Délmagyarország, 1975. október (65. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-12 / 240. szám

I Vasárnap 1975. október 12. MAGAZIN » , ....—<-•- r. v'.. ^ipaiir-tbi 5SSf.# •'; ifi: sí' fif ÜíM/fSf'is Alekszandr Batrov A korszerű M7-es autópálya budapesti bevezető szakasza Korszerű hazai utak autó A közutak telítettsége, a forgalmi torlódások gyakoriságának növekedése világjelenség. Ezen kétféleképpen lehet segíteni: egyrészt nagy átbocsátó képességű, gyorsforgalma utakat — autópályákat — kell épiteni, másrészt a meglevő régi úthálózat állapotát folyamatosan a fejlődő forgalomnak megfelelő szinten kell tartani. Közismert, hogy a magyar kormány két éve fogadta el az autópálya-programot, amely szerint 1985-ig 500 kilométernyi gyorsforgalmi utat épitünk az un? ágban, a Balatonon kívül Hegyeshalom, Miskolc és Szeged irá. nyába. Az autópályák építése csak az egyik — kisebb — összetevője lehet annak a nagy munkának, amely elengedhetetlenül szükséges a növekvő forgalom kiszolgálásához, ahhoz, hogy a járművek áradata viszonylag zökkenőmentesen érje el célját a közutakon. Ám figyelembe kell venni, hogy a 30 ezer kilométernyi országos közúthálózat csaknem kétharmadán az útburkolat szélessége nem éri el a korszerű motoros járműforgalom által megkívánt minimális hat métert, sőt az alsóbbrendű utak nagyobb részén a négy métert sem, pedig az is igaz, hogy a teljes közúti forgalomnak mintegy 60 százaléka az országos közúthálózatnak körülbelül egyötödét kitevő főúthálózaton bonyolódik le. A hazai útépítőipar hatalmas fejlődésen ment át a legutóbbi öt-hat évben. Javult a munka minősége, növekedett a teljesítmény. Ma már a legtöbb helyen korszerű gépekkel, koncentrált munkával végzik az útépítést, a szükséges útjavításokat. A madarak tovább daloltak — O mein Gott, mennyi madár száll az égen — mondta Evelina Schultze németül. — Ö, istenem — ismételte oroszul. Igen, rengeteg itt a madár. A gabonatermő város fölött szélesre terülő kék égbolt mindig ide csalta őket. Ugyanúgy daloltak most is, mint negyven évvel ezelőtt, amikor őt, Evelinát szülei Hamburgba vitték. Milyen gyorsan suhan az idő. A Karantén utcán ment. Ez az a ház, amelyikben lakott. Ez az alabástrom, szakállas törpékkel díszített, tengerre néző erkély is milyen ismerős. Ezen az erkélyen szeretett heverészni, és lustán számolni' a tetőre ereszkedett galambokat Friedrich, a három színű kandúr... Május volt, virágzott az orgona. Illatát nem lehetett érezni, mert a ház felől — most román lövészzászlóalj szállt meg benne — karbolsav, szennyes kötszer és a katonák ételének fanyar illatát hozta a szél. Evelina Schultze hosszasan állt egykori házuk előtt, emlékeinek révületében... Ez már a múltté. Minden megváltozott. Arcára vörös foltokat csalt az emlékezet. Észre sem vette, amint egy tizenöt év körüli kislány lépett mellé, egyszerű flanellruhában. — Rosszul érzi magát? — kérdezte együttérzően. — Elkísérhetem ... — Nem, nem, ne nyugtalankodj, kislány, egy kicsit szédülök, ennyi az egész. Ámbár kísérj el... Hogy hívnak? — Ljudának. Messzire megy? — Ó nem, egészen közel. Itt lakom a szállóban a fasoron... Lassú léptekkel indultak fölfelé a Görög utcán, majd a Puskin utcára tértek, és kijutottak az akácok, platánok, topolyák borította fasorra. A kislánynak megtetszett az ismeretlen nő őszbe borult