Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

Vasárnap, 1976, április 4. IS MAGAZIN Kulcsár Kálmán Erdei Ferenc, a szociológus Alig több mint egy évvel halála előtt Erdei Ferenc egy rádióbeszélgetésben Leninhez, Adyhoz és Bartókhoz való viszonyát elemezve, Bartókról egyebek körött a következőket mondta: „Ö ...o kilátások sejtetője. ö az ősit. és a modernet, a paraszti és az urbánus világot fogta valahogy szintézisbe... Megmutatta, hogy valahol itt kell megfelelni a korral, a történelemmel haladó emberiség sorsának a nyitját... Meggyőződésem, hogy Bartók géniusza perspektíva, kiút, a sors föloldásának lehetősége a harmadik világ számára is. Bartók az egész fejlődésben elmaradt világ számára érvényes." Miért csengenek vissza most elsősorban Bartókról mondott szavai, amidőn pedig Erdei Ferenc éppen őt érezte a három géniusz közül a „legtávolabbinak"? Távolról sem olyan instruktivnak a szociológiában és politikában, mint Lenint, vagy nem olyan közeli „családtagnak", mint Adyt. Talán azért, vagy azért is, mert ahogyan Bartókról vallott, abban saját magatartásának — emberi, tudósi és politikai magatartásának — kifejezését látom. Olyan szociológusi magatartást is, aminek időszerűsége még nem múlt el, társadalmunk szocialista fejlődésének három évtizedével, ahogyan társadalmunk történetileg kialakult sajátosságait sem tekinthetjük még meghaladottnak. Az a kor és társadalom, amelyben Erdei Ferenc szociológiai és politikusi alkata kialakult, illúziókat is kínálva nem egy esetben hamis alternatívákat állított a társadalmat nem csupán megérteni, hanem alakítani is kívánó, gondolkodó emberek elé. Ezek az alternatívák éppenúgy hamisak voltak, amidőn az akkori magyar társadalom mélyére szorult parasztságot, a falusi társadalmat Idealizálták, mint amidőn a hazai valóságtól elszakadva, valamiféle elvont mintához igazodva, tehát ismét csak illúziókat táplálva keresték a gondolat és cselekvés útját. Egyáltalában nem állíthatjuk azonban — legalábbis a társadalomtudományunkat és köztük a szociológiát tekintve —, hogy társadalmunk „fejlődésben elmaradt" szakaszából kilépve, ma már nem találkozunk ilyen hamis alternatívákkal; hogy ne lennének egyrészről provinciális szemléletű, másrészről valóságunkat valahonnan világszintről, ne mondjam kozmopolita szemszögből néző, és valóságunktól elvonatkoztatott minta szerint is kezelő társadalomkutatók, gondolkodók, akiknek „referensz csoportja" jórészt ma is a nyugati tudományos világ. A szocialista társadalom építésével urvan nagyrészt megoldottuk fejlődésben való történeti visszamaradottságunk legsúlyosabb következményeit. De éppen a visszamaradottság tényéből és történeti összefüggéseiből, máig nyúló hatásából adódik, hogy társadalomtudományban, és természetesen a szociológiában is vannak még akik a „csúnyácska haza" kifejezésből csak az egyik vagy a másik szót látják, és nem értik a kettőből fakadó, ragaszkodó jobbítani akarás értelmét. Erdei Ferenc mint szociológus és mint politikus egyaránt azt valósította meg. afni őt Bartók Bélában vonzotta, és amiért Bartók munkásságát. művészetét, gondolati szintézisét ma is érvényesnek tartotta. Ebből az alapmagatartásból következett azután az a szemlélet is, amellyel mint szociológus és politikus is a két világháború közötti magyar társadalmat megközelítette, de amely felszabadulás utáni munkásságában is vezérelte. Mindenekelőtt a parasztság és a falú romantikus felfogásával, ídealizálasával való Leszámolás. Nincs