Délmagyarország, 1975. augusztus (65. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-23 / 197. szám

Szombat, 1975. augusztus 23. Hónapokkal előbb Két esztendővel ezelőtt kezdték építeni a papírgyárból, félcellulózflzemből és hullámpapirüzemből álló dunaújvárosi hullámpapír-vertikumot. A 4,3 milliárd forintos beruházással készülő üzem papírgyártó gépsorát már szerelik, s a terv szerint 1976. január 2-án kezdődik a próbaüzemelése. A KISZ-védnökség eredményeképpen a három gyárrészleg 1977-ben — három hónappal a határidő előtt — megkezdheti a termelést, így 6,6 millió dolláros külföldi csomagolóanyag-megtakarítással számolhat a népgazdaság (MTI-fotó: Bara István felvétele—KS) Korszerűsödött a sütőipar Az újonnan őrölt gabona Mgyobbik része új kenyérgyárakba, korszerűsített sütödékbe kerüL A IV. ötéves tervben mintegy 2,3 milliárd forintos beruházással új létesítményeket helyeztek üzembe, a régiekben rekonstrukcióra került sor, és modern gépekre, nagy teljesítményű kenyérgyártó berendezésekre bízták a korábban igen fáradságos kézimunkát. Nagy gyárakat adtak át Miskolcon, Szolnokon, Szegeden, Kaposváron és Egerben. A fővárosban új üzemek látják el a lakótelepeket Óbudán, Újpalotán és Csepelen. A gépesítéssel az iparban sokat javítottak a tervidőszak kezdetén még kritikus munkaerőhelyzeten, és a fejlesztést úgy valósították meg — ami a fogyasztók szempontjából különösen fontos —, hogy az új berendezések jó minőségű kenyeret és pékárut készítenek. A legmodernebb gépekből kikerülő kenyér a legkényesebb ízlést is kielégíti. A IV. ötéves terv fejlesztési programja összefüggésben volt a fogyasztói igények fokozatos eltolódásával, vagyis azzal, hogy a vásárlók a kenyér helyett egyre inkább a péksüteményeket keresik. Évente 2—3 százalékkal esik vissza a kenyérfogyasztás, és ezzel arányosan több zsemle, kifli és más péksütemény fogy. A korszerűsített sütőipar termelési értéke évente már megközelíti a hatmilliárd forintot. Az üzemek 1975ben hozzávetőleg 1 millió tonna kenyeret adnak, ennek 96 százaléka fehér kenyér. A péksüteményekbői évente átlagosan —2,4 milliárd fogy, összesen több mint százféle péksüteményt és más lisztes árut állítanak elő. Édesipari és cukrászati termékeket szintén gyártanak. Az iparban alkalmazott korszerű technológia lehetővé teszi az új búza szakszerű, igényes sütőipari feldolgozását, és a lakosság ellátásának további javítását. (MTI) Új tartalékos tiszteket avattak Pénteken avatták tisztté a Belügyminisztérium tartalékos tisztképző iskolájának idén végzett hallgatóit. Az ünnepségen Havasi László rendőr vezérőrnagy képviselte a belügyminisztert, ott voltak az iskolának csapatzászlót adományozó Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár dolgozói, közöttük Hrenk Istvánné zászlóanya, szocialista brigádvezető — s az új tisztek szülei, hozzáTalálkozó dél-vietnami békeharcosokkal Vendégül látták péntek találkozón a vendégeket, s délelőtt — a Belgrád rak- arról beszélt, hogy a magyar parti népfrontszékházban — társadalom minden rétegéaz Országos Béketanácsnál ben szélesen gyűrűzik a azt a 14 tagú békemozgalmi vietnamj és az indokinai né_ delegációt, amely három het óta tartózkodik gyógykezelő- Pek lrantl szolidaritás, sen Magyarországon, és a Nguyen Trung Tien, a napokban utazik el főváro- dél-vietnami csoport helyetsunkból. A baráti összejőve- tes vezetője meleg, baráti telen az OBT alelnökeivel és szavakkal mondott köszöneelnökségi tagjaival együtt tet a talalkozón a magyarmegjelentek Nguyen Phu országi szíves vendéglátáSoai, a Dél-vietnami Köz- sért, s azért, hogy a magyartársaság magyarorszagi országi társadalmi szervezenagykövete és Luu Kiem tek és tömegmozgalmak, a nagykövetségi titkár. béke- és a szolidaritási munHarmati Sándor, az Orszá- kában résztvevők tömege SOS Béketanács alelnöke, a mindeddig igen értékes seMagyar Szolidaritási Bízott- gitséget nyújtott a vietnami Ság elnöke: köszöntötte a népnek. tartozói. Részt vettek az ünnepségen a társfegyveres testületek, valamint a hazánkban ideiglenesen állorrtásozó szovjet déli hadseregcsoport képviselői. A Himnusz elhangzása után felolvasták a belügyminiszter díszparancsát, amely tanulmányaik sikeres befejezése