Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

29 Vasárnap, 1976. április 18. Demizson és balettcipő — Fatörzsek, fekete fatörzsek. Ügy száguldanak előttem, a szemem is káprázik belé. Megtámasztja a fejét, mint aki szundítani készül, és egy félbemaradt pillantással elzárja uiagát a külvilágtól. Ringatja a vonat, kirázva belőle a sok szertefutó gondolatot, akár búza közül rosta a konkolyt, s végül fennmarad az egyetlen, tiszta szem, s az fékevesztett, szabad mozgásivá kezd... — Magam sem hiszem: hármat ismerek közülük mindössze. Hármat a tizenegyből. Icát, Erzsit és Máriát. Tőlük tudom, hogy ennyi testvérem él az országban. Legutóbb Mária keresett föl. Hogy is volt csak? Pisti első iskolai napjának élményáradatát szakította ketté a bocsánatkérőn rövid csengőszó. Harmincas, terhes asszony állt az ajtóban, kezében cédulát morzsolgatott. ..Béres Jánosné?" — kérdezte. „Kispéter Júlia vagyok. A címeteket a nevelőotthonban adták ide." Behívtam. Amíg kifejtette magát a nagykabátból, a hozzám bújó Pisti karját picit megszorítottam, titkos jelt adva: türelem, most fojtsd egy kicsit magadba a szót, a kedvemért. Leültünk', s halgattunk. Azt hiszem, ő is vizsgálgatott engem, akár én öt: kerestem az ismeretlen arc vonásaiban a magamét, azt, ami megkülönbözteti az idegent az egy húsból-vérből valótól. „Szépen éltek" — szólalt meg először 6, amikor körülnézett a szobában. „Erzsivel csak fél éve hozott össze a véletlen. Ilyen csodák is vannak! Ö vezetett rá a nyomodra" — mondta. Aztán a szüléinkről beszélgettünk. A tanyai házról mesélt, ahol öt évig élt. A korcs képhez odarakta az 6 mozaikját is, s kezdett valahonnan a homályból kirajzolódni a jegenyék szegélyezte ócska épület, s képzeletem egyre élesebben vetítette oda a két alakot, apát és anyát is. Már az arcukat is egész jól láttam, s mozdulataik is ismerősként sejlettek föl. És a demizson, a demizson, amit mindig szerettem volna leverni a fedetlen konyhaasztalról, darabokra törni, végérvényesen kiverni a fejemből, attól kezdve még biztosabban uralta képzelgéseimet soha nem volt otthonomról. — Érdekes, volt néhány év, amikor ritkábban tértem meg. hozzájuk — úgy gondolatban. Talán Pistike feledtette el őket, a jelenlegi, meglevő családom, az öröm, hogy van férjem, gyerekem. Hogy nekem is vannak szeretteim. A fékező vonat visszazökkentette a jelenbe. Sokszoknyás parasztasszony szállt fel a kocsiba, almával tele garabollyal — és egy hatéves forma kislánnyal. Elnézte őket, ahogy az anya tett-vett a gyerek körül, megigazgatta a ruháját, fésülgette a haját, majd megkínálta zsebkendőfényesítette almával. A szerelvény durva rángatózásokkal indult el, majd döcögése enyhe, andalító hullámzásba folyt át. — Engem a vásárhelyi intézetben simogattak ennyi idős koromban. Néha emlékfoszlányok merülnek föl bennem gyerekkoromból, s tényleg: akkor önt el csak valami melegség, ha az ottani nevelőkre, az igazgatónőre gondolok. Igen. ők szerettek. Azt hiszem, szerettek. Évekig balettre is járattak. Nagy kegy volt ez egy intézeti gyereknek! Életem legszebb napjai a balettvizsgák voltak. Mindenki lázban égett, együtt izgult velem. Az igazgatónő maga varrta a jelmezt. De hát egyre többe kerültem ... Édes szülőktől is nagy áldozat lett volna. Telesírtam a párnám, amikor megmondták, hogy vége. Az utolsó balettcipőt ma is őrzöm. Anyám, apám persze minderről mit sem tudott. Nem voltak kíváncsiak rám, soha meg nem látogattak, soha egy csomagot, egy sort nem küldtek. Számomra nem léteztek, így hát ők nem is hiányoztak. űk nem. Anyára és apára lett volna szükségem, olyan