Délmagyarország, 1976. június (66. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-20 / 145. szám

Karnyónétól Hekabéig Antropológia az életben TUDOMÁNY GEKA KATALIN: ANYASÁG Színházi plakát van előttem. Megsárgult, öreg plakát. Olyan színház bemutatóját hirdeti, amely újraszületett. Tizenöt évvel ezelőtt, 1961 tavaszán ragasztották az én plakátom ikertestvéreit a szegedi utcák hirdetőoszlopaira, tudtára adva mindenkinek, hogy ismét van Szegednek egyetemi színpada. Ismét? Igen. Az elsőt vérbe fojtotta a háború. Az újjászületés Karnyónéval kezdődött Aztán valahogy befulladt a kezdeményezés. A társulat akkori tagjai állam vizsgáztak, szétszéledtek az ország különböző tájaira. Az ötvenes évek végefelé újabb lelkes kis csapat élesztgette az egyetemi színjátszást a bölcsészettudományi karon. dr. Kordé Imre vezetésével. Egy harmadik emeleti előadóterem tenyérnyi színpadán Játszottak', s Mikulás-bálak, évfolyamestek közönsége tapsolt nekik. Fáradhatatlanul tanulták az egyfelvonásosokat, Hegyes Anna, Bajtay Márta, Vörös László, Fekete Zoltán, Mázán Mátyás, Kopasz Lajos, Csepelényi Lajos. Nóvák Mária, Lakwer Anna, Jónás József, Csiszár Imre, és ... Nem Írhatom, hogy .sokan mások", mert a „hőskorban" mindössze ennyien voltak. Később csatlakozott a csoporthoz Seres Etelka, Merényi Iászló, Tóth Mária, Molnár Éva, Tóth István, s még néhány olyan hallgató, aki egy-egy előadásban részt vett. Tanulták a darabokat klasszikusoktól és házi szerzőktől (az utóbbiak között volt Kálmán lászló és Markó Pál is). Nemegyszer megtörtént, hogy a színpadon már folyt az előadás, de az utolsó jelenetet még írták egy emelettel lejjebb. A tudományegyetem gépkocsivezetője, Czirok Endre a megmondhatója, hány „tájelőadást" tartottak Kiskunhalastól Ápátfalválg a bölcsész színjátszók. Utazás teherautón, bőröndök és egyéb alkamatosságok között, összezsúfolódva. Kiskunhalasra mentek éppen, amikor a rossz kis teherautóból elveszett valami „apróság", egy alkatrész, ami nélkül nem lehetett tovább folytatni az utat Mi a teendő? Meg kell keresni, nemrég veszhetett el, hiszen addig ment a kocsi. Halason a kultúrházban várja a közönség az egyetemistákat mindenképpen oda kell érni. A sötétben lekászálódott a csoport az autóról, s vonalba sorakozó! Indulás visszafelé az országúton, kétrét görnyedve, keresni. Egyedül a gépkocsivezető tudta, mit kellene találni, de meglett És a bőröndök? Azok kincseket rejtegettek: a SzeReden lakó évfolyamtársak szüleitől, rokonaitól kölcsönzött „Jelmezek", kellékek lapultak bennük, a keresztapa papucsától Nacsády tanár úr féltve őrzött pipájáig. Mert pénz nem volt jelmezkölcsönzőre. Ha valamire mégis nagyon kellett a csoport tagjai zsebbe nyúltak, s „összedobtak". Ha volt mibőL Ugyanezekből a szülőkből, rokonokból, a bölcsészkar oktatói testületéből verbuválódott később az „igazi" egyetemi bemutatók leglelkesebb törzsközönsége. A segítő szándékból az oktatói karon kívül a hallgatókban sem volt hiány. A kollégista lányok szabtak-varrtak, a fiúk cipekedtek Kiváló díszletezők és berendezők lettek például Takács János és Mari Kálmán, Lele Rozália pedig a szervezési munkákból vette kl részét, de alaposan. Nagy szükség volt rájuk. A csoport drága Laci bácsijának — Mánik László maszkmester —tanácsai. segítsége nélkül sose lett volna például Bertalan Jánosból bamba, szeplős kamasz, Seres Etelkából tűzről pattant parasztmenyecske, és így tovább. A falujárás és a Mikulás-bálak közben, úgy „mellékesen", a bölcsészkar színjátszói három egymást követő évben első helyezést értek el az egyetemi és főiskolai fiatalok kulturális fesztiválján. Ezek után — egy bölcsészbáli előadás fináléjában — kórusban énekelték: „Ígérjük, hogy Lepsényt többet nem Játszunk r A Lepsénynél még megvolt... című vidám egyfelvonásos volt ugyanis a színjátszók repertoárjának örökzöld darabja. Ha százszor nem játszották, akkor egyszer se. Természetesen sorra került Csehov és Hubay, Gádor Béla is, nem egyszer. S megérkezett