Délmagyarország, 1976. június (66. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-13 / 139. szám

, Vasárnap, 1976. Június I& Legendák Kisírt szemmel ment reggel a hivatalba. Az indulás előtt még belepillantott a tükörbe; az idegen, petyhüdt, rendetlen ráncokkal Lazára kötözött arcból légióként a száj sarkain vésődött Immár kisimíthataüan két érők tűnt fef neki. Látta már? Oly ritkán néz mostanában a tükörbe, s ha fésülködik, vagy a sálát igazít.|a, elsuhanó tekintete gyáván kiterült az arcát. Ha az utcán régi ismerőssel, lánykori barátnőivel nagy ritkán összefut, döbbenten figyeli vonásaikat, s magában irgalmatlan önkérdés szorongatja; „Istenem, hét én is ilyen lehetek? Ilyen öreg, Ilyen szomorúan idegen most mér az én arcom ft?" S bár áttöri néha a mosoly, a nevetés fénye, de csak olyan ez, mint amikor pókhálón csillan meg a napsugár. És most ráadásul sírt is egész éjszaka: néha a fáradtság tompává sülykolta a tűhegyes gondolatokat, de pirkadatkor ismét éber lett, nem sikerült a tegnap emlékpiócált az éjszakába fojtania. Mielőtt belépett volna az Irodába, még egyszer megvizsgálta szemét a retikülből előkotort kis tükörben. A vöröslő körök, igen... Ügysem tudja eltüntetni. S bent majd mindkét kolléganő megkérdezi... Mély lélegzetet véve, bátorságot vont mosolyként arcára, a belépett. Volt még negyed óra nyitásig. Manci az íróasztalára terített szalvétáról reggelizett; Wdeg sült húst, tegnapról, a vasárnapi ebédből maradhatott. Ilus gőzölgő feketekávét töltött éppen egy vizespohárba. Mindkettőjük arca vidám, — A fogam — hazudta, amikor kérdezték —, rettenetesen megkínzott, egész éjszaka nem aludtam egy gzemet se. Már tegnap elkezdte, pedig itt voltak a gyerekek ls... — Itt?! — Mand lelkesedése túlzottnak tűnt. — ó, én is Lacikémékhoz látogattam... Képzeljétek. a büdös! Titkolta előttem; kinevezték főmérnöknek! Azt mondta, meglepetésnek tartogatta. nahát... I De volt nekem egy olyan érzésem... Emlékeztek rá, mondtam la, valamit dugdosnak... Ha látnátok, milyen boldogok, most, $ menyem is... Aranyos teremtés, váltig azt lelkendezi, hogy... A szavak hirtelen elúsztak, homályossá, monotonná váltak: más örömét valósággal taszította önnön fájdalma. Késő délutánig várta a gyerekeket tegnap. Egyre idegesebb lett, végül már nem bírta ki, ő ment el hozzájuk. Csak Magdit találta. Hát Jól megérezte. A fia!-.. Persze, a menye ta túloz. Mert ha olyan, makulátlan lenne, mint amilyennek önmagát... Nem, azért ezt sohaaem hitte volna Jánoskáról. Az a sok jó cimbora! Mert azokért! Már gyerekkorában is. Ha maga volt, olvasgatott, babrált, rajzolt, oly szelíden, szépen eltöltötte a délutánokat, de ha be. TÓTH ROZSA METSZETE toppant egy barát, rögtön el tudta csalni... Hányszor elmesélte ezt Magdinak, s végén még ki isr gúnyolta érte a fiatalasszony: „De, mama, tudom, mondta már elégszer. Bízza csak rám, majd én szorosan tartom." És tessék. Tényleg szorosan tartotta. Most meg sír. És engem vádol: „Mert a mama, a mama ilyennek nevelte." Én, fiam? Csak szépre, jóra, becsületességre. „Persze, egyszem csemetéje.., Elkényeztette, mindent ráhagyott, most meg..." Míg az én házamban élt, nem járt el inni! Nem mondom, néha... de az más! Engem hibáztatsz, mert te...amiért te elrontottad? Eljárna a haverokkal, ha jói érezné itthon magát? Felelj! Manci kérdezett tőle valamit, ö pedig ijedten, mint aki saját rejtegetett gondolatát mások előtt hangos szóra váltja, úgy nézett kolléganőire. Manci volt a „mérnökmama". Még aktív, egy éve van nyugdíjig Minden túlórát elvállal, kicsit hanyagul öltözködik: „Ö, hiszen nekem már nem fontos. Tudjátok, a túlórapénzből meg szoktam lepni Lacikámat egy-egy szép pulcsival, vagy egy elegáns nyakkendővel. Láttátok már Lacikát, ugye? Na, nem? Olyan, mintha skatulyából lépett volna ki. Strammul öltözzik. De az ő miliőjében kell is. Megbeszéltem a menyemmel, ha megkapom a KST-t, csináltatunk Lacikának egy szép öltönyt, de ő nem tud majd róla." — Láttad már? — tolt eléje Manci egy fényképet. — Ugye, nem? Már régóta készülök, hogy