Délmagyarország, 1975. december (65. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Csütörtök, 1975. december 25. 13 Mocsár Gábor Csakugyan nem fontos? M

ostanában jó néhány ankéton, találkozón, vitán vettem részt s — szokásom szerint — nemcsak sokat beszéltem, hanem oda is figyelgettem, így aztán most jó néhány — nem éppen karácsonyra való — gondolat kavarog bennem. Természetesen mesterségemről, az írásról. és párjáról, az olvasásról. Vannak köztük kellemetesek is meg másmilyenek is. Kezdjük egy értesüléssel. Döntse el kí-kt. jó-e az nekünk, hogy a legeslegújabb tanügyi reform egyik vívmányaként az általános iskolai irodalom-tankönyvekből Csokonai — akire korábban három óra jutott — kimarad. Egyetlen órát sem hagy Csokonaira a bölcs belátásű tanügy. Ügy látszik: Csokonai nem fontos. Engem ez a hír szíven ütött. Megdöbbentett. Nem akarom elhinni. Hát végülis csal^flik, ismét csalódik Vitézünk, aki pedig éppen miránk, a most élőkre vetette reménykedő tekintetét? „Ha írok is. a minthogy én a nélkül, nem tarthatom fen lételemet, irok a boldogabb maradéknak, irok a XX. vagy XXI. századnak, irok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz vagy igazán semmi sem," Persze az is mindig igaz, hogy bukott szerzők is rendszerint az utókorba vetik reményük horgonyát, de hát — mondjam-e? — Csokonai nem bukott szerző. Nem ' lesz az a XXI. században sem, de nem ám! Legföljebb kimarad a középiskolai tankönyvekből is. Mert — ezt is hallottam — korunk hallatlan méretű információáradata, meg a tudományok, a technika rohamos fejlődése. a diákok túlterhelésének veszélye azt követeli, hogv csökkentsük a nem-fontos dolgokra fordítandó időt az iskolákban. Kiváló gondolat! Most már csak az a kérdés, ki mit tart nem-fontosnak. Gondolható, hogy én. már mesterségem elfogult rabjaként is úgv gondolom, hogy az embernevelő intézményekben az emberközpontú, vagyis humán-tárgyak a legfontosabbak. Irodalom, történelem, művészeti ismeretek, földrajz — mert minden más híreszteléssel szemben a földrajz a „legemberibb" tantárgyak közé sorolandó, mert míg az előbbiek az ember belső épülésének „tantárgyai", a földrajz az emberi lét külső, s nem kevésbé meghatározó feltételeinek tudománya. Az volna a természetes, ha így gondolnám. Csakhogy én egykori tarisznya hitű. és az élet vad kihívásaival minduntalan szembekényszerült elődeimmel azt val. lom: „Lélek, lélek, de miből élek?" Mire szélsőséges, de talán meggvőző bizonyíték, hogy Bukarestben, néhány ottani író barátommal a magyar nvelv romániai áitaootáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetve, azt a számukra is meghökkentő, szinte Irodalomellenes véleményt hangoztattam, hogy szén. szén az irodalmi nyelvi műveltség fejlesztése a klasszikusok meg a maiak megismertetése, terjesztése által, de vajon nem épnily fontos-e, hogv a most felnövő, fiatal munkásnemzedék megismerhesse a szerszámoknak, a munka fogásainak. a technikai fogalmaknak a nevét — magvarul? Mert egyre kevésbé ismeri. Mondom: gondolataim meglehetősen kuszák, gubancosak a sok okos vita után. Itt van például mesterségünk — az irodalom — alan-nyaga. a nyelv. Magyar nyelvünk. Nekem szokták szegezni a kérdést a mindenre kíváncsi olvasók: „Mit olvasott az iró utoljára?" Ez tulajdonképpen ravasz keresztkérdés, mert a válaszból mindjárt kiderül: olvas-e az író egyáltalán? Válaszom legutóbb meglepte a kérdezőt mert így hangzott: legutóbbi olvasmányom a Biblia, közelebbről a Jób könyve volt. „Ennyire vallásosnak tetszik lenni?" — jött a következő keresztkérdés. Hát nem. Hanem