sima haja, szitakötőszerű fülbevalója, és megszürkült óezüst karperece, ötven év körüli nőnek gondolta, nem többnek. A nőnek is megtetszett a kislány. Karcsú volt, keskeny vállú, a nyári szél megborzolta világos, szeszélyes fürtjeit. Valami izgatóan ismeretlent fedezett fel a lány aranycsillogású, zöldes színű szemében. Meglepte, hogy gyermekkorában mennyire hasonlított erre a kislányra... Ilyen volt a szeme... Ilyen vékony, erős és fürge volt a lába... Szomorú szorongással telt meg a szíve: ő, a gazdag német asszony, a hamburgi hajótulajdonos özvegye, akinek hajói már az összes óceán vizét barázdálták, sohasem lehet már ilyen fiatal... Dél volt. Mellettük a fasor virágágyai tarkállottak, lenn a kikötő kékje csillogott. Kevés hajó állt benne — két kiszolgált uszály és egy megperzselődött, takarmányt szállító román teherhajó. A kislány elmosolyodott: — Már itt is van a szálloda. — Várj, ne menj el, gyere, ebédelj meg velem — ajánlotta Evelina —, ha nem akarsz enni, akkor kávét iszunk... — Még hogy én nem akarok enni? Még a vasszeget is megenném! — vallotta be tiszta szívvel. — No lám, szegénykém. — Nem vagyok szegényke. Jó, jó, ne vitatkozzunk... — derült föl Evelina. — Ne vitatkozzunk. Nem, nem vagy szegényke. A kislány enni szeretett volna. Már második napja nem evett egy falatot sem. — Menjünk föl hozzám, ne zavartasd magad — mondta az aszszony. A kislány valamiért nem akart bemenni a szállodába. Egyre a fasorban egy padon üldögélő román katonákat nézte. Cigarettát sodortak, és mindannyiuk arcszíne sárga dohánylevélre emlékeztette őt. Néhányan katonáktól megszokott tréfákat engedtek meg maguknak az arra haladó nők rovására, és nyerítettek örömükben. A többlek némán köpködték a földre a kesernyés tabaklevet. A kikötő felől fújó szél a Sirályok örömére elcsendesedett, s úgy tűnt, valóban ők űzték el, majd nyomába indultak, egyre távolabb a partoktól. A tágas szobában semmi sem kötötte le a ki-lány figyelmét, csak az asztalon egy kristályvázában álló fehér orgonaág örvendeztette meg. — Erőlevest rendelünk és borjúsültet gombamártással. Biztosan jól fog esni neked — mondta Evelina, és a telefonkagylót leemelve, az éttermi ügyeletest hívta, majd vendégét a díványra ültetve, megkérdezte: S

okszor már azt kérdezem: helyes-e szél ellen fütyülni? Egy nyersebb korszakban udvariassági formákat ápolgatni? A nyerseség rögtön, kapásból is kétarcú. Jelentheti a természetes, kendőzetlen megnyilatkozás vágyát. És jelentheti a meg nem fékezett, szabadjára eresztett agresszivitást, vagy kivagyiságot. Az érintkezési forma mögött mindenkor nagy hátország húzódik. A kegyed, a nagyságod, az uraságod asszociációs sort indít el egy avult, lejárt világról, annak számos Jellemzőjéről. Vajon lassanként az ön is erre a sorsra jut? Szívem szerint ellentmondok. Számomra az ön egy féltávoli, érdemes ember megbecsülése. Esetleg például az asztalosé is, ha jó székeket készít. Ha a féliávolság megszűnik, az ön elhull, közeli ismerősömet nem önözöm, legyen bármilyen kiváló. Máskor viszont az ön: előlegezett bizalom. Ha beszaladok például egy információs irodába, a tisztviselőt korától, nemétől és érdemeitől függetlenül önnek szólítom. Megtörténik, hogy válaszul azonnal magát mond. Rosszízű pillanat. A kellemetlen érzést egy alkalommal nem nyeltem le. Indulat nélkül, de