szülőkre, mint amilyenek az osztálytársaimnak voltak. — De minek is szántam magam erre az útra?! Meghúzni a vészféket és leugrani a vonatról. Visza, vissza a szép. tiszta lakótelepi lakásba,. a két Pistihez. Elvégre az öregekhez mi közöm, nem is ismernek. Örömet aligha, legfeljebb lelkiismeretfurdalást okozhatok számukra váratlan megjelenésemmel. Vagy szenvtelenséget. Akkor meg minek ez az egész? Álljak oda eléjük: itt vagyok, megjöttem, a még pólyában kitagadott lány? Én íme nem hoztam szégyent a házra: szakmát tanultam, férjhez mentem, gyereket szültem és most várom a másodikat is. És elmondanám, hogy a világ minden kincséért sem válnék meg tőlük, nemhogy egy ócska demizson miatt.. . Hát micsoda ember az, ember az, aki egyetlen kólykét sem képes maga fölnevelni? Fehér folttá öszefutó, apró tanyákra nyitotta fel a szemét. Zsebkendőjéért nyúlt, rendbe szedte magát. — Hülyeség, egyszer az életben szembe kell velük néznem. A gyerekeim miatt is, hogy ne mondjam azt, még csak nem is láttam őket, az ó nagyszüleiket. A vonat nyikorogva lassított. Vette a cóbmókját, a banánnal, befőtteis üvegekkel megrakott nylonszatyrokat és a süteményes dobozt is. Alaposan kifáradt, mire a házhoz ért. Kopogott. Semmi válasz. Benyitott: a hideg szobaban egy szürke télikabát alatt kuporgó öregasszony aludt. Leült az ágya szélére és csendesen várt. Várt — és közben szemével egyre csak a demizsont kereste. CHIKÁN ÁGNES LIPTAI TAMÁS: DOMBOKON jg.a.r-. A

néhány perces látogatás jól belenyúlott az estébe. Amikor az uradalmi lovak a bozót felé eldobogtak,' a' tornácon már a hold rajzolta ki a mi ottmaradt árnyékunkat. Bodolai attól fogva, hogy Sanyi közt és köztem az a néhány hideg szó kiszikrázott, tapintatosabban adta a kedélyest. Nem volt szó többet házasságról; a katonai emlékeikről beszéltek: egy őrmesterről, aki fogkefével mosatta föl a lépcsőházat; a herceg futballszenvedélyéről, hogy futballistákat vesz föl intézőnek'. Sokkal kevesebb tolakodás volt benne és sokkal több természetes jókedv, mint eleinte. De az egész mélyén mégis csak az volt, hogy ő megvizsgálta a házasságunkat, tudja a titkot, őt meg nem téveszti senki sem. Még nem nyekkenhetett át a féder a bozót hídján, s én már láttam, amint öszszehajolnak a pai-ádéskocsis mögött, „Na, mit szólsz hozzájuk?'"; „Láttad Nellit, amikor az ura odahúzta?" „Azt igazán nem volt nehéz látni. Nem szereti Sanyit. Hozzáment, mert nem tehetett mást. Én sajnálom szegény fiút; nem lángész, azt nem lehet mondani, de jó, meleg cimbora. Egy rendes asszony kenyérre kenhette volna." Ilyesmit mond, míg az asszonyka a melegébe lapul, s borzongással gondol a szerencsétlenre, akinek rossz, ha mások előtt odahúzzák. „Én azért Nellit is sajnálom". Sanyi is érezte ezt, tán nem ilyen világosan, de annál több fájdalommal. Hogy én bejöttem, a mosogatáshoz begyújtottam, ő még kinnmaradt egy darabkát a holdfényen, s a tornácláb éles árnyékával tanácskozott. Azt várta tán, hogy kiszólok' hozzá. De én a tűzzel vesződtem, az új kéménylyuk nem a legjobban szelelt; a fa csak bűzöl az alágyömködött csután. Végre ő jött be hozám, s nagy fejlógatva téblábolt körülöttem. A ládára ült, s a földet bámulva mutatta, hogy tele van nemtetsző gondolattal. Ügy ült ott, mint aki azt várja, hogy én kezdjem el neki, magam ellen a szemrehányást. — Azt hiszem, jó volt az uzsonna — vetettem én hátra a tűz mellől az első szót. — Hogyne — hallottam a hátam mögül tétován. — Az uzsonna ellen nem lehetett semmi kifogásuk. — Én a tűzhely előtt térdeltem, s nem láthattam az arcát. Amikor fölemelkedtem, már az a kínos mosoly ült rajta, amelyet alázatos emberekén ölt az eltökélés. — És mi ellen lehetett? — vetettem oda könnyedén.