behozzam. — Látta már, kétszer is, de most is megdicsérte. Ilus ls odahajolt: —- Akárcsak az én Ibikém — mutatott a képen Manci menyére — egyidősek lehetnek. — Elgondolkozva szürcsölte a kávét a vizespohárbóL ö volt a „doktornőmama". Három éve ment nyugdíjba, de talán egy hónapot sem pihent: „nem tudok meglenni az iroda nélkül", mondta, és ezentúl minden reggel betípegett félretaposott sarkú cipőjében, özvegy aszszony, szép nyugpénzt kap, de megszerezte az engedélyt, hogy napi négy órát dolgozhasson. „Tudjátok — meséli mindig — Ibikém meg az ura eléggé nagylábon élnek, de hát, istenkém, oly fiatalok mindketten! Gyerek még nincs, most éljenek egy kicsit. Nem igaz? Én bizony megdugom őket egy kis pénzzel!" — öregasszonyos huncutsággal ismétli mindig ezeket a szavakat, szemében látható gyönyörűséggel. Manci ls, Hús is — gondolta, és most ismét vissza akart térni félrelökdösött szomorúsága. De a másik kettő nem hagyta. Ilus magyarázott gesztikulálva, felelni kellett hát, bólogatni, álmélkodni: — Igazán? Olyan ügyes?... Persze, mondtad, hogy tehetséges... Szeretik a betegei? Na hát, ez. .„ Boldog lehetsz, Ilusom. Jánoska is, ő ls milyen tehetséges volt. Mindenki azt mondta róla, talentumos, intelligens kisfiú. És most? Kártyázik is ráadásul. Hát ezt sem az 6 házában tanulta. Már a főiskolán is, ott is... nyaranta, amikor hazajött, már akkor mennyire más volt. Azzal, hogy kikerült az anyai kezek közül... Hát ezért nincs igaza Magdinak! De mit tegyen, mit tehet? Csak eszi, emészti magát. — Na és, hogyan telt a délután, Verácskám? Mondtad, hogy jöttek a gyerekek. Az ijedelem mintha megbénította volna a nyelvét. Aztán arra gondolt, öt perc múlva nyolc, a hivatalnyitásig szerencsére már alig van idő. Mi mondjon? Hiszen látták, hogy vörös karikás szemmel jött be, és talán el sem hitték a fogfájást. Magdi sírt: nem csinálja tovább, akkor volt bolond, amikor férjhez ment. A gyereket úgyis neki ítéli a bíróság. Mit mondjon, hogy mondja el, amikor Mancinak előléptették a fiát, és Ilus kislányának tehetségéről legendákat mesélnek a betegek, a kollégái... Jánoskája holtrészegen Jött haza éjfélkor... Könnyein keresztül bámulhatta az éjszakát... Csak öt perc! Csak addig. Valamit. Mosolyogva. ö, a „tanánmama". Amit eddig is. Magdi ma csomagol. Nem lehet. Amit eddig is: „Jánoskát szeretik a gyerkőcök. Példás pedagógus." — Jánoska fegyelmit fog kapni, öt hosszú perc, valahogy csak sikerül: — Jaj, nagyon jól! Képzeljétek, a kis Jancsika, az unokám,.. Édes egy pofa! Azt mondja az apjának: „TanáJ bécsi!" Ennivaló. Tudjátok, finom ebéddel vártam őket, gondoltam ... A szavak egyre könnyebben nyíltak, bomlottak, aztán szárnyra kaptak, fölrepültek, magasra. Észre sem vette, velük szállt Már mosolygott is. TAMÁSI ISTVÁN Némelyik szülő.. „Ahhoz meg kinek van valami köze, milyen u gyerekem és hogyan nevelem? Én nem is restellem bevallani: elkényeztetem. Mindent megadok neki, amit csak kíván. Legyen boldog és elégedett. Telik is mindenre, s akarom is, hogy ne vágyakozzék semmi után hetekig, hónapokig, évekig. Némelyik szülő meg..." Nem akarok én abból messzemenő következtetést levonni, hogy Katika elveszi minden gyerektől a játékát a homokozóban, lerángat kic6iket_nagyokat a hintáról, toporzékol, hogy nem ülhet a píros kerékpárra, mikor az ő kék színűjét megunta. Gyerekdolog — mondanám, ha az anyukája úgy reagálna ezekre. mint más. Ha azt mondaná: kislányom, az Jutkáé, Marié, Petié, ez meg a tied, nr vedd hát el tőle, mert sír. De-Kati mama dühösen úgy szól: hagyd a csodába, ha iíyen irigy, majd veszek neked is sárga lapátot, piros biciklit (nem vicc!), meg toronyórát aranylánccal... Lesz neked szebb is, mint az övé! — Az a kérdések külön köre, hogy a játszótéren az összes anyuka megsértődik az ilyen „szövegtől", maradjunk most csak annál, hogy nem a levegőbe elszálló ígéretek ezek: Katika tényleg megkapja a sokkal szebb, meg ilyen, meg olyan játékot, ruhát stb. Elkényeztetik. Nem restellik bevallani, ellenkezőleg: dicsekszenek vele a szülők. „Némelyik