megkérdeztem: miért használ másféle hangot, mint amilyent én megütöttem? A fiatal tisztviselőnő a legőszintébben nem értette, mit kifogásolok. Angyali ártatlansággal csodálkozott. Rémlett: bizonyos árnyalatokra eltompult, szinvakságba esett. Vízvezeték-szerelő járt nálunk. Ugyanakkor kőművest is hívtunk csempe ávltásra. A két mester következelesen önözte egymást. Nem először tapasztalom, hogy az ön magasabb régiókból lefelé tendál. Mint o brokát, amely királynők öltözékéből parasztlányoké, -asszonyoké lett — míg jóval kéMaga vagy ön ? Két véglet között sőbb a visszakanyarodó divat „össznépivé" avatta. A bíró önözi a vádlottat, nyilván a legkevésbé sem érdemei elismeréséül. Gondolom, inkább: az emelvény a szükségszerű fölényhelyzet ellensúlyozásául. Ha ez elkerülhetetlen is, a vádlott alárendelt. S hogy túlságosan megalázott ne legyen, azért alakulhatott ki a bíróságon az önözés szokása. A magához mind gyakrabban társul a nézze! Míg tegezve a már régebben elharapódzott tudod?, érted? járja változatlanul. A három toldalékszócslca azonos gyökérzetű. Aki használja, bár valószínűleg öntudatlanul, de felsőbbséges pózba helyezkedik. Katedrára ül, önjelölt tanára beszélgető partnerének. Valahányszor hozzám dobják az érted?-labdát, mindig visszadobom: Miért ne érteném?! Ismétlem: a stílusban lecsapódó magatartás többnyire nem szándékos. Mégis, az rejtőzik mögötte, hogy én bezzeg tudom, értem, látom, mig te, a csekélyebb képességeiddel..,?! De sebaj, én majd kioktatlak. Annál is alaposabb a gyanú, hogy csakugyan ez a háttér, mivel a nyílt kioktatás sem ritka. Hivatalainkban, a közlekedésben, botjainkban lendületesen folyik a kioktatás vására. A körlevelekben megszaporodik a parancsoló mód. Bo:lert vásároltam. Sokszorosított nyomtatvány közli velem, hogy itt és itt kér engedélyt, ily módon fizeti be. Üdüléshez készültem, Körlevél tájékoztat, hogy ekkor és ekkor utazik, ilyen és ilyen körülmények között vesz részt. Utána kedvesen, jó pihenést kívánnak. Tehát nem haragszanak rám. Csupán az érzéketlenek. Természetesen a vállalat, az intézmény szabja meg a feltételeket, tudjuk. De talán a meztelenségnél jobb lenne egy csekély leplezés. Ha meghagynák nekem a döntési, választási jog illúzióját. Hát még, ha megkérnének, hogy szíveskedjem! Hát még, ha így messziről, az arcnélküli tömeg tagjaként ön is lehetnék! Még mindig nem tanultam meg, hogy a borravalóval az ember a legritkábban — csak kivételesen — tapos bele a másik önérzetébe. Még mindig feszengek, ha borravalót adok. Köszönömmel szoktam kiegyenlíteni — azt, ami inkább csak bennem él, egyoldalúan, tgy az uszodában is köszönömmel teszem le forintjaimat a kabinosnő elé, majd búcsúzom: viszontlátásra! Nem nyitja ki a száját. Meg sem nyikkan. Rosszízű pillanat. Azt gondolom: a kellemetlen érzést nem nyelem le, figyelmeztetem a derék aszszonyt, hogy búcsúztam. Utóbb úgy vélem: ha modortalanságáról oktatok ki valakit — az is modortalanság. Megyek a. kijárathoz. De a bosszúság velem jön, kísér. Elhatároztam: magam védelmében ezentúl hang nélkül pöttyintem le forintjaimat asztalára. Itt a hasonlók veszélye! A bárdolaHmság önnemző. Védekezésül új bárdo'atlanságoüat szül. Remélem: nem tartom meg elhatározásomat. Ami nem loboncos — az még nem túlfrizurázott. Ami nem durva — az még nem finomkodó. Ne temessük el az önt, ha