Délmagyarország, 1975. szeptember (65. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-21 / 222. szám

12 Vasárnap, 1975. szeptember 21* A képzőművészet világfája " ÍR .V REICH KÁROLY RAJZA 'A Képzőművészek Nemzetközi Szövetsége (AIAP-IAA), az UNESCO A kategóriájú szervezete határozata értelmében a tagállamok ugyanabban az időpontban megrendezik a képzőművészeti világhetet. Magyarországon először 1975. szeptember 20—28-ig. Fiatal házaspár panaszolja: Bemrég költöztek új lakásba, megvették a rég kiszemelt bútort — korszerű, esztétikus környezet, ben élnek, s mégis hiányérzetül, van. Üresek a szobák falai. Nem örököltek értékes műalkotásokat, felkészültségük-ízlésük védőpáncélja óvja őket az olcsó fércmunkák csábításától. Az igazi művészet mecénásai — bármenynyi kedvezmény és lehetőség adódik is napjainkban — nem az életet kezdő, családot alapító igényes, de sovány pénztárcájú fiatalok. Pedig kívánságuk elérhető: a művészet történetének, a képzőművészet világfájának legszebb alkotásait, Bosch, Picasso, Csontváry, Leonardo, Derkovits, Van Gogh és társai műveinek reprodukcióit és művészi plakátokat keresnek — mindhiába. Álmuk most teljesülni látszik. A hazánkban először megrendezésre kerülő képzőművészeti világhét tiszteletére új típusú, nagy alakú reprodukciógyűjtemény jelenik meg. összesen húsz magyar műalkotás nyomata M. S. mestertől Csontváryn át Bernáth Aurélig. „Lakva isme hetik meg egymást" ezután a művészet kispénzű szerelmesei és a műve't Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki viszolyog az egyre burjánzó „napok", „hetek" kampán- itól. Most hinnünk kell abban, hogy a visszatérő, rendszeres eseménvek, a fontos, megalapozottan kiemelt akciók munkánk folytonosságának biztosítékai, a fejlődés permanenciáján~k alapiai. Segítik a pr"gnéziskészítőket, a tervezőtevákenvsé'et, ugyanakkor az eredményi lm'rés elodázhatatlan állomásai. Csúcsok utunk folytonosságában, ahol érdemes elidőzni, ahonnan meszszebbre lehet látni visszafelé és előre egyaránt. Ilyen fontos eseménynek érzem, egész közművelődéspolitikánkat átható rendezvénysorozatnak látom a Magyarországon is megrendezésre kerülő képzőművészeti világhetet. Műalkotások és alkotóművészek, a nézők tömegei és a kiálKtPZÖMOvISZHI YlUOHtT <>». SZfPTIMIII »«-»». lítótermek darabjai, szakemberek és a közönség közös tapasztalatcseréjének kontúrjait vélem felfedezni. Kétszeresen is jól időzített a mostani akciósorozat. A szeptember mindig is gyümölcsérés, a szüret kezdetének ideje, a termés betakarításának, a számvetésnek hónapja. Miért ne lehetne — jelképesen — mostantól képzőművészeti kultúránk munkás ünnepe is, az évi eredmények összesítése, egybegyűjtése. Időszerű a program, ha nagyobb társadalmi összefüggések lencséjén vizsgáljuk. Forr a bor, alakul-erjed képzőművészeti közízlésünk is. Egy nemrégiben nyilvánosságra hozott tudománvos szociológiai felmérés tanulsáva szerint örömmel nyugtázhatjuk, hogy vége a Munkácsy-egyedu-alcmnak. A népszerűségi listán már ott sorakozik mellette Csontváry (micsoda szédületes népszerűség karrier néhány év alatt!) és Barabás Miklós, Szinyei Merse Pál és Van Gogh. Ez a sor is bizonvítja, minden eredménye ellenére is mennyire ellentmondásos még a közönség esztétikai ítélőképessége. A társadalmi tudatban egvs'e-re élnek a múlt szá'adi romantika és realizmus eszményei a s'ázad-'égisráza^forduPs úiítő törekvésekkel. S még így is háromnegved évszázad elmaradás! Csak ha jobban mélyére nézünk a felméréseknek, lelhetjük fel Chagall, Moore, Bálint Endre, Barcsay, Vasarely, Salvator Dali és természetesen Picasso nevét. És még mindig fehér holló Derkovits Gyula, Vajda Lajos, Dési Hűbér István neve és persze a kortárs képzőművészet kimagasló egyéniségei. Látható-érzékelhető tehát az erjedési folyamat. Ezt a mindenképpen pozitív változást, ezt a mobilitást, fejlődésre érett helyzeti energiát kell most kihasználni pedagógusoknak, közművelődési szakembereknek és intézményeknek, egész tömegkommunikációs rendszerünknek, legelsősorban pedig magának, a kortárs magyar képzőművészetnek. A társadalmi tulajdonviszonyok szocialista átalakulásával a művészetek is köztulajdonba kerültek. Ennek egyenes következménye, hogy a