlata nemcsak esztétikai, de gondolatébresztő élményeket is ki fog váltani sokunkból. E kiállítás emlékeztet Kass Jánosnak a két évvel ezelőtt megjelent remek albumára, melyeta művész 1974 őszén a Kárász utcai antikváriumban szegedi tisztelőinek dedikált. De inkább úgy kell felfognunk a dolgot, hogy Kass ennek a grafikai kiadványnak az alapgondolatát, a „Fejek"-et fejlesztette tovább, s létrehozta a most látható dekoratív összhatású plasztikai tárlatát. Kass János voltaképpen e bemutatkozásával kilépett az akkori grafikai lapjaink sikszerű, zárt, bibliofil-világából, hogy egy sajátosan konstruált térben, azaz — Csont István és Zslger Attila kitűnő rendezők által rendkívül ötletesen teremtett — mikroklimatikus környezetben helyezze el a sokféle emberi tartalmú fej-sorozatát. Városunk nagy poétáját, az édes-bús lírájú Juhász Gyulát, a magyar Irodalom leginkább képzőművész ihletésű költőjének tartják, Szabolcsi Miklós szerint „Gauguin-tői Rodin-ig és Károlyi Lajostól Endre Béláig kora, és a klasszikus festészet és szobrászat rengeteg eredményét ötvözte bele verseibe." Nos, talán nem tévedünk, ha mi meg azt • Elhangzott a művész mútt vasárnap megnyílt kiállításán, a Bartók Béla művelődési központban. mondjuk, Kass Jánost pedig a mai hazai képzőművészet legirodalmibb ihletésű művészének tekinthetjük, akinek — Madáchtól József Attiláig — számos grafikai alkotása költészeti, irodalmi vonatkozású. Ki tudja, miért van ez így? Talán mert egykor — úgy a harmincas évek legelején —, a gyermek Kass János rácsodálkozott a Tisza partján magányosan ballagó, melankolikus lelkületű poétára, Juhász Gyulára? Lehet, talán. Persze, mindez játék a gondolattal, játék a párhuzamokba vetett, oly jóleső, elképzeléseinkkel. De tény az, hogy Kass maga is ezt vallja: „szoros szálak fűznek a mai magyar irodalomhoz. Szinte állandó baráti és munkakapcsolatban állok Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Somlyó Györggyel. Együtt dolgoztam a drága emlékű Devecseri Gáborral, Kassákkal, Pablo Nerudával." Mindezt Kass János jelenlegi szegedi kiállítása is hiven tük- ( rözi, hiszen itt, a kiállított „Fejek"-en, megtalálhatjuk az említett Nagy László, Somlyó György és Juhász Ferenc — gondolatait őrző — kézírásain kívül: Örkény István, Rákos Sándor, Fábri Péter, Hegyi Gyula és mások egy-egy fejre írt sorait. Gondolom, többen egyet értenek velem, ha úgy vélem, Kass János mostani szegedi kiállítását akkor érthetjük meg legteljesebben, mikor írókkal, költőkkel kalauzoltatjuk magunkat az itt szimbolizált emberi „Fejek"-nek e képzőművészeti mikrobirodalmában, ahol szériában láthatunk műtárgy-fejeket: késsel virággal a ázájukban, homlokukon céltáblával vagy szemükben könynyel, vértől csurgatott arccal vagy galambok által simogatottan, üresen, kilúgozva vagy kompjuter-szerkezettel ellátva. Milyen megrendítő szépséggel is szól e fejekről Juhász Ferenc, amikor így ír róluk: „Fejek fejek fejek: emberfejek; mámorosak törtek repedezettek véresek, gyönyörűek! Fejek: a tudást, a technikát, a vérzést, a gyönyört, a veszteséget, vereséget és halált hordozók, csoKarola megöregedett dálatos és megbűvölő szerkezetek, szenvedések áldott csontserlegei, tébolyok és tudások rettenetei: fejek, kulccsal-lezártak, szerelemmel-megnyftottak: fejek; Kass János gyötrelmeinek és töprengéseinek: örömének létteltelt kelyhei: hirdessék az Élet Erdemét!" Nem tudom, másoknak mit fog jelenteni Kass Jánosnak e merészen modern kiállítása, de nekem azt szimbolizálják a fejek, amit régen az emberi jellemről egy könyvben olvastam. „A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait." Kassnak e lelkek labirintusába