nem ls éppen ifjú, szükség van rá! LÁSZLÓ ANNA — Mondd, Ljuda, hol laksz! — Mikor hol. — Tanultál? —- Igen, az iskolában. — Biztosan nem rendesen tanítottak benneteket. — Nem igaz, én is egész rendes vagyok. Az asszony vidáman fölnevetett: — Es te, Ljuda, mi akarsz lenni? — Nem tudom, majd ha a mieink visszajönnek, eldöntöm. — Ebben biztos vagy? — Hogy lenne máskéopen? — mondta a kislány határozottan, és még a szeme színe is megváltozott, olyan világos lett, mintha úgy nézne a napba, ahogy a madarak szoktak. * — Minden úgy marad, ahogy most — bólintott rá az asszony. — A házmesterünk, Kirill is így beszélt, míg el nem vitték a partizánok... — Te láttál már partizánt? — Még nem — szólt a kislány. Hirtelen kiábrándult az aszszonyból. Olyan furcsa, ragadós szeme van. Inkább az utcán maradt volna. Ám ajkán az éhség keserű ízét érezte. Enni kell, kü-— lönben valahol fölbukik az utcán .'.. Evelina átható, mérlegelő tekintete a kislányban önmagát, régi önmagát vélte fölfedezni... Tulajdonképpen szívesen leányává fogadná. Hogy meglepődne Ottó fivére Hamburgban! „Hóbort — mondaná —, annyi hóbortod van, mint egér a pincében .. A kislány hallgatott. — Unatkozol? — kérdezte az asszony. Ljuda nem válaszolt. — Ha akarod, mutatok neked valamit, és rögtön vidám leszel... — vett elö EVelina a szekrényből egy fémdobozt, majd felnyitotta fedelét. Ilyen tiszta, zöld fénye van a tengernek szürkületkor, ha egy magas szikláról nézi az ember. — Mintha élnének ezek a kövek ... Miattuk utaztam ide... No és persze, a várost is szerettem volna látni... Egy kurgánban találták ezeket a köveket... Szkíta fejedelmek smaragdjai..; — suttogta Evelina halkan, mintha attól félne, hogy kihallgatják. — Nem akarod fölpróbálni?... A telefon csörgése szakította félbe. „Igen, én — mondta Evelina a kagylóba, németül —, rossz híreid vannak? Majd gondoskodik erről generális férjed.. ; Hogy kl van a szobában? Egy fiatal orosz cárnő... Igen, Márta, fölhívlak.. — Maga német? — csodálkozott a lány. — Igen, német vagyok. Nem szereted a németeket? Mért hallgatsz? — Nem szeretem. — Nem minden német gonosz. — Német bomba ölte meg anyámat.. A kislány sírni kezdett. Némán, fejét lehajtva sírt. Aranyló fürtjei eltakarták arcát. Vállai fázósan meggörnyedtek. — Ne sirj — szólalt meg ai asszony —, nincs otthonod, majd én új otthont ajándékozok neked. A lány barátságtalanul nézet! rá. — Sápadt vagy. Ez biztosan az éhségtől van. Rögtön hozzák az ételt — folytatta Evelina. Két, fehér csipkeblúzba öltözött pincérnő hozta az ebédet. — Mehetnek — bocsátotta el őket rögtön az asszony. — Ülj asztalhoz, Ljuda, egyél, ne röslellkedj... — Nem — válaszolt a lány. — Nem akarsz enni? — El kell mennem. — Nincs hová menned, kedvesem. — Elmegyek. — Itt maradsz..: A foglyom vagy ... — mosolyodott el a német nő. Ljuda az ajtó felé lépett, de Evelina megelőzte. Ráfordította a kulcsot, és a zárból kivéve, a drágaköves ládájába tette, amelyiket előző helyére rakott viszsza. — Rendben van, egyedül fogok enni... te pedig nézheted ... Smaragdszínű, zöld karikák táncol ak Ljuda feje fölött. — Ülj asztalhoz, amíg nem késő, cárnő foglyom! A lánv nem válaszolt. Az előtte táncoló zöld fény egyre «ű"übb lett, majd váratlanul kékbe, csaknem feketébe váltott át, hogv azután narancsszínű szikrákat vessen. Az asszony nem akart nci