alkalmából köszöntötte az új tartalékos tiszteket. A két esztendő alatt megszerzett ismeretek birtokában — hangsúlyozta a díszparancs — a fiatal tisztek alkalmassá váltak az állam biztonsága, közrendje, valamint áz államhatárok védelméből adódó nehéz és magasztos feladatok végrehajtására. Ezután fogadalmat tettek a belügyminisztérium új tartalékos tisztjei, majd Fekszi László határőr ezredes, az iskola parancsnoka mondott ünnepi beszédet. A tisztavató ünnepség az Internacionálé hangjaival ért véget. (MTI) Láthatatlan kincs — az idő Láthatatlan, ámde mérhető. Az óra mutatójával, a naptár lapjaival, s ezer más módon is így például: a gyártás kezdetekor — a hatvanas évek elején — egy hűtőszekrény előállításához átlagosan 40 óra kellett. Ma erre négy órát fordítanak. Ha ez a csökkenés nem következik be, akkor a jelenlegi havi termeléshez — 35 —37 ezer darab, tavaly ösz_ szesen 417 ezer — 1,4 millió óra szükségeltetnék Ami alig lenne kevesebb, mint a papíripar összes munkásainak áprilisi órateljesítménye. S harmada annak, amit a villamosenergia-iparban felhasználnak. Hol találnának ennyi embert, s mi pénzbe kerülne!? Ami nincs többé Az elmúlt percet, órát, napot nem lehet többé visszahozni. Ezért kincs, mégpedig pótolhatatlan, az idő. Ám hallott-e már valaki olyat, hogy kergetnek egy embert, s azt kiáltozzák: ellopott ezer órányi időt magától, a társadalomtól!? Vicces? E „viccre" sűrűn kínálkozna alkalmunk! Egyetlen munkanapon 7300 kárpitozott ülőbútor, 25 ezer női kosztüm és ruha készül el, vagy — további példaként — egymillió izzólámpa. Csakhogy idén, az első félévben a textilruházati iparban januárban teljesítették a legtöbb munkásórát, ugyanakkor a termelés ebben a hónapban volt a legalacsonyabb ! Furcsa? Csipetnyi abból a keserű tubákból, melyet időpazarlásunk miatt felszippantunk. Ingyen van? Leintik a gyártásvezetőt, ne bíbelődjön azzal, miként takaríthatna meg egyetlen percet az alkatrészforgácsolásakor. Hagyja hát, s utólag ki gondol arra, hogy ez az alkatrész tízezerszámra készül már, mégis érdemes lenne azt a hatvan másodpercet — több tízezerszer hatvan másodpercet — megtakarítani? Sokan abban a tévhitben élnek, az időn ingyen van, nem kell fizetni érte. Pazarlását, bő markú mérését viszont nagyon is megfizetjük. A beruházások megvalósítási ideje az indokoltnál két, két és félszer hosszabb. Az építőipari gépek állásidejének — mint ezt egy vizsgálat megállapította — kétharmada belső — azaz vál-lalati — és kooperációs szervezetlenség következménye. Ezek és a hasonlók a nyílt pocsékolás közé sorolhatók. S akkor még hol vannak a rejtett tékozlások, a munkahelyen tétlenül töltött percek, félórák, a selejtbe beleölt műszakok, a rossz tervek okozta várakozások?! A Gazdaságkutató Intézet számításai szerint a munkaidő 20—25 százaléka vész el. Ez annyi, mintha a ténylegesen számontartott 1 745 000 ember helyett csak 1,4 milliót foglalkoztatna az ipar. S ez még csak az ipar. XX Közös értélc Egyéni életünkben könynyen felismerjük az idő múlását, hiszen gyorsan eltelik szabadságunk, elillan né_ hány szabad óránk, ha ösz_ szefutnak teendőink, azt tartjuk, meghalni se érünk rá. Azt azonban, hogy az idő közös, társadalmi méretű érték, csak kétkedve fogadjuk el, ha megtesszük egyáltalán. Hiszen „nem kerget a tatár", „megvár a. munka"; kínálják a mentséget hamis bölcsességeink. Észre kellene vennünk: ha az óránk késik, bosszankodunk. Ha mi késünk valamilyen feladatunkkal, mindig lelünk rá magyarázatot. Tavaly az iparban 2,3 miL liárd munkásórát teljesítettek, s ez valamennyivel kevesebb, mint az 1970. évi mennyiség volt. A munkaidőalap nem bővült, s a jövőben sem lehet számítani erre. Más népgazdasági területeken úgyszintén az kerül i előtérbe, mi történik a munkára fordítható, lényegében változatlan számú órák alatt. Rossz hagyomány Á munkaidő-veszteségek egy része elkerülhetetlen, mert a szabadság, a betegség is csökkenti a munkaidőalapot. De szükségszerű-e, hogy ügyes-bajos hétköznapi dolgaink túlnyomó részét csakis munkaidő alatt intézhetjük el? Mert hivatalok, szolgáltató vállalatok, intézmények még mindig nem elég öntevékenyek annak keresésében, hogyan lehetne a közös kinccsel szűkmarkúbban