itt hely annak elemzésére, hogy miért, milyen társadalmi összetevők hatására tűnt sok, a társadalmi haladás mellett álló értelmiségi számára a paraszti társadalom, a falusi élet a társadalom átalakítására alkalmas mintának, és a parasztság a társadalom átalakítására alkalmss erőnek. Bizonyos, hogy Erdei Ferenc, amidőn leírta ismert mondatát: „parasztnak lenni többé nem lehet", és amidőn azzal fejezte be első, igazán szociológiai könyvét: „a világot tagadtam, amely úr és paraszt, t embernek törekedtem, aki túl van ezeken" — kortársai és küzdőtársai közül kiemelkedve látta meg a további utat is. A korabeli marxista kritika is felismerte munkásságánek ezt a nagy jelentőségű magvát, és meglátta benne nem csak a valóság feltáróját, hanem — akkor még „csak" — a szövetségest 18 a valóság átalakításában. A parasztság és falu idealizálásával való leszámolás egyébként Erdei szociológiai szemléletének egyik lényeges eleme ls. Tulajdonképpen ez tette lehetővé, hogy valóban szociológiai kutatásokat végezzen, hogy a korabeli szociográfián túljutva, máig is érvényes szociológiai megállapításokhoz jusson. Ö maga — nagyon szerényen — talán nem is ismerte fel egy Időben saját szerepének és alakjának Igazi jelentőségét. 1941-ben a Kelet Népében a falukutató mozgalmat értékelve ezt írta: „Ha lett volna köztűnk olyan módszerrel látó és olyan rendszerben gondolkodó elme, aki egységben is értéssel tudta volna mindazt felfogni, amit fölfedeztünk, akkor egy nagyszerű társadalmi szemlélet, mondjuk szociológiai irány született volna meg, ami hosszú időkre megkönnyitette volna társadalmunk ismeretét, és elősegítette volna a kívánatos politikai eszme és mozgalom megszületését. Ilyen sem colt. Társadalomvizsgálatunk nem tudott az irodalmi érvényességnél mélyebbre ereszkedni." Erdei Ferenc talán még 1941-ben nem, de később, nem utolsósorban saját szociológiai kutatómunkája eredményeképpen, megtalálta azt az eszmét és mozgalmat, amely a társadalom megismerésében és átalakításában „hosszú időre" jelentőssé vált: a marxizmus társadalomelméletét és a munkásmozgalmat. Kutatásainak eredményei logikusan vezettek oda, hogy a paraszti világ átalakítása csak az egész társadalom átalakításával együtt történhet, hogy a falu és a város viszonyának problémája csak a társadalom egészének rendezésével oldható meg. Azt is látta — már 1943-ban, bizonyíték erre a balatonszárszói konferencián megtartott előadása —. hogy a társadalom átalakításának vezetésére a munkásság, a munkásmozgalom hivatott (de korábban is világossá vált már, hogy nem osztotta társai többségének szkepszisét a munkássággal szemben, hamar túljutott rajta, vagy talán sohasem fogadta el a munkásság történeti szerepéből való, 1919-et követő „kiábrándulást"). Mint ahogyan a felszabadulást követően, a szocialista társadalom építésében is következetesen kitartott ebben az együttmunkálkodásban, még akkor is, amidőn kétségei voltak: és inkább magát vádolta, amiért gondolatilag, szociológiai és történeti tudásban, de politikai előrelátásban sem volt felkészülve a „személyi kultusz" jelenségeire. Végül — es ez a mai szociológia számára különösen jelentős — Erdei Ferenc szociológiai kutatásai a magyar valóságból nőttek ki. De sohasem a pillanatnyi, csupán empirikusan megragadható valóságból. Jól látta 6, hogy a szociológiát két veszély fenyegeti. Az egyiket ugyancsak a szárszói konferencián fogalmazta meg: „...a klasszikus szociológia azonban mégis lebegő, általános