mivelhogy most a Rákóczi-korról írok regényt, a korabeli magyar nyelvvel minden úton-módon meg kell ismerkednem, s a kuruc-kori magyar nyelv — Károü Gáspár nyelve. S mivel a Jób könyve egyike a legirodalmibb bibliai fejezeteknek, nyelvi tanulmányként olvasgattam. Ez eddig az író magánügye, ha úgy tetszik, „műhelytitka". De ami olvasás közben mellékesen eszembe jutott, az már közügy. Arról van szó, hogy a magyar nyelvépítés egyik hallatlanul fontos teljesítménye, Károli Gáspár fordítása olyan korban született, amikor az olvasni tudó magyar művelt közvélemény „hivatalos" nyelve a latin volt. Akkori és még későbbi magyar nyelvű magánlevelek, krónikák zsúfolásig teletűzdelve látih szavakkal, mondásokkal, az okmányok hivatalos szövegéről ne ls beszéljünk. Olvasom Károli fordítását, visszaidézem azt a latinos kort, s íme, a szövegben alig találok latin vagy más nyelvből jött szavakat. Elképzelem: micsoda keserves küzdelmet folytatott az akkori nehézkes, elvont fogalmakkal alig élő magyar nyelvvel a fordító, csakhogy tengernyi töprengés árán magyar nóondatokat kalapálhasson — egy latinos nyelvi környezetben. Mondhatnám: a latin nyelv mindenen eluralkodó terrorja közepette. Állítsuk szembe ezzel a hűségesen konok odaadással, hazafiasnak is mondható nyelvépítő buzgalommal azt a henyeséget, kényelmes gondatlanságot, ahogyan nálunk manapság a közönség elé szánt közlések készülnek, akár idegen nyelvből fordítva, akár eredetileg is „magyarul" fogalmazva, közismert magyar szavakat is — műveltségünket fitogtatandó — a legelső kéznél levő idegennel „helyettesítve". Nemde közös a gyökér azzal a lomoos közönyösséggel, amely Csokonait kihagyandónak ítéli? Hát kinek fontos ez ma már — ígv a közönyösség. Könnyen meghozható az ítélet: Vitézünk — akár életében volt — úcv látszik, ma is védte'en. Legalábbis a tanüggyel szemben. Annyira fontos volna az efféle „nem fontos" dolgoknak a védelme? Nagyon fontos! Mennyire tévednek, akik fedőszervül a korszerű technikai-tudományos ismeretek bővítésének igényét állítják szembe ezekkel a „nem fontos" dolgokkal! Tanúi lehettünk, hogv egvik legkiválóbb hazai orvosprofesszorunk a tévé nagy nyilvánossága előtt milyen meggyőzően fejtegette néhány egyetemi felvételi vizsga-tétel és tantárgy fölöslegességét. Nem humán-tárgyakat emlegetett! De mi hozzá tehetjük. — ő bizonyára tapasztalásból tudja —. hogy a teljes emberség kialakulása — ami az orvosi hivatás gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges — nem megv az orvosi, de más szakmák esetében sem a humán. vagyis az emberi, a művészeti. köztük a nyelvi műve'tség nélkül. Nem sok bizalmam lenne az olvan orvos iránt. <-m egy iműtét lehetőségeit latolgatva így beszélne: „Ilyet el tudnák kéozelni. de hát majd meglássuk". De áll ez az igény a közétoM szereovi vők nyilvánosság előtti fellépésére is. Lőrinczéék hitbu»ga'ma itt már kevés, itt másról, többről is szó van. Nemcsak irodalmi, nyelvi tájékozottságról. Ez olykor már politikai kérdés. Személyes tapasztalataim köréből is hozhatnék cáfolatot arra a szemléletre, amely félszáronyal is. röoíthetőnek véli az emberi szellemet. Amely úgy gondolja, féloldalasan is épülhet a tudás, a felkészültség a mai világban. Elég gyakran hívnak meg fiatalok közé középiskolákba, felsőbb oktatási intézményekbe, hogy írásról, olvasásról, irodalomról beszélgessünk. S milyen különös — talán nem is különös —. hogv legtöbbször nem úgynevezett humán-iskolákba szól a meghívás, hanem alsóbb és felsőbb szinten szakmára oktató iskolákba, meg egvéb felsőoktatási helyekre. S talán nem