szülő meg..." — mondják. Pisti kismotort kapott tizennegyedik születésnapjára. Nem Játékmotort, hanem igazít. Mopedot. Papája megtanította a KHESZ-re. A papát nem tanította meg rá senki, hogy ekkora gyerek igazán gyerek még. Eltévesztette a táblát, vagy elbá,, mészkodott? Pisti csak három hétig száguldozott a kismotorral :".. A környéken mindenki attól féltette, aki csak Ismerte, vagy látta... A papa meg büszkéig nézte nagyfiát. Milyen bátor, milyen ügyes. — A kismotor darabjait úgy gereblyézték össze. Hogy felsóhajtsanak végre: Pisti „megúszta". De vezet- . ni legfeljebb ha rokkantak számára készült kocsit tud majd. Magdikára nem lehet még rászólni sem. Hadd fejlődjön, bontakozzék szabadon egyénisége. Bontakozik is. A múltkor kiborított egy tízhónapos babát a kocsiból. Mert ő már négyéves nagylány és igazi babát akar tologatni. A mamája nem gondoskodott róla, viszi hát a másét. S mert anyukája rá mert szólni, „ezért a buta játékért", megrugdosta tiltakozásul. (A kisbaba, szegény, csak megijedt. Anyukája majdnem szívrohamot kapott. Magdika meg lemaradt az aznapi csoki-adagról.) Magdika majd sokszor lemarad a „csoki-adagról" az életben. Magdika majd megpróbálja nemcsak az anyukát, de bárkit bokásrugdosni. És meglepődhet: valószínűleg visszarúgnak. Némelyik szülő megtanítja a gyerekét arra, hogy bizonyos dolgok — tetszik, nem tetszik — mindenki számára kötelezők. Van, amit nem lehet. Van, amit kell. A Pistikének van .'.Katikának bezzeg megvették ... ! Magdikának szabad ... ! — De sok szülő hallja ezt nap mint nap! Es az élet — szerencse, vagy te — "nem mindig ad csattanós választ helyettünk, miszerint: neked akkor se lesz, meg akkor se szabad. A nevelés hosszú és szívós munka, látványosnak se nevezhető. A kitűzött célig ugye. van ilyen? Ugye minden szülő megtervezte?!) cikk-cakkos út vezet. Sokszor könnyebbség lenne, ha engednénk, sokszor kétségek gyötörnek, gyerekkönnyek láttán lelkifurdalás is: biztos, hogy jól csinálom? Könnyebb lenne megvenni az ezredik új játékot, mint türelmesen elmagyarázni, hogy van kilencszázkílencvenkllenc. Egyszerűbb lerme megengedni, hogy magnót, vagy kismotort vehessen megtakarított pénzén, mint elmagyarázni, hogy... De néha elmagyarázni is alig tudjuk, hogy miért? (A gyereknek hiába mondjuk, hogy ne válogasson, örüljön, hogy ehet, mikor mások meg éheznek. Neki ez nem érv.) Sokszor gyengeségből engedünk, számtalanszor nem találunk helyes pedagógiai módszert. Pedig azt szeretnénk, hogy szorgalmas, kitartó, küzdeni kész ember legyen csimotánkból. Kérdezzék a pedagógusokat: egy-egy gyerek, vagy megbolydult osztály fegyelmezésére alig találnak módszert. A gyeplőt mindkét kézzel szorosan kellene fognunk, szülőknek is, tanárnak is, hogy el ne szaladjanak kiscsikóink a könnyebbnek vélt út felé! Van szülő, aki az ellenőrzőbe az intőre „válaszol" a tanárnak. Mert „megbántották" a megrovással, figyelmeztetéssel gyermekét. „Ha elkényeztetem, hát elkényeztetem." Nem hiszem, hogy sok öröme van abban bármelyik szülőnek is, ha kérdésére vállrándítás, kérésére morgás a válasz. De hogy ehhez ne lenne közünk? Gyerekeink nem magunknak neveljük — mégha ez így túlzásnak ls hangzik. Mert kicsit mindnyájan magunknak is, magunk gyönyörűségének is teremtjük és neveljük őket, védekezésül velük napsugaras a világ! — menedéknek is: ha más nem sikerült ls, van egy (kettő, három) gyönyörű gyermekem! Meg ambícióinknak is: többre vigye, mint én! De hát — mégse a mieink. Másé, másoké, mindenkié lesznek. A társadalomé. Nekem közöm van ahhoz, hogy milyen más gyereke. Mert ő vezeti majd a buszt, a repülőgépet, amelyen utazom, ö lesz az orvos, aki gyógyít, engem, a gyerekem, az unokám, ö lesz a tanár, a munkás, az eladó, a tanácsi tisztviselő, a... minden ő lesz, ők lesznek. A buszt az árokba viszi, a repülő lezuhan? Más orvosságot ad? Megharagszik és agyoncsap? Rosszul dolgozik? Minden gyerek nevelése közös ügyünk. Utóirat: akinek mindent megadnak — sohase lesz boldog és elégedett. Elnézést ezzel ne kísérletezzünk. SZŰKE MARIA 4