Délmagyarország, 1975. szeptember (65. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-21 / 222. szám
a kaptafánál Határozatok a jóra Kövezett kis helyiségben bőrök, cipők, kaptafák, tűzőgép, ragasztó, dikicsek, fatalpak, félig kész, nyűtt cipők, vastag és divatos cipőfűzők, minták, divatlapok. És a lelkes mester. Szemüvege mögül a várakozó ügyfelet nézegeti, majd cipőjét adja vissza. — Használja egészséggel! — Mennyiért szegelte meg, elnök elvtárs? — öt forintért. — Csinál csizmát is? — Inkább csak cipőket Mire jó az ipar? Chrapan János, a rúzsai tanácselnök három éve merít nyugdíjba. Azóta tréfásan hajtogatja; „Egyszerre hajtom végre a KB határozatát, és a közmondást: szolgálom a lakosságot, és suszterként a kaptafánál maradtam." A szándék és a megvalósítás között eltelt néhány gyötrelmes hónap. — Minek váltod ki az ipart? — kérdezte újból és újból felesége. — Rajtad kívül két cipész van a faluban. — Nem baj — nyugtatta a nyugdíjas elnök —, nyáron a gyümölcsfákkai bíbelődök, télen meg a dikicsekkel. Nem úgy lett. Szólt hozzá a szakma. Előkerültek a padlásról a szerszámok, vásárolgatott is a konkurrenciától; ne érje szó a ház elejét. — Van-e elég munkája? — Amíg a gyerekek lábbal születnek, a suszter mindig suszter — mondja határozottan —, szeretem, amit csinálok. — És a közérzete? — Elégedett vagyok. Anyagi gondjaim nincsenek. Feleségem és én is tisztességes nyugdijat élvezünk, bár tanácselnökösködésem idején, 1953-tól a 70-es évek elejéig nem kényeztettek el a fizetéssel, a nyugdíjam 2200 forint. Kipótolom. Van gyümölcsösöm is, megélek. Jól élek. Két évtized Nehezen fogadta be Rúzsa Chrapan Jánost Egyedülálló esetként Hódmezővásárhelyről háromhónapos tanácselnökképző iskolába vitték, a cipész ktsz-ből, s a tanfolyam után a homoki világ kellős közepén kezdhette pályafutását Semmit se tudott a faluról. Fogadtatása nem tortént heje-hujázással, nótaszóval. Kezdődött a tanácsülés. Melege lett hamar. — Mit ért maga a homoki ember bajához? Hunnan gyütt, hogy hívják? Suszter maradjon a kaptafánál! A neve nem volt jó ajánlólevél. Korábban hasonló nevű végrehajtó ügyködött a faluban. Haragudtak rá nagyon az emberek. Könnyen kiszaladt a szájukon: — Elegünk van a Chrapan okból! Kivonultak a teremből. Az ut-in vitatkoztak, s nyilvános tanácsülést tartottak. Végül dűlőre jutottak; legyen egy hónap próbaidővel tanácselnök Chrapan János. Hol van már az a két évtized? A legszebb, a legnehezebb húsz esztendő? Az aktív alkotómünka. Már csak máit Motivációk. A beszolgálta tós világban egy tanyai gazdagparaszttól lefoglaltatta tehenét. Elhajtották a vasútállomáshoz. Este a gazdálkodó felesége visszalopta a jószágot Másnap újra lefoglaltatták a tehenet, elhajtották a vasútállomáshoz. Este a gazdálkodó lánya lopta vissza tanyájukba. Akkor Chrapan János megbüntette őket. Az ellenforradalomkor a gazdagparaszt nagykéssel járta a tanyákat, hangos szóval kereste az „elnök elvtársat". Nem találta. Amikor a tanácselnök meghallotta, ő kereste meg haragosát. A kocsmában találta. Megkérdezte tőle: — Maga mit tett volna a helyemben? — Tán nem tűrtem vóna annyit — r-ondta gondolkodva a gazdagparaszt. Később, jóval később, már az átszervezés után, öngyilkosságot kísérelt meg az öreg gazda. Rokonaival, ismerőseivel, az orvossal szóba se állt, erősen készülődött a másvilágra. A tanácselnök megint beleszólt az életébe, rábírta, hogy vegye be, fogadja el a hánytatót. Megmenekítette a