—Hát például a háziaszony ellen — húzta szét vigyorra szinte a mosolyt. — Nem voltam elég szíves hozzájuk? — kérdeztem nyugodtan, a vizes vödröt a forraló fazékba belelottyantva. — Hozzájuk? Hát már amilyen a természeted. Én nem kívánom, hogy a barátaimhoz más légy, mint amilyen általában vagy. Hanem ... hisz neked is tudnod kell. — Azt gondolod, hogy hozzád nem voltam elég kedves? — álltam én meg, mert a víz föl volt téve, az edény, a mosogatóban odakészítve. Amíg fölforr: szembenézhetünk. Sanyi megérezte a hangomban a szárnysuhogást, s szembetámadás helyett egy hanggal élesebben oldalazni kezdett. — Nézd, Nellike. én igazán nem kívánom, hogy te a kedvemért ömlengéseket rendezz. Én tudom, hogy te egész más lény vagy, mint a tóbi asszony. Hisz épp ezért vonzódtam hozzád. De ez mégsem helyes. Hogy abban a hiszemoen menjenek el tőlünk, hogy mi ntm vagyunk boldogok. — Kirakatot akarsz? — kérdeztem én indulatosan. boldogságunknak... Ez a „boldogságunknak' több keserűséggel bukott ki a számon, mint akartam, s mint ahogy tudomásom szerint éreztem. Hogy tompítsam, még egyszer nekimentem ugyanannak a mondatnak. — Egy vitrint a fogadóba, ahol ki van téve, kíváncsibb vendégeknek, a turbékolasunk. Nevetni próbáltam, de SanyiMfc csak ma* 6* m előbbi Németh László Iszony (Regényrészlet) i Hetvenöt éve, 1901. április 18-án született Nagybányán Németh László író, esszéista, prózairodalmunk kimagasló képviselője. Első irodalmi sikerét 1925-ben a Nyugat című folyóirat elbeszéléspályázatának megnyerésével aratta (Horváthné meghal). 1932—36-ig Tanú címmel lapot jelentetett meg, melyet egymaga írt. Nagy regényalkotásai közül első volt a Gyász (1936), amit mély társadalomábrázoló erejű további regények követtek, köztük a Szerdai fogadónap (1939), A másik mester (1941). az Iszony (1947). Égető Eszter (1956). az Irgalom (1965). Első színdarabja a Villámfénynél (1937) volt. 1962-ből való az Utazás. Egész sor történeti drámája ismert: VII. Gergely (1939), Széchenyi (1946), Galilei (1953), A két Bolyai (1961) stb. Számos tanulmánykötetet írt, a Sajkódi esték című az 1957—61 közötti esszéit tartalmazza. Életmüvének jelentős részéi alkotta kiterjedi műfordítói tevékenysége. hangsúly a szívéhez. — Na, hisz amennyit te... — mondta, s elhallgatott. Azt akarta mondani: amennyit te turbékolsz, azt kitehetjük. De ő még jobban megrettent attól, ami a szájába szökött. Hisz ez úgy hangzik, mintha ő nem lenne megelégedve az en szerelmemmel. Pedig ő megvan; azzal kürtöli teli a falut. Ijedtében megint engem kezdett igazolni. — Én igazán nem kívánom, hogy mások jelenlétében iajtam lógj; mit tudom: a nyakamat harapdáld, ahogy más csacsi fiatalasszonyok teszik. Nem mondom, hogy nem esne jól. De én belátom, hogy te mas vagy. Kárász, re int szegény édesapád. S amit ti elvesztek pillanatnyi melegségben, azt visszaadjátok az érzés tartósságában. Én csak arra kérlek, hogy legy tekintettel kicsit az emberek gondolkozására. Ha boldogságunkat nem akarod kitenni az emberek elé, mért teszed ki az idegességedet? Majdnemhogy kérlelve mondta. s ha egy megbánó szót mondok. csókba fullad az egész felelősségrevonás. Az én idegeim azonban tán épp ettől a befejezéstől riadoztak. — Én nem tettem semmit — kiáltottam —, engem fölháborított ennek a fajún kónak a tolakodása. S én nem is akarom utánozni őket. Sem ma, sem bármikor, bármiben ... — Sanyi ebbe a „fajankóba" jobban belesápadt, mint váriam. Fölfogta, hogy az ő