elmélkedés a társadalomról, nem pedig történetiségnek az értelmezése és megvilágítása. Csak példáz ez a szociológia történeti konkrétumokkal, mégpedig egészen szabadon, hol a primitív fejlődés korszakából, hol pedig a modern átalakulás idejéből". Ez, a társadalom felett „lebegő" szociológia sem teljesen meghaladott még. S a másik veszély: az útvesztés a feltárt, konkrét társadalmi tények sokaságában. Az „orvosság" mindkettőre a történeti megközelítés", a történeti szemlélet. Ez a szemlélet kezdettől fogva minden egyes könyvében és tanulmányában jelen van, és talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy ez tette számára lehetővé a magyar társadalom jelenségeinek megértését. A parasztság, a falu, de általában a települési viszonyok történeti alakulásának nyomon követése, a közreható folyamatok elemzése folytán érthette meg korának társadalmi jelenségeit, mozgását és a fejlődés tendenciáit is. És az ilyen szociológiai kutatómunka vitte el a marxizmus társadalomelméletéhez is. Már Szárszón ebben látta az „egyetlen nagyszabású szociológiai" irányt, „amely történeti szemléletű, tehát konkrét történeti társadalomalakulásokat kisér, és mindent a fejlődés öszszefüggésében magyaráz". Amidőn azt állítottam, hogy Erdei Ferenc szociológusi és politikusi alkata, valamint ebből az alkatból fakadó és a fentiekben legfontosabb vonásokban bemutatni kívánt szemlélete a legjelentősebb a mai magyar marxista szociológia számára, akkor szeretném egyúttal ezt ls hangsúlyozni, hogy mindebből adódóan konkrét, társadalomkutató munkásságában is találunk, nagyon jelentős, máig is ható eredményeket. Ezeket azonban — az eredmények sokasága és a hely korlátozott volta miatt — legfeljebb csak példázhatom. A parasztsággal kapcsolatban: Erdei Ferenc mutatott rá elsőnek a parasztsággal foglalkozó szociológiai irodalomban az uralmi viszonyok jelentőségére, életformát teremtő és kondicionáló, életmódot és kultúrát alakító hatására. Továbbá: szinte Max Weber Ideáltípusaihoz hasonló módon ismerte fel történeti-társadalmi vizsgálataival a parasztság különböző típusait kora Európájában, és a magyar társadalomban egyaránt. Lényegében megalapozta három könyvével ls — Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák — a magyar településszociológiát (azóta is felülmúlhatatlan színvonalon), és nem csupán megalapozta, hanem már korai munkásságában megjelent az urbanizáció folyamatának az a képe, amely azután valóban kibontakozott mai társadalmunkban is. Ez lehetővé tette, hogy közigazgatási elgondolásait erre a valóságos folyamatra alapozva, élete utolsó könyvében, a Város és vidékében kimunkálja az urbanizációs folyamat sajátos hazai problémáit, és felvázolja a város és vidéke igazgatási egységként való koncepcióját is. Sorolhatnám tovább a szociológiában és a szociológiához közeleső tudományágazatokban elért eredményeit, szólhatnék a szociológiától távolabb eső agrárgazdasági stb. tevékenységéről, de — úgy hiszem — ezúttal felesleges. Ismertek ezek. Olyan ember, olyan kutató hosszú évekig tartó munkájának gyümölcsei, aki látta országa helyét a fejlődés világtörténeti méretű folyamatában, és aki éppen ezért megtalálta helyét — tudósként és politikusként is — saját országában, saját társadalmában. Ez tette Erdei Ferencet a magyar szociológia legjelentősebb alakjává. Gyerekek a sor végén Megint front van — mondjuk halántékunk mártírarccal simogatva, pedig hát mi a baj? A főnök veszekedett, mi meg a legkisebb bosszúság