veszik rossz néven az előbbiek — hiszen dérettük is kongatom ezt a harangot —, ha azt mondom, az utóbbiakban, épp a „nem-humán" iskolákban és intézményekben elevenebb az érdeklődés, hevesebb az igény az frás. és az olvasás mikéntjének megismerésére, itt élénkebb a vita, izgalmasabbak a kérdések. Ezt a különös jelenséget más írók is tapasztalták, mások is beszámoltak róla. Pedig épp ezekben az intézményekben csökkentették minimálisra, vagy éppen nullára máris az irodalom oktatását. Mi a magyarázat? Talán az, hogy ez is bizonyítja: az önmaga és a világ megismerésére törekvő ifjúságból nem lehet „kiölni" az egészséges, ösztönös érdeklődést a világ tükre és kritikája, az irodalom iránt. Vagyis: nem lehet meg nélküle, bárhogy zsugorítják ezt a tantárgyat. De akkor meg ml magvarázza a másik fajta iskolákban a látszólagos — ismétlem — látszólagos érdektelenséget? öbelőlük taVán épp azáltal lehetett „kiölni" az eleven érdeklődést és vitakészséget, mert az irodalom az oktatás tárgya, tantárgy, és valami hiba van az oktatás krétája körül? Nemrég olvastam egy könyvismertetést arról a kötetről, amelyben amerikai szerzők legkülönbözőbb témájú esszéit, tanulmányait, cikkeit gyűjtötték egybe. Az egyik esszé különösen megragadta a könyvismertetés írójának figyelmét, mert — mint mondja — választ kapott benne önmaga kínzó kérdéseire. Többek közt arra, hogy mi hát a költészet. az „ideiét múlt, a nem korszerű, a filmmel, televízióval szemben hatalmas tekintélyveszteséget szenvedett költészet" hatása a társadalomban? (Azt hiszem, nálunk ez a kérdés nem ennyire komor, hiszen a költészet egvik leghatásosabb népszerűsítője épp a televízió.) Nos, az amerikai esszéíró nem kevesebbet bizonyít, mint hogy „a költészet a társadalom, a közösség valamennyi tagiának, az egész népnek a beszédét, az érzékenységét, az életét befolyásolja, függetlenül attól, hogy olvassák és élvezik-e a költészetet vagy sem, sőt még attól is, hogy ismerik-e legnagyobb költőik nevét vagy sem." Magyar példa a tétel igazolására: ha az átlagos újságolvasó esv cikkben azt olvassa: „pató-oáloskodás". vagy „fülemüle-per", érti, miről van szó, akkor is. ha nem kapcsolja e kifejezésekhez Petőfi, Arany nevét. Ha a Ludas Matyit kézbe veszi, a lap címe által egv irodalmi hagyomány részese akkor is, ha semmit sem tud Fazekas Mihályról. Ráadásul ezek a szópárok, nevek valóban és tökéletesen a magvar néo szellemi tulajdonai. senki másé. tgy hát még abban is igaza volna az esszéírónak, hogv „egy homogén nép körében a legk'ftnomultabb, legbonyolultabb, illetve a legfaragatlanabb. legegyszerűbb emberek körében is van valami olyan közös vonás, amely nincs meg az azonos réteghez tartozó, de más nyelven beszélő emberek érzéseiben." Nos. ez a közös vonás — nemzeti vonás! — énoensécge' az irodalom által, ennek sugárzásában formálódik ki. Így hát mintha abban is igaza lenne az esszéírónak, hogy a vers, az irodalom akkor is hat, ha nem olvassák. M

indez nagyon szépen hangzik — öovigaszként. De ha jobban belegondol az ember ... más a kép. önvigasztalás ez csakugyan, széplelkű balga önámí ás. Mert gyönyörködtet-e az a muzsika, amelyet soha nem játszanak, s nem hallhat emberi fül? Meg az festmény, melvet emberi szem sohasem láthat? Kinek világít a gyertyaszál, mely elhagyott, sötét szobában áll? Azt hiszem, most már, még ezekből a kusza gondolatokból is kiderül, hogy vajon fontos-e az, ami „nem fontos"? Csokonaihoz visszatérve, engem nem az bánt, hogy a jövőben & Lilla nevet hallván, nem költőnk méltatlan szerelme jut az általános iskolát végzett