az első anyagi támogatás is. a rektori gazdasági hivatalból, némi pénz formájában. A sikereken, győztes helyezéseken, az anyagi segítségen fölbuzdulva a színjátszó csoport úgy döntött, hogy valami komolyabb produkcióhoz kell látni. Spekuláltak. Ekkor 1960-at írtak, kezdődött egy újabb tanév, a csoport tagjai még mindig együtt voltak, nem kényszer:tett távozásra senkit a nyáron az államvizsga. A diplomaosztás „réme" azonban erősen fenyegette a gárda gerincét alkotó ötödéveseket, nem spekulálni kellett tehát, hanem cselekedni. fgy született a Hekabé, melynek bemutatóját hirdette ez a tizenöt éves plakát. A bölcsészkar oktatói testületéből dr Horváth István Károly segített: fölajánlotta, hogy modern színpadra alkalmassá teszi az általa fordított Euripidész tragédiát. El is készült vele rövidesen. Éjjel-nappal dolgozott, de később is minden szabad idejét a Hekabéra áldozta, az első olvasópróbától az utolsó előadásig. A rendező. Danlss Győző készen állt a szereposztással. Hekabé, Trója királynéja: Lakwer Anna. Polüxené. a leánya: Tóth Mari. Odüsszeuszt Tóth István játszotta, a kisebb szerepeket Kopasz Lajos, Mázán Mátyás, Merényi László, Bertalan János, Makk Mária, Molnár Éva. A tragédia elé dr. Horváth István Károly bevezetőt is írt. Ennek elmondása nem könnyű feladat volt. Nóvák Máriára hárult. Gyönyörűen megoldotta. Minden megvolt hát, csak megfelelő színpad hiányzott. A harmadik emeleti termet ez a tragédia már kinőtte. Görög tragédia? Legyen akkor görög színházi Erre mi sem alkalmasabb, mint a bölcsészettudományi kar Auditórium Maximuma, méreteinél, berendezésénél, akusztikájánál és egyéb adottságainál fogva. Fel harcra hát, a Maximumért! Az egész gárda, színjátszók és „segédszemélyzet", beültek a padokba, s lelki szemeikkel már látták is a színpadot. Égszínkék háttérfüggöny, mennyezettől a padlóig. A terem két — jobb és bal oldali — bejárata, ami azonos falsíkon van, alkalmas a szereplők megjelenésére és távozására, minden pompás. Nem úgy a rektori gazdasági hivatalban! Pénz már volt elég, de a műszakiak aggályoskodtak. Olyan hatalmas méretű függöny súlyát nem bírja el a mennyezet. A színjátszók: dehogynem bírja, már miért ne bírná? Majd könynyű anyagból csinálják! Az egyik szervező meg is kérdezte az egyik méteráru boltban, lehet-e kapni világoskék, könnyű nyári blúznak való anyagot? Lehet kérem, mennyit adhatok? Kétszáztizenhét métert. Az eladóban megállt a lélegzet, azt nézte, merre menekülhet a meggárgyult vevő elől. Amikor azonban megtudta, mire kell, kész volt segíteni. Hiába. Az egész városban nem volt olyan anyag, akkora tételben. Az egyik szegedi nagy gyár segített. (A nevét azért nem írom ki, mert nem vagyok biztos abban, hogy egészen szabályosan járt el.) Az Auditórium Maximum lámpái nem adtak megfelelő fényt. A színpadot valahogy meg kellett világítani. Az egyik bölcsészhallgató, Bodó Károly, gépiparit végzett, értett a villanyszereléshez. Megtervezte a világítást, a kapcsolótáblát, a világítás egész rendszerét, A rajzokkal, s a függöny súlyának pontos adataival végül is a tudományegyetem akkori rektorát keresték fel a szervezők. Ha van egy kis ideje, hallgassa meg a terveket. S a rektornak — dr. Antalffy Györgynek — volt ideje a hallgatókra. Elment velük a Maximumba, még a padlásra is, mindent ellenőrzött. A műszaki és tűzvédelmi szakemberekből álló bizottság élén — a szakvélemények egybevetése után — úgy döntött, lehet színházat csinálni az Auditórium Maximumból. A kollégiumban a lányok hetekig a függönyt varrták. Akasztókat öltögettek rá, szépen kivasalták. A fiúk olyan berendezést szerkesztettek, amivel föl lehetett húzni a mennyezetig, a mennyezetre pedig kampókat szereltek, hogy legyen mire akasztani. Sokat segített az egyetem asztalos műhelye, s az Ady téri épület gépházának mestere, a Déri bácsi. Bekötötték a világításhoz szükséges vezetékeket, beszerezték s fölszerelték a reflektorokat, végre minden együtt volt, ami kellett. Utólag, ennyi év után