szocialista művészetek létérdeke a minél hozzáértőbb és minél nagyobb számú közönség. Ez a tömegbázis a' szocialista képzőművészet éltető közege. Könnyű volna most statisztikai adatokkal bizonyítani, milyen előkelő helyen áll Magyarország, s ezen belül Szeged városa a képzőművészeti kiállítások és tárlatlátogat-k számát tekintve. Ám beszélgetések, viták, felmérések, előadások, vendégkönyvi bejegyzések tapasztalatai sejtetni engedik, hogy meglehetősen passzív még ez a tömeg. A kérdés és feladat: milyen eszközökkel, módszerekkel lehet és kell őket aktivitásra bírni?! Elegendő-e a múzeumok rendszerezett műalkotásanyaga, az egyre több és ec re szokványosabb tárlat, az újító törekvések, a szar badtéri, üzemi kiállítások, klubbemutatók?! Elegendő-e a művé-i szeti ismeretterjesztés, megfelelő-e a képzőművészeti kritika?! Hogyan tudna még jobban segíteni ebben a munkában a teler vízió, a könyvkiadás és a képzőművészeti filmszakma? S egyáltalán meg lehet-e ezeknek segítségével tanulni „képet nézni"? Megfelelő módon sajáttíttatjuk-e el gyerekekkel és felnőttekkel a képnézés ábécéjét? Nem elavultak-e ezek a módszerek? Megannyi elemzésre, töprengésre, feladatok-tennivalók számbavételére késztető kérdés. Egy bizonyos: a képzőművészeti . világhét rendezvényei, a világ jeles szobrászait felvonultató budapesti kisplasztikái biennálé, a fővárosi és vidéki kiállítások hosszú sora, az ismeretterjesztő előadások, tévéadások, filmvetítések, az ez alkalomra megjelenő könyvek, albumok mind-mind a képzőművészet felé irányítják a társadalom érdeklődését. Ez a néhány nap újabb szellemi rakéták kilövőállomása lehet. Olyan eseménysorozat, mely jó alkalom a kortárs képzőművészet és a társadalom eleven, dialektikus kapcsolatának kiszélesítésére, és elmélyítésére egyaránt. A művészetek ligetében ezen a héten a képzőművészet világfájára reflektoroz az érdeklődés fénycsóvája. Arra a faíriásra, mely erős gyökerekkel kapaszkodik az éltető hagyományokhoz, mely egyenes törzzsel, magasra törő ága' kai emelkedik, mely ágaival, leveleivel, virágaival és terméseivel sajátosan egyedi és gazdag darabja művészeti életünkn-k. Nem önmagában álló, „magányos cédrus", hanem a klimatikus hatásokra, a környezet változásaira is érzékenyen reagáló, alakuló-formái "-dó, bonyolultan összetett organizmus, mely virágaival, terméseivel mindannyiunkat gazdagít és gyönyörködtet, s melynek árnyékában valamennyiünk számára akad hely. TANDI LAJOS Az első tíz esztendő BARCSAY JENÚ RAJZA H

ozzáértő ember, ha fát ültet, nagy gonddal választja ki a csemetét. Fejlett, egészséges legyen a gyökérzet, erőteljes a korona. Sok minden az ültetésnél dől el, milyen fa válik a csemetéből, de — tapasztalatból mondhatom — azért nem akkor dől el minden. Csenevész kis fácskák is, jó talajba, jó gondozó keze alá kerülve erőre kaphatnak később, s egyáltalán nem ritka, hogy a fejlődésben megelőzik életképesebb faiskolatársukat. Az ember életében sem ritka eset az ilyen; véznácska gyerekekből akár élsportolók lehetnek. A tizenéves kor, a biológiai érés, sok meglepetést tartogat Szép gyerekekből ormótlan kamaszok válnak, csúnyácska bakfisokból érett, bájos nők; az egészséges fiatal szervezet hihetetlen átalakulásokra képes. De vajon a tehetség, a jellem fejlődésének melyik életkorban keressük a kritikus pontjait? Igen-igen sokféle hatás működik közre a nevelésben a pólyától a nagykorúságig. Olykor fölerősítik egymást ezek a hatások, olykor semlegesítik, de abban meglehetősen egyetértenek a pszichológusok, hogy a belső fejlődés legJ fontosabb eredői a gyermekkorban keresendők. Bizonyosra vehetjük tehát hogy a jellemtorzulások, a bűnözési hajlam, a közösségellenes magatartás gyökerei is általában visszanyúlnak az első évtizedbe. Így is mondhatnám: hosszú a lappangóéi idő. Érdemes ezért odafigyelnünk, milyen korai fertőzéseket lajstromoznak leggyakrabban a pszichiáterek. Például: a rossz családi környezet. Marakodó szülők, nagyszülők, züllő, széthulló család, alkoholizmus, prostitúció, terheltség, bűnözés a felmenőágban — széltében ismert okok; „alma nem esik messze a fájától". Tíz éven alul a leghatásosabban nevelő környezet kétségkívül a család. És a züllő család, ha nem is