Délmagyarország, 1976. július (66. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-04 / 157. szám

Egységteremtő közös érdekek Gondolatok az írócsoport közgyűléséről Recrudescunl — sóhajtott valaki, már baráti beszélgetés közbzii szellemesen idézve Rákóczi hires kiáltványát. Bő hete zajlott le Szegeden az írócsoport tisztújító közgyűlése. Tulajdonképpen két menetben, hiszen előzően a kommunisták aktwacrlckezlelct rendezte meg a megyei pártbizottság, s a két kimerítően, átvitatkozott délután tanulságosan forró pillanataiban szakadtak fölarégi sebek, figyelmeztetőül. Ügy tűnik, az a bizonyos nemzedékváltás, ami irodalmi életünk egészét sem hagyta súrlódások nélkül, a dél-magyarországi írócsoportban lassabban gyógyuló sérüléseket okozott, már a csoport közéleti- közművelődési tevékenységét is átfestve, még fájóbban pedig a csoport és a Tiszatáj együttműködését, munkakapcsolatát fölkaristolva. Az elmúlt fél évtized eredményeit elemezve, többen az önérzet és a sértettség cérnaszálait fűzték az írói publikációs gondok varrótűjébe, ott fércelve óssze a babaruhát, ahol valójában el sem feslett: az érvényesülésnél. A beszámolási időszakban ugyanis majd mindenki könyvvel, kötettel jelentkezett, bizonyságául: az írói pálya nyitva mindenkinek, aki naponta, soronként akar és képes megküzdeni érte. Mégis a Tiszatáj amolyan Eris almájaként foglalkoztatja a csoportot, megosztva a régi és az új nemzedéket, ahonnan a dolgok természetes rendje szerint nem is egyik napról a másikra, hanem a megszünletve-megőrzés dialektikus folyamatában váltották egymást. A folyóirat korábbi szerkesztői, vezető munkatársai mellőzottnek érzik magukat, a mostaniak meg konokul állítják, csak a teljesítmény számit, jó írások hátán bárki bekerülhet. S valóban, a gyógyszer nem lehet más, mint a minőség, hiszen a panaszok felületi jelenségei mögött lényeg-indítékok osztanak szerepet: megváltozott a Tiszatáj arculata, s ha igaz is, hogy a régi törekvések beérésének következtében, de feltétlenül országos igényűvé, nyitottabbá vált Ezért aztán igaza van Kiss Lajosnak, aki az írók szellemi érdekképviseletét igényelve a csoporttól, azt szeretné, ha mindenki egyenlő eséllyel rajtolna a Tiszatáj szerkesztői asztalánál — ugyanakkor aligha férhet kétség hozzá, az esélyek nem a szerzőknek, a szerzeményeknek szólnak. Akár azzal a korrekcióval, hogy a minőség asztalához szabad és kötelező odakérni, odatelepíteni a helyi írókat, költőket, s ha írásaik érdemesek rá, előnyben részesítem. * Persze Simái Mihály titkári beszámolója és a vita fölmutatta Szeged és a táj irodalmi életének fényoldalait is. Kiderült, az elmúlt fél évtizedben jóval gazdagabb termés született, mint bárki egy elsietett röntgenfelvételről gondolná. Mocsár Gábor őszinte örömmel konstatálta, az írói közösség szellemi életünk karakteres csoportja, megújulásra képes irodalmi műhely, ahol a minőségi változás nyomai tetten érhetők a szervezésben is, az íróolvasó találkozókon- Hiányolja viszont a helytörténeti kiadványt, a Szegedről szóló irodalmi nagybibliográfiát. Dér Endre több randevút sürget, ahol a csoport tagjai szót érthetnének, kibeszélhetnék múhelygondjaikat. Andrássy Lajos a fiatalok fölkarolásáról, Kiss Lajos a kritikus felelősségtől szólt, Lődi Ferenc pedig az elszármazottakról, hogy közülük nem egyre későn figyeltünk föl. A festőművész Dér István lelkejen üdvözölte a (nem is olyan új) ötletet: képzőművészek és írók találkozója termékenyebb munkakapcsolatot ígérne a két csoport között. Annus József az írók közművelődési tevékenységének tartalékaira bívt? föl a figyelmet: a Szegeden szerkesztett országos ifjúsági folyóirat, a Kincskereső, tábort kapott Zánkán, de kaphatna Szegeden, Csongrád megyében is, a debreceni irodalmi napok vagy a kecskeméti szociográfiai kongresszus mintájára. Forgo Pál ígérte, a jövőben anyagiakban is többet fordítanak az alkotómunka feltételeinek megteremtésére. * Agárdi Péter az írószövetség közgyűlését idézte: a művek avatnak valakit íróvá, s csak ebben a szellemben képzelhető el az egység, szövetkezhetnek az írók nagy és nemes társadalmi feladatok elvégzésére, a fejlett szocialista társadalom felépítésében. Ezt a lényegben való egységet a közös érdekek teremtik