másvilágtól egy időre. Ez már csak múlt. nem kalkulálj^ bele a mester, még a sikerélményt sem. Az ráadás. Garanciával A suszteráj virul. Munka bóven. önmaga rabszolgája lett a mester. Búcsú közeledik, sátoros ünnep, lakodalom, keresztelő, temetés, keresik a megrendelők, tart a szezon állandóan. Tudja, ismeri, szereti, nem felejtette el a szakmát. Mondták már tréfálkozva; — Nem voltál te rossz elnök, de suszternek tán még jobb vagy. Eleinte nem jöttek. Szégyellték. Restelltek a falubeliek, a tanyabeliek. Korábban a lelküket istápolta, most a cipőjüket? A vezetők is restellték. Ismerősök vitték a pici műhelybe az első megrendeléseket. Csupa csip-csup munkát. Tisztességes munkát kaptak cserébe. Ma már sorozatban készülnek az esküvői cipők, a mutatós, lakkból készült, fényes mesterművek. Az igények szinte félelmetesen nagyok. Beköszönnek a fiatalok, hónuk alatt a divatlapokkal, ilyen és ilyen cipő kell, nem alkudoznak, nem is kérdik előre az árat, akkorra és akkorra kész legyék, de másnak aztán ne legyen olyan a faluban. Ez a műhely a tanyavilág Váci utcája. Pestről is van vendége, a felkapott táncdalénekesnő piros csizmái értő gyógyító kezekre várnak. Garanciával dolgozik a mester. Ha valami baj van. kicseréli a cipót. Az árak nem égbekiáltóak, a fazon, az anyag, a befektetett munka függvényei. A lelkiismeretet, a szakma szeretetét Természetes, mégis Próba. Testes asszonyság a szomszéd faluból. Szövetkezetben dolgozik, cipőkészítő részlegnél, de nem tudott megfelelő lábbelihez jutni, ami jó, strapabíró és mutatós. Most elkészült. Elnök elvtárs kitett magáért. Vajon nem zavarja, nem feszélyezi a megszólítás? — Nem. Jár jogilag is, hogy elnöknek szólítsanak. Nincs rosszindulat benne, inkább elismerés. Talán köszönet is? Teszem a dolgom, amire képes vagyok és a közösséget szolgálom. Tisztességes szakma ez, a munkám minősít. A közéletben szintén aktív vagyok, választott tanácselnök-helyettes, vb-tag, olyankor is, a tanácsüléseken is, tanácskozásokon is elnök elvtársnak szólítanak. Anyagilag sokkal jobban élek, mint elnök koromban, de nemcsak azért, nem csuoán azért csinálom. Használni akarok. Elgondolkodtató eset Chrapan Jánosé. Természetes, mégis példa. A falu még nem csapta be suszterét. Sz. Lukács Imre N éha elképedten bámul az ember, s kezdi azt hinni, hogy végképp nem ért semmit a dolgok összefüggéseiből, hogy elmaradt a világ folyásától. Elbizonytalanodását legföljebb csak az oldja föl, hogy fontos párthatározatokban, kormányzati döntésekben rendre találkozik saját véleményével. Csak sokszor hiába keresi e párthatározatok gyakorlati megvalósítását, s ebből azután mégis azt gondolhatja, hogy 5 az értetlen, hogy őbenne van a hiba. Talán nem. Hiszen hol is találkozik az ember a mindennapi életben azokkal a kérdésekkel, amelyekkel rendre foglalkoznak a mostanában legfontosabbnak tekintett párthatározatok? Például az üzletekben. Gyakorta előfordul, hogy keresünk valamit, amire éppen nagy szükségünk lenne. S mivel nem magánrepülőgépet, vagy külön bejáratú piramist, vagy egyéb extra, ritkán keresett tárgyat kívánnánk vásárolni, hanem olyasmit, amire a legtöbb háztartásban előbb-utóbb szükség van, az ember értetlenkedik, ha vásárlás nélkül kénytelen távozni. Például nő a gyerek, sportkocsi kellene neki. Van ugyan az üzletekben, de hónapokig csak nagyot kapni, amellyel nem lehet autóbuszra vagy villamosra szállni, ráadásul drága is. Aztán végre néhány hónapos