Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

» MAGAZIN Weöres Sándor Kék a hajnal Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátnnk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Ffitty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj! Simái Mihály •a .ins-: n&fy Emberpár Mi ketten — egy fa dereka hajunk a lomb karunk az ág vagyunk lázongó almafa ringázunk két piros babát dicsőülünk a dombtetőn nézzük még nászban a tájat szép voltál menyasszonynak it' szebb voltál szoptatós virágnál most ketten — egy fa dereka hajunk a lomb karunk az ág s kérgünkből is kiráznak a lázban-növő piros babák. Akár a makacs akár a makacs akácok gyökerezve a vak fövenyen tüskéitek és virágzók — májusra fegyverkezem ezer fürt elveszett arcom a tündér méh-sereget — egyszer mind vissza kell kapno» akikért gyökerezek rölsndárodva csak állok nyugtalanságom réveiben örömökre fölpántlikázott majálisoké a szivem. .len jfi.. 0 Katono /udit Asszonyok Hajnalt riasztók, nyárba hajlók, visszeres lábú kedvesek, estig kulcsrazárt otthonajtók. Cédulákon üzenő társak, éjjel riadók, felcibált siro kicsiktől hajló vállak. ütődnek, esnek, félve lépnek. Szivük alatt kel öklöző iramló vágta sziromélet. Szemük alatt mélyülő árok. — Odatorlódik ránc. mosoly, szatyrok súlya, lépcsők, virágok. Alvókat nézve még vasalnak, férfiingeket, gyűrött vágyat s álmukban puha csöndet varrnak. LIPPAI TAMAS: FALUSI UTCA Fekete Gyula Emlék és tanulság Visszanézés a földosztásra 1945. Vonat tetején kevés a kapaszkodó; leginkább amiatt kényelmetlen így az utazás. Bár nem minden vagon tetején kevés. Attól függ, milyen a szellőzőnyílások kiképzése. Amelyik valóságos kis kémény, annak a szomszédságában a legbiztonságosabb ülőhelyet foglalni. Ha fagy miatt csúszós a tető, akkor különösen ajánlatos úgy elhelyezkedni, hogy legyen valami kapaszkodó az ember kezeügyében. A mozdonyvezetők ugyan óvatosabbak indításnál is, fékezésnél is, de azért nem árt, ha az utas maga is óvatos. A virtuskodók menet közben is mászkálnak, persze. Nem mintha másutt kényelmesebb ülés esnék a tetőn, vagy nem vágna olyan élesen a szél. Csak hát bizonyítani kell bátorságukat, s hogy bizonygassák, folyton keresztülmászkálnak rajtunk. Nagyobb vész nincs, mert a tetőre szorult utasok többsége jól ismeri a vonalat, s végigvisszhangzik a kiáltozás — Vigyázat! Hé!... Vigyázni! —, ha felüljáró közeleg, vagy netán alagút. Ilyenkor elfekszik az utazóközönség a tetőn, minél laposabban fekszik, pedig ülve is maradhatna éppen; megfigyeltem, hogy ülve sem magasabb az ember a mozdony kéményénél. Az biztos, hogy a vonat tetején kényelmesebb volt az utazás, mint a tehervagon lépcsőjén fekve. A vagon alá behajló. hosszú, keskeny lépcsőn csak feküdni lehetett, esetleg órákig ugyanúgy feküdni, s ugyanúgv kapaszkodni. Elgémberedett karizmaiban nem bízhatott sokáig az ember, hosszabb utazásra oda kellett szíjazza magát a lépcső tartóvasához. Mindezeket nem azért, emlegetem, hogy: adjunk hálát a sorsnak, ha ma a személyvagon belsejében utazhatunk. Olykor kényelmetlenül, de ugye mégsem a lépcsőhöz szíjazva és nem a tetőn. Bizonygatni sem akarom ezzel, mennyit fejlődött, a háború pusztításait kiheverve, tömegközlekedésünk. Nyilvánvalóan nem fejlődött annyit, amennyit az igények, a szükségletek — sőt: a lehetőségek — mércéje szerint fejlődnie kellett volna. Csupán azt bogozgatom ezúttal — betársulva a jubileumi szapora emlékfrőfp^H*0 . lúitá1 volí niyűp derűs kedvem, jő közérzetem a vonat tetején. De még a tehervagon lépcsőjéhez szíjazva is. Nem mindenkinek volt jókedve. Bár tülekedés, civódás sem igen fordult elő, legalábbis nem a tetőn. Húsvétkor meg éppenséggel kedélyes hangi/latban utaz. tuhk, erre határozottan emlékszem. Április elsejére esett ugyanis húsvét — vagy a vasárnap vagy a hétfő —, még locsolkodásfa is sor került, és a tető közönsége mind összetartott, hogyan lehetne a felkapaszkodókkal április bolondját járatni. Mármost: csak a megszépítő messzeségnek tulajdonítsam, hogy ilyen derűs színekben maradt meg ez az emlék? Lehetséges az, hogy