meg, éppen ezért ideje fölszámolni az olyan mesterségesen csiholt ellentéteket, mint a vidéki irodalom és az országos irodalom, a folyóiratok és az írók, a kritikusok és az írók, a fiatalok és idősek (nem esztétikai, hanem szociológiai kategóriák ugyanis), a vitákat igénylók és az egységet sulykolok álkonfliktusai. A főváros sem mentes provincializmustól, nem igaz, hogy a vidéken élő közösségben másod hegedűsók játszanak csupán, az írócsoportok felelőssége, hivatása a helyi közművelődési feladatok megoldásában tetszik föl igazán, így válnak az országos irodalmi törekvések lendítőivé. Meggyőződéssel hangoztatta, a Tiszatáj ós a dél-magyarországi írócsoport között sokkal demokratikusabb a partnerszerep, mert egymásra hatóbb a fölé-alárendeltségi viszonynáL Minden jó irodalomnak érdeke maga köré segíteni a korszerű teoretikusokat, a publikáció szabadságának alapfeltétele a marxista kritika szabadsága, ám a viták valóságos értékeken pereljenek, ne sértsék, erősítsék a szocialista tartalmú demokráciát. Fábián Zoltán a vidéken megjelenő folyóiratok felzárkózását irodalmi életünk decentralizációjaként értékelte, ugyanakkor szóvá tette, a folyóiratok fejlődésével nem tartott lépést az írócsoportok testületi élete. Az írók közössége csak akkor válhat szellemi nagyhatalommá, ha belül rendezik soraikat, tőrödnek egymással, kialakítják a szervezeti élet megfelelő konstrukcióját, és erős, kisugárzó közművelődési tevékenységet folytatnak. Ahol az egyik feltétel hiányos, sorvasztóan hat a másikra: nincs csüggesztőbb, ha nagy rendezvények tűzijátéka mögött űrt teremt a tartalmatlan csoportélet. Dr. Koncz János a város és a megye ütemes fejlődéséből azokra a momentumokra hívta föl a figyelmet, melyek bőséges táptalajt kínálnak az irodalomnak: vállaljanak részt íróink a közös erőfeszítésekből, persze, ne a jelszavak megzenésítéséveL Igaz, a gazdasági eredményekről és gondokról nem tájékoztatták kellően az írókat, viszont a vidéken élőknek hasonlíthatatlan előnye, hogy ismerik egymást, naponta találkozhatnak, kicserélhetik gondolataikat, s ennek érvényt kell szerezni az írók és a pártmunkások, tanácsi vezetők kapcsolatában is. Az írói munka föltételeiről szólva elmondta: ma már lehetőség tudnak teremteni egy-egy művész, író, költő letelepítéséhez, segítenek a szociális gondjaikon, mindent megtesznek azért, hogy az eltávozókat ne a helyi adottságok hiánya taszítsa, hanem az esetleg jobb feltételek vonzzák. A Tiszatáj kétségtelen érdeme, az országos irodalom élvonalából merít, de erősebb szálakkai kötődjön a tájhoz, anélkül, hogy kiküzdött színvonalából engedne. És használja ki az írócsoport is azokat a kiaknázatlan lehetőségeket, melyeket a társas együttlét alkalmai, a Tiszatáj és a Kincskereső, a napilapok, netán az úgynevezett nem hivatalos helyi könyvkiadás, a leendő tévéstúdió, az SZMT, a TESZöV, a megye és a város nagyvállalatainak kulturális alapjai rejtenek. MKOLÉNYI ISTVÁN Három festményről szeretnék külön néhány szót szólni. Az Ermitázs termeit, folyosóit járva, az egyik meglehetősen homályos oldalfolyosón első pillantásra fölfedezhető egy Brueghel-kompozíció. A 111x164,5 centiméteres mű címe Vásár színielőadással. Ezen a nem túj nagv kompozíción a festő a falusi ünnep szinte teljes képét, mintegy tablóját rajzolja fel. Az egykori commedia de larte szabadtéri, sátras előadása látható a kép középpontjában, s a falu főterén a parányi színpad „És te féltékeny vagy?" Festmények az Erm'<tázsban és a Puskin Múzeumban merengő tekintetek, a fölszlkrázó kételyek a szerelem örök, emberi szépségét rajzolják meg. A harmadik kép, melyre emlékezni szeretnék, Renoir Női akt című vászna. A színek olyan csodálatos mélységeit fedezhetjük fel ezen az alkotáson, melyet nagyon nehéz szavakkal elmondani. Minden négyzetcentimátere, mit a gyöngyházkagyló, színek sokaságát rejti. Hideg környezetből teljes szépségében bontakozik ki a modell félhát aktja. Hogy a legtökéletesebb reprodukciók sem versenghetnek az eredeti művel, sejtettem. Az igaza művészi élményt, a mű teljes szépségének kitárulkozását csak a személyes találkozásoktól várhatjuk. Ezt bizonyította a Szovjetunió képtáraiban látott művek sokasága is. Sajnálni lehet, hogy a ma végző