miatt is leejtjük a kalapácsot (a gép ma szakítja a szálat, vagy nincs telefonvonal, vagy kimaradt egy buszjárat?). Már a plafonon vagyunk amúgy is, a gyerek még késik a suliból (bezárták? fogócskázik? elhagyta a sapkáját?), na, adok is neki egy akkora fülest .. .1 A sor végén a gyerek áll. A példát átírhatom, több sort vagy szót törölhetek — a végén akkor is a gyerek kap egy pofont. Vagy egy „soha el nem múló" szót. Mert „fölfelé" sose vagyunk idegesek, csak „lefelé". És ki áll a sor végén? Tiltakozó kézmozdulatokat vélek. örülnék, ha minél többen emelnék fel (akár fenyegetően is) kezüket. De ha csak négyenöten lennének is, akik inkább fejüket lehajtják, akkor is hadd sorjázzam tovább. Szülők és pedagógusok hada — tágabb értelemben az egész körülöttünk levő világ — alapoz, mintegy tizennyolc éves korunkban nagyjából lelkileg-szellemileg megalapozottnak tekintve bennünket. Elkészül-e addigra az a fundamentum, amelyre már ki-ki saját magát is munkálva épiti fel életét? A szülőknek vérei, a pedagógusoknak „munkadarabjai", vagyis valójában idegenek vagyunk. Az egyiknél a szeretetteljes nevelőösztön, másikuknál a szakmai tudás plusz hivatástudat — olyanra viszont nem emlékszem, hogy tanárom hivatástudata ragadott volna meg, de akiket szerettem, s akik szerettek engem, vagy minket, gyerekeket, annak a tantárgya a legszebb, legérdekesebb volt, mégha nem is a legkönnyebb. Szeretném azt írni, meg tudok bocsátani mindent. De szorítanak a régvolt hántások, visszakiabálnak, mikor gyerekeimet szidom, megáll a kezem a levegőben, mert csattanást hallok — csak a rémületet idéztem fel, ugyanazt látom, ahogy én pilloghattam összekuporodva, lélekben is vacogva. Hányszor vagyok igazságtalan büntetést osztó, villámaimat oktalanul levezető, és hát: szégyenkező emiatt! Fáradtak vagyunk a józansághoz. Mert nem egészen józan meggondoltsággal, türelemmel faragtak minket se. Megvert nemzedékek hogyan nevelnek? Nem lehet fegyelmezni a mai gyerekeket — hallom pedagógus ismerőseimtől. Tükre ez a családnak: a gyerek sok mindent megkap, ruha, csoki, játék aligha van szűkösen bárhol is, de a dömping mellett hiánycikk a figyelem, a „csak velem foglalkozz, legalább tíz percig!" benne lenne a mesei három kívánságban. Mivel „fogja meg" ma a pedagógus a gyereket? Hagynám az ünnepi szép szavakat, a mindig újra kezdést, nem lankadást körvonalazó példákat, már csak azért, is, mert néha magam sem igen értem, hogy tud újból és újból erőt meríteni, a munkához naponta felfrissülve fogni a pedagógus. A hivatástudat nem elég. Csak a kitartáshoz, a pályánmaradáshoz. Hogy a nem könnyű feladatot is elvégezze a gyerek, a nem szeretem anyagot is megtanulja — ahhoz olyan kapcsolat kell a nevelővel, amely a szeretet (elkoptatott, sokszor megcsúfolt) fogalmán keresztül magyarázható. Bennem élnek tovább azok a tanárok (gesztusokra, szavuk járására, érdekes mondásukra emlékezem), akik szerettek bennünket. gyerekeket, pedig voltak köztünk okosak is, rokonszenvesek is, meg butácskák, lusták, gonoszkodók is, na és persze, akármilyenek — mind idegenek Azóta felnőttünk, s vizsgáljuk őket úgy is: mi tudjuk-e szeretni más gyerekét? Akkor is volt, most is érkezik felnőttkemény válasz, butácska gyerekcsínyre. De legtöbb tanár igy beszél osztályáról: gyerekeim. Mindent kifejez itt a birtokos rag. Ezért fáj kétszeresen, ha az iskolából ki viharzó suvólvények egyike-másika tanárjukra panaszkodó társuknak imígy nyújt vigaszt: „Rá se ránts. Az egy