várakozás után megjelenik a kisméretű, olcsó és nagyon praktikus kocsi, amely egy mozdulattal öszszecsukható és könnyen szállítható. Vajon meddig lesz kapható? D e az is legalább ennyire fontos: vajon mikor? Mármint mikor lesz (valami a boltokban, ami jelenleg nem kapható? Ha az ember külföldön jár, szép számmal találkozhat ötletekkel. Például a nagyon jó, hihetetlen választékban kapható levesporokkal, készítményekkel, amelyekből percek alatt a legjobb leves készíthető. Nálunk háromnégy változat ha forgalomban van. Vajon miért, hiszen a háziasszonyok — lásd nőpolitikánkat — hihetetlenül sokat nyerhetnének ilyesmivel is. De még csak külföldre sem kell menni, elegendő a Nagyító című lapot olvasgatni. Külföldön láttuk rovatában egyre-másra adja a jobbnál-jobb ötleteket. Vajon ezeket olvassák a vállalatvezetők is? Sokszor meditálunk azon, hogy a közpénzen, méghozzá drága pénzen képzett formatervezők javarészt iparművészként találják meg megélhetésük forrását, mert vállalatok nemigen alkalmaznak ilyen szakembereket. Hogy ezt alaposan megsínylik termékeik? így van. S azon legföljebb ha bosszankodhatunk, hogy gyönyörű lámpákat, lakberendezési tárgyakat látunk a Képcsarnok Vállalat boltjaiban, mind zsűrizett darab, amelyeket nyugodtan lehetne sorozatban gyártani, fele áron. Csakhát erre sem akad vállalkozó. Nem csoda — illetve dehogynem! — ha megbámuljuk például az Olaszországból importált, sorozatban gyártott, drága lámpákat, amelyeket szintén kevesen tudnak megvenni. H osszan, nagyon hoszszan lehetne még folytatni a sort, de alighanem fölösleges. Az eddiekből is érzékelhető: végső soron kis ügyekről van szó, amelyek viszont annál bosszantóbbak, mert nem alapvető dolgok. Mert legfontosabb ügyeink sorra rendeződnek, hiszen a párthatározatok eredményeként egy egész sor nagyüzemet éppen napjainkban szervezünk át, hogy gazdaságosan termeljenek. Nagy dolgainkban tehát lassanként rend lesz, talán éppen azért, mert a politikai vezetés figyelmének középpontjában állnak. De mi lesz kisebb jelentőségű ügyeinkkel? Ha kisebb jelentőségűek egyáltalán! Azok mintha nehezebben mozdulnának ki a holtpontról. Igaz ugyan, hogy minden váljalat intézkedési tervet készített például az 1974. december 5-i párthatározat végrehajtására, de sok helyen mintha a fiókban heverne ez a terv. Vagy ha mégsem hever, s legalább oly nagy igyekezettel forgatják, mint a jó pap a breviáriumot, akkor a tervvel magával kell hogy probléma legyen. Mert miről is intézkedik immár egész sorozata a párthatározatoknak? Takarékosságról, optimális anyagés készletgazdálkodásról, a termékszerkezet előnyös változtatásáról, és még sok-sok olyan feladatról, amelyről az ember úgy vélné, hogy a Porelszívó a téglagyárban A mai téglagyárakat szinte össze sem lehet hasonlítani az akár csak tíz-tizenöt évvel ezelőttiekkel. Mindenütt korszerűsítették a technikát, a technológiai folyamatokat, s bár most sem gyerekjáték a téglagyartás, nem is olyan embertelenül nehéz munka, mint volt hajdanán. így van ez a Bajai úti téglagyárban is. A fokozatos fejlesztés, a rekonstrukciók megtették a magukét, de azért mindig akad még olyan üzemrész, ahol szükséges és érdemes javítani a munkakörülményeken. Legutóbb például a legszenynyezettebb munkaterületen, a darálónál szereltek föl porelszívó berendezést, így az eddiginél lényegesen jobb, tisztább levegót szívhat az ott dolgozó öt-hat ember. Az idén egyébként négy és fél millió darab B 29-es