rajztanárok, esztéták, képzőművészek csak aligalig ismerhetik meg az egyetemes művészettörténet fontos, kiemelkedő alkotásait eredetiben. Kevés lehetőség nyüik arra, hogy a tanulmányi idő során — némi támogatással — meglátogathassák Európa legjelentősebb képzőművészeti gyűjteményeit, megismerkedjenek a képzőművészet történetének határkövet jelentő, meghatározó műveivel. * A Szovjetunió két képtára, a moszkvai Állami Puskin Képző, művészeti Múzeum és a leningrádi Ermitázs őrzi az egyetemes művészettörténet Szovjetunióban fellelhető kimagasló alkotásait. A Puskin múzeum klasszicista épületegyüttese a Szovjetunió egyik legnépszerűbb múzeuma. Olyan nagy mesterek alkotásait találhatja itt a látogató, mint Botticelli, Peruginó, Tiepolo, Rembrandt, Rubens, Renoir, Degas, Van Gogh, Gauguin, Picasso. Az eredetileg a moszkvai egyetem szobormásolatainak múzeumaként létrejött kiállítóterem ma elsősorban vonzerejét gyönyörű Rembrandt-képeinek, ezeknek a mély tüzű. sötét tónusú, barna színekből fölvillanó portréknak, kompozícióknak és Rubens különös barokk látomásainak köszönheti, de annak is, hogy az Ermitázs mellett itt őrzik a francia impresszionizmus és posztimpresszionizmus kimagasló alkotásait. Az egykor Téli Palota termeit mar teljes egészében az Ermitázs, a II. Katalin cárnő megalapozta gyűjtemény tölti meg. A frissen restaurált leningrádi épület türkiszzöld-fehér épületegyüttesében a híres egyiptomi gyűjtemény, az ikonmúvészet, a római alkotások, Leonardo da Vinci képe és Michelangelo szobra. El Greco, Rembrandt művei fölött, a harmadik emeleten, ahová oldallépcső vezet, láthatók a századforduló és századelő művészi forradalmának kiemelkedő alkotásai: Corot, Monet, Manet, Renoir, Gauguin, Degas, Cezanne, Van Gogh, Picasso, Matisse művei. körül tolongó tömeggel. Ám e centrum körül fellelhető a XVI —XVII. század németalföldi faluja ünnepeinek szinte minden jellegzetes momentuma. Kocsmai eszem-iszom, bicskás verekedés, hajdani játékok, szerelmi jelenetek, testi és szellemi nyomorékok, korabeli típusok, csalók, zsebesek, ájtatos templombajárók. A bruegheli világ teljesedik ki ezen az alkotáson, holott nem a világhírű idős Pieter Brueghel festette, hanem az apja nyomdokain haladó, s legtöbbször az ő alkotásait másoló ifjabb Pieter ragyogó alkotása ez. Többet mond el a korabeli életről, viszonvokról, mint sok történelemkönyv. És te féltékeny vagy? — kérdezi festményének címében a civilizáció elől Tahitibe menekült csodálatos festő, Gauguin. Egy szerelmespár látható a kénen, különös kompozícióban, sajátos rövidülésben. Vízparton ábrázolja őket a festő, a nőalak ül, a férfi fekszik. Mögöttük, szinte absztrakt foltritmust játszik a víz, mintha a kép címének kérdésére feleselne. Az együvé tartozó alakok, a A Puskin múzeum egyik termében egymás mellett láthatjuk Van Gogh Szőlőskertek Arlesben című képét, és Paul Cezanne A Marne partján című vásznát. Az ellentétek csodálatos harmóniáját tárja fel e két mű. Van Gogh képének izzó vörösei, tűző sárgái, ecsetkezelésének lenyűgöző vibrálása ellentéte Cezanne kékesszürke, hideg színskálájának, tartózkodó intellektusának. Azonos tőből táplálkozó művészet, két külön hajló ága e két mű, mely így, egymásmellettiségében az impresszionizmus és posztimpresszionizmus végleteiként a teljes skálát is fölrajzolják. Az Ermitázs harmadik emeletén az egyik teremben szinte földbe gyökerezik az ember lába. A terem falán egymással szemben látható Matisse két nagyméretű, csodálatos alkotása, a Zene és a Tánc. E két kép egymásnak válaszoló, egymást kiegészítő alkotás. Egyszerre készültek, mintegy zenemű két tételeként. Felfogásuk, kompozíciós rendjük is azonos: mélykék háttér előtt, haragoszöld földön vörösbe hajló alakokat láthatunk. A Zene című képen ülő-guggoló fiatal fiúk muzsikálnak-énekelnek, s szinte zenéjükre lendülnek a szembelévő falon a Tánc című kompozíció alakjai. Az egyetemes kultúra, a képzőművészettörténet legféltettebb kincseit őrzi a két múzeum. Bennük való barangolás nemcsak személyes élményeket jelent, de új ismeretekkel gazdagít, új öszszefüggésekre döbbenti rá a látogatót TANDI LAJOS Képeink: Gauguin: „Es te féltékeny vagy?" (fent), Van Gogh: Szőlőskertek Arles-ben és Cezanne: A Marne partján