vezető tárlata segít tájékozódni az ember és sorsának megismerésében. S hogy erre szükségünk van, arra Dobai Péternek: Egy arc módosulásai című verseskötetéből talán a legszebb költemény így utal: fietieeen érthető meg az a rend ahogy elhelyezkedünk az időben van aki ma él van aki csak szeretné hogy él van aki tegnap é,K és nem emlegeti senki yan aki holnap fog élni és nem Tárja senki van aki csak mondja hogy él van aki csak tudja hogy él és vannak életek amelyek úgy maradtak mint a ledőlt falakban az ablak (nehezen érthető meg a rend) SZELESI ZOLTÁN Népdal, népzene, hangszerek A múzeum kincseiből Szeged és környéke a nagy alföldi tájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete. Nem csak tárgyi, de szellemi hagyatéka is számottevő. Prózai és epikus hagyományalt tekintve legyen elég Kalmány, Tömörkény, Móra, Bartók, Kodály, Bálint Sándor, majd az 1930-as években működő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának eredményeit ideírnom. A népköltészet anyagának gyűjtése mélyebb értelmű elhivatottságot igényelt az egyéb népéleti kutatómunkánál. Noha a- tárgygyűjtés magába foglalja a hangszerek, a néptánc, (főként azeszközöstáncok) témacsoportját is, mégis, maguk a dallamok, a táncleirások jóval alul maradtak más folklór anyagoknál; mint a mese, monda és a rigmusok gyűjtése. A legkorábbi dalgyűjtés nálunk 1906-ból való, Bartók Béla nevéhez fűződik. Sándorfalva, Algyő, Tápé, Kiszombor mellett a fiatal Bordány nevét is ott találjuk az adattári leltárban, ahol Békefi Antal, Péczely Attila gyűjtött. Vikár Béla Szegvárról és Mindszentről való dalokkal gazdagította kialakulóban levő adattári anyagunkat. Kiss Lajos 1942-ből való vásárhelyi gyűjtéssel, Péczely Attila pedig nemzetiségi anyaggal bővítette. Az elmúlt években jelentősen megemelte Lele József és Waldmann József tápai és Szigeti György Apátfalván gyűjtött dalanyaga is. A század elején hajtókaro6 fonogriffat, gyalogszerrel rótták kutatóink a sáros, vagy éppen poros utat. Az akkori időben csodamasinának számító szerkezet súlya 10—15 kiló. Tanyák között cipelni nem volt leányalom. A dalokat viaszhengerre vették föl, visszahallgatásukhoz hatalmas hallótölcsért alkalmaztak. Muzeumunk mindössze három fonográfot őriz, amelyek közül egy már villannyal is működik. A mindössze 160 viaszhenger valóban a ritka kincsek közé tartozik, amelyekre Algyő, Tápé, Hódmezővásárhely dalanyagából rögzítettek. Noha a felvételek zenei kíséret nélküli dalok, mégsem lertne teljes a kép, ha a hangszerekről nem szólanánk. Tájunknak jellegzetes hangszere volt egykor a „bűrduda", amit mönyecske-, embőr-, vagy kosfejűre faragtak. Birkabőrbe fújtatott levegője hatalmas hangon távozott hatlyukú sípján. Nagy hangja miatt egy csárdában két dudás sehogyan sem fért meg. Napjainkra szólásnak használjuk ezt. A tekerő vagy nyenyere a bálaknak, a citera leginkább lakodalmaknak volt muzsikája. Míg az előbbi egyedül is ellátta a feladatát, addig a citerások bandákba verődve pöngették, A legtöbb általunk őrzött hangszert faragni és muzsikálni szerető emberek készítették. A citerának többféle alakja ismert és kedvelt. így a csikófejes, a téglaalakú ún. galambdúcos tambura, és a hosszúnyakú tökcitura volt a legáltalánosabb. Jellegzetes hangszere volt a pákászvilágnak a jiádsip és a nádihegedű. Ezek hiányoznak a gyűjteményből. De a kurucvilag tárogatóját, a törökök sípját, valamint balalajkát, mandolint, nehany igen régi cimbalmot és Dankö Pista hegedűjét ls a múzeum hangszeranyaga között őrizzük. Azt csak sajnálni tudjuk, hogy film-adattárunkban mozgófilm nincs. Pedig igen sok széptáncú, jóhangú, dús fantáziájú ember élt és