blokktégla égetését tervezték a Bajai úti téglagyárban, s az év eddig eltelt részében túlteljesítette vállalását a gyár kollektívája, mégped!g úgv. hogy a selejtet négy és fél százalékkal csökkentették, i legtermészetesebb minden egyes vállalati vezetőség szálfiára. Álljunk csak meg egy pillanatra! A termekszerkezet változása, alakítása. Vajon mi lehet például ennek a feladatnak a célja? Nyilván az, hogy gazdaságosan előállítható termékeket gyártsanak a vállalatok, méghozzá jól eladható termékeket. E két tényező különben is szorosan összefügg egymással. Tehát jól eladható termékeket kell gyártani! (N :m én mondom, hanem a párthatározat.) Az embernek Hz az érzése, hogy a vállalatok vezetőségének más dolga sincs ezzel kapcsolatban — ha éppen ötletszegénységben szenvednek —, hogy végigjárják a kereskedelmi vállalatokat, s megérdeklődjék tőlük, mi hiányzik, mit is keresnek leginkább a vásárlók. (Igaz, azt is régesrég föltalálták, piackutatás néven.) S ezután elvileg más dolguk sincs, mint hogy fölmérjék a várható keresletet, s nehezen eladható termékeik helyett gyártsák azt, amit hiába és sokat keresnek az emberek. Igaz, ez sok munkát igényelne, döntést és önállóságot Dehát éppen e párthatározatok azok, amelyek a lehető legegészségesebb döntési szabadságot adják meg a vállalatoknak, s nemcsak hogy önállóságot adnak, de meg is követelik azt. Mert hiszen csak a határozatok betűjére hagyatkozva lehel leginkább melléfogni, úgy lehet a legkevésbé végrehajtani a politikai döntéseket, amelyek csak a célt és a legfontosabb szabályokat adják meg, a keretet, amelyet a vállalatoknak kell kitölteniük. Hogy miért kell ezen ily sokat meditálni? Azért, mert sajnos, sokéves ' gyakorlat nálunk, hogy az egy-egy kiállításon, vagy vásáron bemutatott kiváló termékekre hiába érkezik megrendelés, azt évek múlva sem képesek gyártani, mert közben régi gépeken régi áruk futnak. Nem véletlen, hogy rendelettel kellett szabályozni: csak olyan áru állítható ki, amelyet záros határidőn belül gyártani is tud kiállítója. I "me egy szabály, amely megintcsak valamennyiünk érdekeit szolgálja s a gyártót is jobbra inspirálja. Jobbra, amely nagyon is ráfér erre az országra. Mert sajnos, ma még gyakori, hogy ha valaki hi[ánycikkeket emleget, ha a választékbővítést sürgeti, ha szebb és jobb termékeket szeretne látni a boltokban, vállalatok erre úgy reagálnak, hogy: pont ez lenne a fontos? Pont akkor, amikor úgyis elég gondunk van? Pedig hát gondjaik jó része éppen ebből származik! Abból, hogy régi termékeiket igyekeznek olcsóbban előállítani, azon igyekeznek energiát és nyersanyagot megtakarítani, azoknak igye_ keznek új piacokat szerezni, hogy elmondhassák: ők mennyi mindent tesznek a párthatározatok végrehajtásáért. A határozatok betűje szerint esetleg igen, de e határozatok szelleme, szervesen egymásba kapcsolódó sora már mást diktál, többet követel. Azt a jót követeli meg, amely nem attól lesz igazán jó, hogy kipipáltunk az intézkedési tervben egy passzust, hanem attól, amilyen változások várhatók mindennapi életünkben. Például attól, hogy sorra eltűnnek a hiánycikkek az ipar rugalmasságának eredményeként S ez a rugalmasság az export jó forrása is lehetne. Mit ahogyan a fejlett ipari országokban is a belföldi piac követelményein nőtt ki az exportképes ipar. Ez nálunk sem lehetetlen. Hiszen a hazai piac is lehet igazi mozgatórugó arra a jóra, amelyre a határozatok sora is irányul. SZAVAT ISTVÁN