törvényszerűen, de igen általánosan a maga képére és hasonlatosságára neveli az utódait A másik leggyakoribb fertőző góc kevéssé ismert a laikusok — tehát: a családi nevelésben legilletékesebbek, a szülők — körében. Maga a szó is idegen, amely a kórokozót jelöli: hospitálizáltság. Neves pszichológusok egybehangzó megállapítása szerint a korai eltávolodás az anyától — ha tehát az első testi-érzelmi kapcsolatok megszakadnak vagy létre sem jönnek — tartós, nem ritkán helyrehozhatatlan torzulásokat okozhat a személyiség lelki-szellemi fejlődésében. Kossuth-díjas gyermekpszichiáterünk, György Júlia, könyvében olvasom (Az antiszociális személyiség): a családon kívül „nevelkedők szellemi fejlődése minden vonalon meglassul, vagy megakad... Az érzelmileg kielégítetlen gyermek... semmiféle érzelmi kapcsolatot nem létesít sem a környezetében élő személyekkel, sem a tárgyakkal. Ennek következménye egyik oldalról a fogalomképzés szegényessége, beszűkülése... A másik, még döntőbb károsodás, hogy az érzelmi kapcsolatok a külvilággal a szerető anya, vagy anyafigura htján (tekintve, hogy még a gondozók személye is állandóan változik) nem alakulhatnak ki. Minthogy nincs kiért és miért elfogadnia a társadalom normáit — melyeket e korban az anya közvetít.. .1 A szerző igen gazdag tapasztalati anyag birtokában, s a nemzetközi szakirodalom áttekintő ismeretében jut ezekre a következtetésekre. De más neves pszichiáterek írásaiban is hasonló megállapításokra bukkanunk. A legjobb nevelő sem pótolhatja a gondos szülőt — még a gondatlant is nehezen. A szoros, személyes, érzelmi kapcsolat — legtermészetesebben a szülőkkel, az anyával — kétségkívül a legfontosabb feltétele a gyermek további érzelmi-értelmi fejlődésének. Bár önmagában a szeretet sem elég, sőt nagyon is kevés lehet, ha nem okos — erre egy harmadik nagy tünetcsoport figyelmeztet. A körülrajongott egyke, a kivételezés a testvérek között, a szülők — különösen az elvált szülők — versengése a gyermekért, a mostohaprobléma... No, de hát szó sincs arról, hogy egy rövid cikkben akárcsak fel is sorolhatnám az érzelmi-lelkijellembeli fejlődés korai kórokozóit Nem is célom ez. Csupán néhány, mostanában forgatott könyv legfontosabb következtetéseit szeretném — magamnak is — megfogalmazni: több figyelmet az első évtizedre! A tizenévesek válságairól, a kamaszkor modern gondjairól sok szó esik a sajtóban és egyebütt. Ez a sok szó mintha elterelné a figyelmet a kamaszgondok, -bajok leggyakoribb eredőiről: a fejlődő gyermek jóval korábbi érzelmi-jeliemi sérüléseiről, torzulásairól. Mint ahogy a fiatalkori bűnözést, a huligankodást, a garázda, agresszív hajlamokat és általában a megrögzött társadalomellenes magatartást sem. érthetjük meg az első tíz év feltérképezése nélkül. Neves hazai tudósok — Gegesi-Kiss, Libermann, Popper — értekezése, Bozóky Éva könyve pedagógiai tapasztalatairól ugyanúgy erre figyelmeztet, mint az idézett szerző. De lássunk még két fontos, hasonlóan egybehangzó következtetést. Először is: a gyermek elvadulásának a családtól, a társadalomtól — végeredményben az antiszociális, a bűnözői alkat kialakulásának — mindig összetettek az okai, mindig több tényező együttes hatására, és rendszerint az érzelmi védettség hiánya miatt következik be a nevelési csőd, A másik, az úgynevezett azonosulás hihetetlenül nagy jelentősége. Az érzelmi kötődésé szülőkhöz, családbeliekhez — később: iskolatársakhoz, nevelőkhöz — a minél inkább azonos, annál inkább nevelő társadalmi és földrajzi környezethez. Ha az azonosulás ösztöne, igénye, képessége az első években szorosan köti a gyermeket az anyához, a szülőkhöz, s ha ez a kötődés számára felnőtt koráig érzelmi menedék marad — akkor a későbbi azonosulásoknak is egyenesebb az útja a java iskolatársakhoz, a java pedagógusok, felnőttek, a java fiatalkori eszmények felé. A

z aprócska gyermek még ki van szolgáltatva a felnőtteknek. Bosszantó „rosszaságait" könnyű megtorolni — nem válnak közüggyé. Észre sem igen vesszük kezdetben az eltávolodást, az érzelmi elkülönülést — nem ritkán épp a megtorlások miatt —, a jellembeli fertőzéseket; talán ezért sem olyan súllyal közügy még az első tíz esztendő, ahogyan érdemeiné. FEKETE GYULA