eredetiben nem volt derűs? Hiszen — eredetiben — tele voltam gondokkal, aggodalmakkal azokban a hetekben. Óriási felelősség szakadt a vállamra, a szó szoros értelmében történelmi felelősség: ezeréves per ítéletvégrehajtójának éreztem magam, mint szülőmegyémben a nagybirtok felosztásáért, a földreform gyors végrehajtásáért felelős „miniszteri biztos". Pecsétes írást kaptam a debreceni kormánytói és százötven hadipengőt — ami megfelelt akkor api—40 mai forintnak —, s néhány köteggel a frissen nyomott 600-as rendeletből a megye (ha jól emlékszem) 220 helységében kifüggesztésre. Majd később a szerveződő magyar katonaság járművet is bocsátott a rendelkezésemre: egy öregecske katonai biciklit. Sem azelőtt, sem azóta, együttvéve sem ragasztottam annyi defektet, mint azokban a hetekben: kétségkívül kényelmesebbre sikerült egyszer-egyszer az utazás a vonat tetején, mint azon a megátalkodott járművön. Élettapasztalatot. emberismeretet, szervező képességet viszont senki sem dugott a vászontarlsznyámba, s találgatom utólag, mi mindent kapkodhattam el, a feladat nagyságához képest bizony túlságosan is fiatalon. Mégis megnyugtat, hogy eleve nem mozdíthattam többet hátra, mint előre, mert ezt az ügyet akkor csak rosszindulattal lehetett volna hátramozdítani. Mint mindent, ami egy-egv gátszakadásnál a történelem fősodrába kerül. Március 19-én — egyetlen nap alatt — a megye összes települéaaua tfüutntt A c«Híeleí Jjiakaija. többnyire gyalogfutárok hordták ki a járási székhelyekről. Négy nap múlva már az első karókat levertük, és annak a 190 ezer holdnak a jóval nagyobbik része, mely a megyében felosztásra került — a tavasz nyíltávai még szántatlan, megmunkálatlan földek —, pár hónappal később már új gazdájának termett. Szükségtelen volna bizonygatnom, hogy ebben a rendkívül gyors es rendkívüli eredményes munkában elhanyagolhatóan kevés része volt annak a próbálatlan, szeleverdi fiatalembernek, aki a lomha, csökönyös kincstári biciklin ide-oda tekergett a tágas megyében, és árökyátton, gumiragasztással töltött artriyj Szép, drága időt. Történelmi iöőt. Még szerencse, hogy nem tőié függött a siker, s nem a kezdetleges közigazgatáson, nem akkurátus, okleveles mérnökökön, és — tanú vagyok rá — még csak nem iá a debreceni kormányon. Hetek alatt kibontakozott egy nép érett nagykorúsága, egyénisége ebben a társadalom legmélyéig kavargó forradalomban. De hol rejtőzködött évtizedeken át az emberek forradalmi igazságérzete? Hogyan fejlődhetett ki egyáltalán ilyen szilárddá, egységessé? Hiszen nyilvánvalóan nem az ellenforradalmi 25 esztendő iskolái, nem a sajtója, nem programbeszédei, prédikációi nevelték ki bennük, sőt épp azok ellenében nevelődött. S ím, egyszerre a felszínre tört — igaznem a saját erejéből, mert a szovjet hadsereg söpörte el a gátakat, mégis úgy valahogy tört a felszínre, ellenállhatatlanul, mint a történelmi parasztháborúkban. Rendhagyó eset volt, minden előzőkhöz képest. Történészek és írók sokszor megrajzolták már a kaszát, vasvillát, fütyköst ragadó, igazságtevő népet, ám a magyar történelemben csak ekkor az egyszer fordult elő — és a világtörténelemben is igen-igen ritkán —, hogy maga a nép kasza és fütykös helyett teljhatalommal tollat, papirost, mérőláncot ragad, példátlanul teljes, példátlanul közvetlen demokratizmussal. Majd befogja a maradék lovat, tehenet az ekébe, vagy ha az nincs, hát egy szál ásóval esik neki a földnek. s így — tollal, mérőlártccal, ásóval felfegyverkezve — vívja meg régóta esedékes forradalmát. Aki ennek a nagy élménynek cselekvő részese volt, sohasem felejti. Békéscsabán a földosztók emlékülésének résztvevőiből csak úgy sugárzott a felparázsló közös élmény, „mintha csgk tégnap történt volna". Az a közös élmény, amikor hetek-hónapok alatt százezrek tahulták meg a közvetlen demokráciában maguktól — olykor a maguk kárán, — azt, amire' soha, senki nem tanitotta őket: a tettek felelősségét. Közös az élmény, az élettapasztalat az emlékezés milliónyi ember szívós, hozzáértő, találékony és ' áldozatos földosztó murikájáMl Vasárnap, 1976. április 4i <