szolgáltatott adatot, akiknek filmen való megjelenése a mai mozivásznon, méginkább a tévé-ben a mai embernek Izgalmas, kellemes perceket hozhatna. A hiány mégsem irható a mulasztás listájára, hiszen a híradástechnika még igen gyermekcipőben járt a Fedics Mihályok életében ahhoz, hogy róluk a meglevő írásos emlék mellé látható dokumentum készüljön. Am ez a mai kutató előtt példa és figyelmeztetés kell hogy legyen: Ami ma látszólag köznapi, holnap már a múltté lehet. Éppen ezért kötelessége, hogy észrevegye, megörökítse a mulandót, de a halandót is. Ehhez ma szinte minden lehetőség, a hozzátartozó eszközzel adva van'. S mindebben nagy Segítséget adnak az önkéntes néprajzi gyűjtők, a film-, és más, a témához közelálló klubok, akiknek közös munkája hozhat csak egyre egészségesebb, és teljesebb eredményt. IFJ. LELE JÓZSEF „Az életem olyan, mint a kenderkötél: hosszú, erős és csúnya. Azt hiszem, csúnya. Mert nézze, mire vittem? Egy nagy senki vagyok. Az hát. ne is szóljon közbe. Mégcsak nem is mondhatom senkinek. Akinek mondanám, a gyerekeimnek, azokat nem érdekli. Akartam én már erről beszélni. legalább beszélje ki magát az ember, de nem érek rá sose. Persze, hogy nem. Mert ha most el nem szédülök, már úton volnék a másik helyemre. Na, most várhatnak. Beáztatva a ruha, azt* nem jön Karola. Csak ülök itt. Azok meg maguk moshatnak, takaríthatnak. Ez se volt még vagy tíz éve, mióta járok hozzájuk." Karola megöregedett, de még a gyerekek se hívják néninek, ö csak Karola marad. Már nem mondják neki: „Pucolja ki a cipőket/". hanem: „legyen szíves a cipőket is..." Hja, csak nagyot fordult a világ. „Tudom én, szükség van rám. Látja, most már szofnbaton is vállaltam, mindennap délelőttdélután más-más hely. Háromnál többször senkihez se megyek hetente, pedig hívtak, hogy maradjak mindennapra. De így jobban járok. Mindenütt akad egy levetett pulóver, egy elhordott cipő. Én mindent elfogadok. Meg mindig adódik, hogy szűk félóra helyett egész órát fizetnek. Hogy megmaradjak. Nekem ez is nagy haszon." Karola megöregedett. Szédülés néha elkésik. Kulcskarikáján halomnyi kisebb, nagyobb zárnyitó — legtöbb gazdájával hétszámra nem találkozik. Kirakják a pénzt, elveszi, amennyi jár. De jobban is szereti, mintha otthon vannak. , Így senki nem szól bele: beosztja, végez, megy. Néha hazatelefonálnak. Nem kell őt ellenőrizni, dehogy, csak hiába imának levelet. Karola nem tud olvasni. „A tanárék meg akartak tanítani. De nem fog már a fejem. Csak jobb lett volna, persze. Néha bekapcsolom a rádiót, de még a hírekből se sokat értek. Mi az. hogy Szudán, vagy Japán, azt csak sejtem. Valami országok. Ott is emberek laknak. Aztán csak elszomorodom, hogy ott lövöldöznek, meg civódnak, meg ilyesféle. Az emberek, ugye még a piacon se férnek meg. Mert ilyenek. Nem ls szeretem hallani. A háborút kiváltképp utálom. Az uram ls odavolt, ekkora nagy kötéssel a fején jött meg, aztán mindenre emlékezett, főleg a szomszéd Juüsra, csak engem nem akart megismerni. Mondom neki, mikor jobban volt, hogy hát én kötözgettem azt a ronda nagy sebet, meghát itt ez a három gyerek, az csak ingatta a fejét. mert akkor már nem fájt neki, hogy ez meg itt kicsoda? Aztán meg odaköltözött a Julishoz. Igen rágott a. keserűség, dehát ugye mit tegyen az ember. Meg nem lehet magyarázni az ilyet. Azt se értette, minek viszem a törvényre, merthogy aztán csak elváltam tőle. Hogy mik voltak azon a papíron, nem tudom, én el nein olvashattam, de akkor olyan haragos volt. akárha ismert volna újból. Én írni-olvasni nem tudok, sajnos. Én nem járhattam iskolát, mert árván nőttünk fel tíz testvéremmel a tanyán, hát a húgomtól, öcsélmtől