sürket ürge." A válasznak több változata ismeretes. Még nem láttam felnőttet — azt mondják, néhány ilyen szülő pedig akad —, aki helyeselné az efajta ítéletet. Bizonyára könnyű annak az anyukának, apukának, akinek gyereke az óvó néni, vagy a tanár kedvence, de nekem fáj az iskolában (vagyis: nevelőben vagy gyerekében) csalódott szülő megjegyzése is. Merthogy menynyi bántás éri a nevelőket, csak felnőtt fejjel (egykor zseniálisnak tartott csínyjeinken pirulva) értjük meg. Mennyi csatát kell megvívniuk, ahol hatalmi szóval nyerni legfeljebb elhallgatást lehet, győzelmet soha. Azért nem kanyarodtam el a témától, ha hosszasabban időztem is annál az oldalnál, ahol úgyszintén adódik alkalom, mikor a gyerek a sor végén érezheti magát. Nem hiszem, hogy a gyerek szereti, másképp mondva: törvényszerűen, a „vér szava" szerint csak szeretetet érezhet gondatlan, kegyetlen-szigorú szüleivel szemben is (legfeljebb görcsös bűntudattal szeretni akarja őket), mint ahogy azt is tudom, lehetetlen, hogy a tanár számára minden gyerek egyforma. És mi lesz azzal a gyerekkel (gyerekekkel), akik itt is, ott is a sor végén állnak? A nevelőnek is vannak „frontos" napjai, s azokat rendszerint ugyanazok a gyerekek érzik leginkább. Emlékszem: volt olyan tanárom (meg mindenkinek), aki elótt nem volt megállásom, míg mások nem is tudom miért, nagyon szerettek. Legapróbb igazságtalanságukat is egy életre magamban hurcolom — túlzás mindegyikben volt. Abban, ami lettem, vagy lehetek, ők is ugyanúgy benne vannak, mint a három csintalan gyerekével küszködő anyám, apám. A gyakorta megalázó Ilonka néni vagy a legnehezebb nyelvészeti vizsgán mosolygó derűvel könnyítő Éva néni számomra nem egy az írás közben fölidézhető tablók fényképeivel. Mint ahogy gyerekem is tudja hozzá távolabb, vagy egészen közelálló tanáráról, hogy beteg a gyermeke, vagy győzött a tegnapi úszóversenyen. Mert vérükké vált, hogy figyeljenek, mérlegeljenek minket, szülőket és hivatásos nevelőket, „Fáj a fejed?" — kérdezik borús tekintetem miatt gyerekeim, s inkább később mesélik el a szakadt cipőt, ruhamocskoló verekedést, vagy az úttesten keresztbe futó kismacskát. Meg hogy elfeledték a házi feladatot, s a tanár néni nem haragudott (vagy fekete pontot, esetleg intőt vésett be). „Miért szereted Kati nénit?"* — faggatom fiam, és azt feleli, mert igazságos, és mert: szeret. Azért én tudom, fájt neki a négyes vagy ihármas, s nem keres kibúvót, hogy „csak" a törtet nem egyszerűsítette. És tudom, hogy enyhén szólva nincs jó hangja, de rajong az énektanárá. ért. mert az nem büntet egy pótolhatatlanul hiányzó adottságért, de zeneszeretetet csöpögtet a botfülű nebulókba ls, elnéző szeretettel. Ki merné azt mondani, hogy alig akad azonnal mérhető siker a nevelésben? Mit titkolózzam: valamikor, bár rövid ideig, tanítottam, s nem voltam annyira közömbös tanítványaimnak, hogy „bomba nagy" ötleteiktől megkíméltek volna. A tanári szoba puskaporszaga többet ártott, s árt ma ia néhány nevelőtestületben. Csak a gyerek ne álljon a sor végén. Mert ő semmiről sem tehet, égbekiáltó csínyei is gyerekcsínyek, s ha legrosszabbkor találnak is minket, okos, szeretetteljes felnőttként kell kiállnunk és elbírálnunk. Igaz, esetleg minket is hibásan alapoztak... De vigyázzunk — front és front körött is —, mert a holnap felnőtteit alapozzuk. (S nálunk sokkal jobbnak kellene lenniük.) Késő lesz hibáinkat akkor belátni, mikor talán unokáink „nevelése" miatt fo '< keseregni. gZÚ&E MÁBIA