elárulhatom, hogy a reflektorokkal nem ment olyan simán a dolog Ha mindet bekapcsolták, sötétbe burkolózott az egész ház. Olyankor leszaladtak a pincébe, egy hosszú-hosszú seprűnyéllel visszaigazították a bajthozó automatát, s keresték a hibát. Meg is találta Bodó Károly, három nap múlva kitűnően működtek a reflektorok. A próbák rendben folytak. Igaz, eleinte egyedül a súgó tudta betéve az egész szöveget, de 1961 tavaszán már Indulhattak a plakátok az utcákra, rajtuk a hírrel: a Szegedi Egyetemi Színpad bemutatja a Hekabét. Magyarországi ősbemutató volt, ezt a tragédiát addig nem játszották magyar színpadon. Két előadást terveztek, négy lett belőle, akkora volt az érdeklődés. Az ötödik előadást Budapesten tartották, az Egyetemi Színpad meghívására. Az Euripidész tragédiát újabb bemutatók követték. Ugyanabban az évben nagy sikerrel játszották az Auditórium Maximumban a „kínai krétakört", Li HszingTao A krétakör című drámáját, szintén Daniss Gyóző rendezésében. Fiatal hallgatókkal frissült a társulat, bekapcsolódtak más karokról is. A „bábák" utolsó évfolyama 1963-ban végzett, átadva a helyet azoknak, akik azóta határainkon túl is megismertették a Szegedi Egyetemi Színpad nevét, BÁLINT IBOLYA Az antropológia — melyről az utóbbi időben egyre gyakrabban felszínre kerülő afrikai leletek kapcsán nagyon gyakran esik szó — a természettudományok közé tartozik. Mégis speciális természettudomány, mely olyan biológiai lényt tanulmányoz — az embert — amely ugyanakkor lényegesen különbözik az élővilág többi objektumától azáltal, hogy társadalomban él. Ennek a tudománynak az emberi jellegek variációinak térben és időben való tanulmányozása a célja. Mas szóval ma, a földön élő emberiség, de ugyanakkor a legelső embernek nevezhető lénytől kezdve a mai napig élt minden emberféle az érdeklődési körébe tartozik. Ez a tudomány itthon is igen jelentős eredményeket ért el az elmúlt évtizedekben s főként komoly szemléleti, módszertani átalakuláson ment át. Eredményei mégsem közismertek, aminek egyik lényeges oka az, hogy aránylag kevés művelője van s Magyarországon is mindössze három egyetemi és egy múzeumi intézményben foglalkoznak antropológiai kutatásokkal. Kérdés az, hogy ez az aránylag kis volumenű kutatás elméleti kérdéseket érint-e, vagy alkalmazható eredményeket produkál? Annyi biztos, hogy az ember evolúciójának kiderítése, bizonyítékainak feltárása semmilyen mértékben sem befolyásolja a gazdasági életet, mégis világnézeti szempontból igen lényeges kérdésre kíván választ adni. Ez tehát kétségtelenül alapkutatásnak minősül. Sokkal nehezebbnek tűnhet azonban a válasz az előbbi kérdésre az emberiség egy-egy jellegének a kutatása esetében. Ügy ls felmerülhet a probléma, hogy mennyivel halad előre a tudomány, mennyivel lesz jobb az életünk, ha tudjuk, hogy a magyarság átlagos testmagassága mondjuk (mert még ma sem tudjuk!) 168 cm. Vagy ha ismerjük, hogy a gyermekeknél melyik életkorban növekszik jobban a végtag és mikorra tehető a széleseégi növekedés ideje. Az ember — mint tudatos lény — kezdettől fogva készít magának eszközöket, használati tárgyakat, az élet előrehaladásával és modernizálásával párhuzamosan mind inkább komplikáltabb berendezéseket, közlekedési eszközöket stb. De mi lenne akkor, ha ezek a termékek, használati tárgyak nem követnék az ember testarányainak változásait. Körülbelül hasonló helyzet előtt állnánk (vagy állunk7). mint ahogy gyakran a napközi otthonos gyermekek nem méretüknek megfelelő iskolapadokban ülnek. De ugyanilyen kényelmetlen lenne a kar méreteinek figyelembe vétele nélkül gyártott munkapad mellett dolgozni, járművet vezetni, vagy utóbbin utazni. Sajnos ezekre is van példa. Mi lehet akkor a megoldás? Tud-e vajon az antropológia ennek a nagyon is gyakorlati problémának a megoldásához segítséget nyújtani? Erre azok az országok szolgáltatnak választ, ahol már kialakult az ún. ipari antropológia. Ennek a gyakorlati kérdésekkel foglalkozó tudományágnak a