vagy a gyerekeimtől utóbb tanulhattam volna, de olyan buta voltam, hogy úgy tettem, mintha az engem nem foglalkoztatna. Kár, hogy szégyelltem. Csak a nevem tudom leírni. Most már, de volt, hogy elfelejtettem azt is. Pozsonyi Karola. Az ls pont Ilyen hosszú. Nehéz volt hát megtanulni. Mikor elvéltom, a kórházban, ahol takarító voltam, újból a lánynevem akartam fizetéskor aláírni, hát nem állt rá a kezem. A fenének sem! Kérdezték, ml baj. Kis néni. rosszul van? Mert. hogy csak álltam ott és a falat néztem. Aztán aláhamiskodtam az asszonynevem, pedig nem illetett az már engem, meg nem is akartam már viselni. Utóbb csak megtanultam. Mert mi van nekem másom? Csak a nevem." Karola megöregedett. Most már nemcsak az idegenek, a gyerekei is parancsolni akarnak neki. Viseli szelíden, csak ha azt mondják: „nem tudja azt maga, mama!" — csak akkor haragszik meg, de igen nagyon. „Én sok mindent akartam tudni. Most is. ha egy új mosószert vesznek, vagy tudom is én mit., elmondják, hogy' használjam, ón azt el nem felejtem. A vak a füle után tud tájékozódni, nekem meg muszáj mindent megjegyezni. Mondják is, de jól fejben tart maga mindent. Hát persze, mi lenne különben? Hajjaj, ki engedné. hogy a drága mosógépet használjam, ha tudnák, hogy nem bírom elolvasni a beállítóját. Nekem muszáj mindent azonnal megérteni. Meg aztán figyelek, mindenkitől tanulok valamit. Engem még pénzzel be nem csaptak. látja, a számokat tudom, de csak fejben adom-vonom a piacon Is a pénzt, meg mindig. Tizenöt évig dolgoztam a kórházban, a szülészeten. Ott jó volt. Ott sok az öröm. Nekem az kell. Azért most is csak van, mert ha az én unokáim szófogadatlanok is, ahova járok, ott csókolomot köszönnek a gyerekek. Rájuk is szólnak, ha nem. Mert ha én elmegyek. ki takarít majd? A Rudika. az a kis rendetlen, mert mindent széthagy ám. az azt mondta: ..Majd én orvos leszek, aztán meggyógyítlak, hogy ne legyél öreg." Karola megöregedett. Rudikéi még sokára lesz orvos, aligha éri azt meg Karola. Bölcsen mosolyog a gyereken, nevetni nem mer, akkor szúr az oldala, „Nem vagyok már a régi. De hamar elfáradok! Csakhát: nincs megállás. Kevesebbet bírok már. de amit én kivasalok, az kl van vasalva, ahol én kitakarítok, ott körül lehet nézni. Én nem lazsukálom el az Időt, igyekszem elvégezni mindent, mert várnak rám másutt Is, sietnem kell. Nem kapnak mást helyettem, tudom én azt. de ezzel. ugye. nem lehet visszaélni. Meg hogy nem küldenek el azért, hogy megöregedtem. Ha egy helyem kimarad, akadna kettő is. De . újat mér nem vállalok, amíg marad egy is, csak a régi helyekre járok. Mit csinálnék én otthon? Dolgozzak a menyem helyett, aztán még azt se mondaná, köszönöm? így meg örülnek, hogy megyek. Én meg örülök, hogy mehetek. Több becsületem van azelőtt, akinek a zokniját mosom, mint a gyerekem, meg az unokám előtt. Sajnos. Pedig a nyugdíjam is nekik adom. meg sokszor amit külön keresek, azt ss. Nekem naponta kell ftzetnt. Sokszor csak a villamosbérlet van a zsebemben reggel, elkéricskélik a pénzemet, nem tudják ezek a mai fiatalok beosztani. Ha a menyem kedvesen szól, már tudom, nekem kell megint vacsorát vennem Mindegy. csak szóljanak hozzám." „Megöregedtem. Aztán nem vagyok más. csak egy hosszú név. Senki és semmi Most csak elkések. de egy nap már nem ismegyek. Senkihez." Karola megöregedett és egy nap már nem is megy senkihez. Az a név. amit ő olyan hosszúnak tart. egy fejfára kerül majd. Erre a fej/ára eldugott egy kis pénzt. Mert az nem lehet, hogy ne írassák rá a nevét. Es a gyerekeinek semmire se telik. Csak elszedtek tőle eddig is mindent. Ez, legalább ennyi maradjon belőle. Feljegyezte: SZŐKE MARIA