majdankori magyar átlagos állampolgár eszébe, hanem esetleg a Lila akácok című sláger örökzöld dallama, hanem inkább az a kérdés foglalkoztat: vajon ha Csokonai „kimarad" az iskolából, sorsának és munkásságának ismerete nélkül mit lehet megérteni és megértetni a magyar felvilágosodásból; nemzeti történelmünk máig sugárzó, ránk. maiakra személyesen is ható; azt a bizonyos nemzeti vonást ma is érvényesen, erőteljesen meghatározó korról, a kor szellemi és irodalmi mozgalmaiból? Avagy ez sem fontos? Sajnálom szegény, csalódott Csokonait. De nemcsak Csokonait Tóth Béla Tóth István meös A

Csepel Vas- és Fémművekben lakatos tanulóként huszonöt évvel ezelőtt fogtam meg a ka'apácsot. És bár puffantam életem olykor nagyon is kanyargós útjain akkorákat, a saját zuhanásomkor ke'etkezett portól teli volt szemem és szám, a szerszám soha nem esett ki a kezemből. Időtlen idők óta a Szegedi Fémipari Ktsz-nél keresem kenyeremet. Amikór a céghez kerültem, még a város tizenegy különböző helyén működő egérlyuknyi műhelyeiben kalapáltuk a rézüstöket, szereltük a pálinkakazánokat, hegesztettük a festékszóró gépeket. Ma, tudtommal ktsz létünkre mi vagyunk városunk legnagyobb vasipari üzeme. öt nagy szerelő egységre tagolódik az üzem. Mindegyikben úgy forgolódtam, hogy onnét megyek el nyugdíjba. Nem csak a porclót csináltam meg, de tán még szerettem is a melót. Amikor egy-egy gép mere'evenedik, amit ezerfelől összehordott vasakból csavarozunk egybe, érzem, s bámulom, hogy valamennyiünk életéből a megfelelő me" mennyiség beleszerelődött az vkor behemót nagy gépállatokba. Attól él, mozdul, dolgozik. Mi több, meg sem mozdul az ember nélkül. S akárhová viszik a masinát, szaharai homokok árkolására, krimi juhok gyapjának műszeres méréséhez az infránkat, tán kicsit melóshoz nem is illő elfogultsággal mondom: mi is ott vagyunk ezekben az eszközökben. Am'korra az unalomig végigkalapáltam, másztam előre és hátra az üzemet, megfújták a tanulj tovább trombitákat. Nagy focikergető voltam világéletemben, dehogy adom én holmi isko'anadi élményekért oda a lasztit! Négy gyerekem volt akkorára, verte az ördög a szérűt a fejem tetején, azazhogy kopaszodtam, úr se akarok lenni, hát mi a fenének gyötörjem magam? De a csihori is tördelte az önérzetemet, hát mért ne tanuljam meg inkább későn, mint soha, amire világéletemben kíváncsi voltam. Köteles vagyok én humott szemmel járni? Nincs bennem annyi keményítő, ami ehhez kell? Akkor is megöregszem, ha szabad időmben a hasamon malmozok az ujja'mmal! Beugrottam a dolgozók gimnáziumába. Amikor a kalapács mellé kezemben szorítottam a n^gy év utáni érettségi papírt, mondom, ugyan hány dekával nehezedhetett meg a lejem? Áz elnök velünk járt hajna'onta a kenyérkeresetbe, ismeri a népét családostól, hóbortostól együtt, ezért biz érdek' ődgetett naponta: na, te úrje'ölt, hát hol tartasz? Mondtam néki, most meg kellene mázsáljam magam! Megmázsál'ak én, azt mondja, éppen nyugdíjba ment egy öreg szaki, üres a d'szpécseri kosár, szállj bele! No, beleóvakodtam, a régi szaktársa'mra p's'ogva. Mert az üzemben van ám olyan fene hangos észre térítő közvé'emény, hogy az fölér a leghatályosabb törvényekkel. Körül álltak, na, elválnak útjatok? Mért válnának? De aztán föl ne told az orrod, mert rákoopintunk! Évekig d'szpécserkedtem. Eleinte idegesítően szokatlan foglalkozás az. A gyártmány terve a kezemben. Nekem kell atomjaira bontani az anyagát, mennyi csavar, szeg, lemez, vas, csaoágy, m'kor m', me'yik géphez szükségeltetik, hogy a kész termék a válla'at terve'nek megfe'elő időben lepottyanion