egész viligát, szokásait, hajlamait mértem föl vele? — Kérlek — mondta. — Ferkó nem fajankó, ö az én legjobb barátom — s az arca gyermekesen ünnepélyes lett, a.nig azt mondta. Ö a nagy érzéseset. mint szerelem, brátság, fiúi tisztelet, megható áhítattal ápolta magában. Engem azonban vitt a furiám, s nem tudtam megszánni. — Miért nem mondod, hogy ideálod? Ráismertem benne a virtusaidra. Eddig csak a tanítványhoz volt szerencsém, most már az iskolamestert is láttám ... Az egész látogatásban ez volt számomra a legbőszítőbb, s most ez is kinn volt. Hanem ez a szörnyű kegyetlen volt. Sanyi cigányos óvatossága is megfagyott tőle, s látni lehetett, amint fakón, gyilkolni készen emelkedik benne az indulat. Most láthattam, hogy a maga módján ő is eltökélt küzdő. — Abban, amiért ie annyira fújsz rá, sajnos, nem voltam a tanítványa — mondta remegő szájszéllel. Tudtam, hogy a betörésemre céloz. — De még nem késtél el — egészítettem ki megvetőn. — Még nem — mondta ő. Énbennem mintha a legnagyobb sérelmet akarta volna ki provokálni egy angyal. —Megverhetsz, ugye? Amiért a barátaid előtt nem voltam hajlandó a nyakadat harapdálni. Hogy a megyében rimqo<1Jáfca Ezért a Takaró Sanyiért hogy meg vanl veszekedve a felesége. Sanyi csak állt, fakón a bor« na bőrében, s zablaként rágta a választ. Az én zilált kitörésem ei zébe juttatta, mit veszthet minden kimondott szóval. A fazékban követelőn zubogott, percek óta, a fölforrt víz. A cscndben én is megrettentem visszhangjától. A kiskonyha falai szinte hihetetlen messziről verték vissza a vad, elkeseredett szavakat. Mi értelme ennek? Minek rámvadítani, ami körülfog úgyis? Én magam is olyan távoli lettem magamnak. A legszívesebben elsírtam volna magam. hogy a régi csendes konyhámba visszataláljak. Abban a pillanatban a tejszínverőből megint orromnak szaladt a tejszín szaga. S a következő pillanatban már ott is volt a fejem, az ök'endező nyakam a piszkos vödör fölött. Mindig roppant nehezen hánytam. A gyomromnak valósighal iöi kellett nyomulni a torkomba, hegy megszabaduljak. Vitá'oaszállt férj még nem állt ott elképedteben, mint. Sanyi. — De Neilike — dadogta —, mi leli ? — S megpróbálta, ahogy asszonyoktól látta, a homlokom tartani. Én meg csak a fél kezemmel haritgattam a kezét. A rám szakadó gyengeséggel valami lelki bágyadtság is tört rám. Hogy en most azonnal véget vethetek ennek a veszekedésnek, s ez a dühtől fakó ember, legyőzötten, a maga durvaságait szidva kulcsolja majd a térdemet. — Mi lett? Hát mit gondolsz, mért hánynak az asszonyok? — böffentem ki két erőltetés közt, szám szélén a keserű habbal. Sanyi egy pillanatig a vizesvödör fölé b írult arcomat kereste, hogy az van-e a szememben is, ami a fuldoklasomban. Én nem láttam, de éreztem, hogy a pokol feneke és a paradicsom orma közt kell győznie a szállást, az én ökíendezésem alatt. — Neilike, csakugyan? — éreztem hátam >n a karját. — Azért voltál hát ilyen ideges? — Ó én... Annyi jelző jött maga ellep a szajára. hogy egyiket sem bírta kimondani. Csak szorított, s a melle vert, mint egy nagy szív az oldalamban. Látszott, hogy mindenre megtalálta a magyarázatot. Az ő könnyűséget szerető leiké fölébe került mindennek, ami közöttünk kifakadt. Egy évig mindent megmagyaráz, hogy Neilike. értitek, ideges mostaniban. S kezdődhetnek a faluban a hunyorgatások: öt üveg sörben, hogy fiam lesz. A mai veszekedés a világ legtermészeteí+ob doiga volt most mar. S énneue.m, anogy a konyhaszékre lehanyatlottam, nem volt erőm megcáfolni. Olyan árva voltam a világban. Most először még a keza soii S detótacogöreJ.^ r