feladata, hogy az ember testméreteinek, arányainak tanulmányozása során olyan felhasználható adatokat szolgáltasson az ipar számára, melyek segítségével a használati tárgyakat, közlekedési eszközöket, bútorokat, konfekciót úgy tudja gyártani az ipar, hogy az emberek nagy többsége (s ez legalább 95 százalék kell legyen) az igy gyártott székeken, kényelmesen tudjon ülni, a ruhát, cipőt, fehérneműt méretének megfelelően tudja kiválasztani és megvásárolni. Ha nem megfelelő az áruk mérete, azok eladhatatlanná válnak s ez népgazdasági szinten veszteséget jelent. Az előbb feltett kérdésre tehát máiig megadtuk a választ: Igen, van az antropológiának is alkalmazható kutatási produktuma. De hogyan állunk az ipari antropológiával hazai viszonylatban? Hiába keresné valaki értelmezését legújabban kiadott lexikonainkban, nem találja. Az ipar legkülönbözőbb területein működő szakemberek se igen tudják, mit jelent ez az elnevezés: ipari antropológus. Pedig konkrét példák bizonyítják, hogy a magyar iparnak is lépést kellene tartani e téren a fejlődéssel. Ennek bizonyítására csupán egy példát említünk meg. Az Ergonómia című folyóirat 1970. évi 2. számában Jelent meg egy közlemény, mely azt elemezte. hogy a MÁV éltal megvásárolt és a magyaroknál magasabb termetű svéd mozdonyvezetők testalkati sajátosságaira méretezett svéd mozdonyokon miért fáradtak el a vártnál sokkal hamarabb a magyar mozdonyvezetők. A válasz egyértelmű volt: csakis a hazai mozdonyvezetőkön, végzett részletes antropometriaialkattani vizsgálatok eredményeinek ismeretében tervezhetők meg a magyar mozdonyvezetők számára a vezetőülések berendezései. Ez a példa fontos tanulsággal szolgált. Nem elegendő ugyanis a külföldi adatokat átvenni, mert nem biztos, hogy a magyar ember „normaértékeinek" is megfelelnek azok. De fordítva is érvényes a megállapítás. Most; amikor az export fokozására törekszünk, nem mindegy, hogy figyelmen kívül hagyjuk-e azt, hogy annak az országnak a lakossága milyen antropológiai sajátosságokkal rendelkezik, ahova termékeinket exportálni kívánjuk. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy megállapítjuk majd ezeket a testméreteket s ezzel be is fejeztük hosszú időre a vizsgálódást. Ez megint nagyon helytelen álláspont lenne, hiszen éppen a gyermekeken végzett mérések mutatják, hogy az életszínvonal, a higiéniai viszonyok, az életkörülmények javulásával a gyermekek növekedése a megszokottnál sokkal hamarabb és sokkal erőteljesebben mehet végbe. Sokszor esett már szó arról, hogy az akceleráció jelensége (a gyorsult növekedés) nálunk is megfigyelhető. Ma egy bizonyos korú és nemű gyermek testméretei egy 50, vagy akár 20—30 évvel ezelőtt élt hasonló nemű és korú gyermek adatához viszonyítva nagyobbak. Ezért nem lehet a korábbi iskolapad méreteket ma is alkalmazni, mert azok a mai gyermekek számára alkalmatlanok. S hogy az ilyen kényelmetlen bútorok, cipők, közlekedési eszközök használata milyen elváltozásokat eredményezhet, arról talán az orvosok tudnának bővebben nyilatkozni. Mondanunk sem kell, hogy ennek Ismét népgazdasági kihatása van, mert a beteg embert meg kell gyógyítani s ez anyagi erőt von el a társadalomtól, munkaerő-kiesést jelent. Kétségtelen, hogy a magyar ipar az utóbbi időben Igyekezett alkalmazkodni a követelményekhez. Ezt bizonyítja a ruházati ipar által — ha még nem ls általánosan — bevezetett három méret szerinti konfekció gyártása. Nem követi azonban a változást a bútoripar s különösen nem az iskolai eszközöket gyártó iparág. Pedig például a szegedi ruhagyár, bútorgyár és egyetemi intézet egy területen való együttes jelenléte önmagában kínálja az együttműködés kiaknázásának lehetőségét. Sorolhatnánk még a példákat, melyek mind amellett blzonyíta» nak. hogy ez a nagyon ts elméletinek tartott és hazánkban eddig valóbRn főként ilyen kérdésekkel foglalkozó tudományág mennyi lehetőséget kínál fel a mindennapi élet számára. Kár, hogy nem élünk eléggé ezzel a lehetőséggel. DR. FARKAS GYULA