a szalagról. Tíz alvó ügyintézőt, húsz értetlent, harminc lábát lógatót, negyven műszak alatt alvót kellett fölverni, a Kólán dörömbölni, asztalán döngetve hadakozni, hogy mindenk'hez minden anyag idejében odaérjen. Amikor volt olyan erős a cég, gazdasági szempontból, hogy ráoszthatta mű- és csoportvezetőkre az anyagellátást, a diszpécserséget megszüntették. Az üzem alparancsnokainak diszpécser nélkül is érdekes, hogy a termelés menjen, ennek megfelelően törjék magukat rajta, hogy a szükséges anyag és eszköz a szakemberek kezébe kerüljön. Legyek meós! — mondta a gazda. Na, hiszen, hetven közvetlen munkatársammal kerüllek szembe. Eddig affféle irodakukacok meóztak, akik a szabványokat ismerték, de a termékkel járó szakismerettől messzi jártak. Kezükben a selejt jegyzőkönyv. Ha valami hibádzott, írták a jegyzőkönyvet A rengeteg emberi erőt, és pénzt már magába foglaló termék mehetett az olvasztóba. Nehéz ám a meósnak társai munkáját bírálat alá venni. Különösen e'elnte. „De erős vagy! Piszkálódni akarsz? Jó akarsz lenni valahol? Ne szólítsalak másnak?" A meós nem az ember ellen dolgozik, hanem egy kis kanyarodóval éppen érte. Ha nem do~ bálódnak selejtbe a félkész termékek, nagyobb az üzem fizetőképessége. Ele'nte szembe álltunk a hibásan termelő emberekkel. Rámentem, hogy a h'ba forrását szüntessük meg. Például az égőfejek már az öntőből nem mehetnek további százféle megmunkálásra csak, ha hibátlan a minőség. Megtanultam, hogy minden munkafolyamatnál vannak fordulópontos hibaforrások. Ha megfogjuk a bajok gigá'át, a megengedettre szorítjuk, de együtt és nem egymás ellen azt az átkozott selejtet. Hát micsoda károk ke'etkeznek, ha a hatszáz forintos forrasztó lámpáknál az uto'só ellenőrzéskor derül ki, hogy a MÉH-be va'ó. A lámpába beleépítettünk több száz forintos emberi erőt, és anyagot, eldobjuk tíz forinton aluli összegért,, az ócskavas te'epen. Azt csőszöli hát a meós, hogy a gyár, a benne dolgozó, holmi hitvány figyelmetlenségek, kényelmességek miatt kárt ne tegyen a saiát vagyonában, dolgozói jövedelmében. És am'kor jönnek a szovjet meósok a számukra készült munkát minőségileg megvizsgálni, vagy az USA partner műszerezi a termékeinket, nem ég a képünk szíjazata, és nem ég a zsebünk, hogy v'sszadobják az árut. Nyugodtan állom a próbákat, a hátam mögött e'elnte öklüket rám rázó munkatársaim nevében is. És minőséget a mennyiséggel együtt produkálunk volt kozmetikusnők, pincérek és más területekről átképzett munkatársakkal is. Belépésük után sokáig nekik is nehéz kenyér, bár csábító a magas kereseti lehetőség miatt, de a meós biztatása ilyenkor nem apellálhat a szakmai önérzetre. A

meós az anyja előtt született, akár a többi fö'dön járó ember. Ot gyerek áll a hátam mögött. Két nagyobbik fiam lakatos, mi is lehetne más. Kislányaim még tanulnak, ki tudia m'képn a'akuí a sorsuk. 2009-ben 64 éves leszek, ha megérem. Akkor ír4'- lézersugárral fúrjuk tán a v *•'. és a hegesztő p'S7to'vok a múzeumokban pihennek. helyettük tubusból ki* nyomott masszák kaplák össze a szerelvényeket. Szabadidős paszszió'm között szívesen babrálok filmfe'vevő masinákkal, és tatalmánvokon töröm eszem örökkön moto'láió kerekeit. Egy lámpafajtát bevésettem már a Találmányi Hivatalban, és egy forrasztási masszám mostanában várra a bejegyzés előtti próbafutamát. Se gazdag, se híres nem akarnék lenni, csak a világgal szeretném megtartani a lépést És megtudni, mi mindenre való készség lehet elzárva bennem. Ügy tudom, jön az automatizálási főiskola kihe'vezett'e Szegedre. Én azzal még próbát teszek!