bánni. S mert ez a kényelmesség hagyománnyá merevedett — miért? —, mert ezt megszokta az állampolgár. saját munkájában sem tulajdonít különösebb jelentőséget annak, hogy múlnak az órák, s haszontalanul telnek el. Egy ember, esztendőnként átlagosan 260 napot dolgozik. Forma és papír szerint, s a fennmaradó 105 napot a vasárnapok, ünnepek, a szabad szombatok, a szabadság (öltik ki. A forma szerinti 260 napból mennyi telik tényleges, hasznos, társadalmat és egyént gyarapító munkával? Kevesebb, mint lehetne, mint kellene. Mai gondjaink, nehézségeink közepette még inkább megnő a jól felhasznált és az elpocsékolt idő arányának jelentősége. Mészáros Ottó Nemzetközi kollokvium Pénteken, tegnap befejezte munkáját a Bolyai János Matematikai Társulat nemzetközi kollokviuma, amelyet Nyíregyházán, a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán rendeztek meg. A tudományos tanácskozásra 16 országból érkeztek. (MTI) Utazik a csirke Nem vándormadár a csirke, ennélfogva nem biztos, hogy szeret utazni. Annyi biztos viszont, hogy elviseli. Nagy ijedség lehet az ára, a mai csirke azt se tudja, hogy van napsugár, szellő vagy eső, csak azt tudja, hogy minden kívánsága íéljesül. Kapirgálnia nem kell, az eledel naposcsibe korától utazása kezdetéig, teljes hét hétig, ott van előtte. A „gazdaságosság", a „haszon" vigyáz rá, hogy éppen annyi nap alatt nőjön föl, amennyi á nagykönyvben meg van írva. Egy hét késedelem tízezer csirkénél már majdnem annyi pénzt húz ki a gazdaság zsebéből, mint egy rosszkor jött hetes eső. A legotrombább veszteség ez, mert senkinek sincs haszna belőle. Mivel a világról annyit tud csak csirkeeszével; amennyit a technológia tudnia enged, ha kikerül a napfényre, mellbe van vágva. Se té, se tova, egy tapodtat sem. Láttam csirkével rakott kocsit, a ketrec tetején úgy ültek sorban a kiszabadult jószágok, mint fecskék a villany dróton. Elszökni? Hová? Van valami rajtuk kívül? Talán nem is látnak. Ebből az elanyátlanodott gubbasztásból gondolom, nem szeret a csibenevelők csirkéje utazni. Persze, nem kérdezik tőle, viszik. Az a sorsa, hogy kikeljen, megnőjön és megegyük. El kell jutnia a feldolgozóba élve, és vissza kell jutnia a pultokra, zacskóba csomagolva. Visszafelé még jobban kell vigyázni rá, mert a meleg' is bántja. Utazik tehát a csirke, ha ez a sorsa. Mennyit? Szegedről Szentesre az egyik, Szentesről Szegedre a másik. Most a csomagolt visszautat ne számoljuk. Az egyik szegedi szövetkezet Szentesen adja el a csirkéjét, a feldolgozó vállalatnak. Van feldolgozó üzeme a másik szegedi termelőszövetkezetnek, naponta körülbelül kétezret tud becsomagolni, de nem tud ennyit tenyészteni. Vesz tehát, ahol tudja. Szentesről is. Ha a szentesi vállalat kinyújtaná kezét az ablakon; megvehetné azt a csirkét, amelyik Szegedre jön. Ha a szegedi termelőszövetkezet nyújtaná ki a kezét, azt csomagolhatná, amelyiknek Szentesre visz az útja. Ha két kocsi félúton, valahol Vásárhely határában egymást meglátva hirtelen visszafordulna, a csirkeellátás egyensúlya meg se moccanna. Talán föl se tűnne senkinek. Hallom, hogy ennek a tudományon kívüli kereszteződésnek komoly okai is vannak. Egyszer például arra panaszkodott a szegedi háziasszony, hogy a vasárnapi csirke, mire megfőtt, büdös lett. Pedig friss volt. Hírlik, olyan táptakarmánnyal kísérleteztek, ami nem való a vasárnapi fazékba. A szegedi feldolgozó tehát azt mondta, köszöni a csirkét, nem kéri. Ha igy volt, jól tette, hogy ezt mondta. De ha ilyen a csirke, gondolom, Szentesnek sem kellene. Amelyik' utazik, nem lehet ilyen. A szegedi háziasszony jobban meg tudná mondani, milyen, hiszen egy része ennek is visszajön. A világért föl nem bontanám vevő és eladó jó kapcsolatát. Ha fölborulna, én nem kapnék csirkét a boltban. Ha annyira pontosan kiszámítják, mennyit költhetnek takarmányra, fényre, vitaminra, melegre, oltóanyagra, ajomra, erre-arra, azt miért nem írják mellé egyszer, mennyibe kerül az út, rakott fuvarral. Szentesről Szegedre és Szegedről Szentesre. Egy jó erős kézfogás, két szomszédos szövetkezet egymásra találása, meg egy valamire való kis hűtőház megoldaná az egészet. De az is lehet, annyira kevés a fuvar, hogy nem érdemes összeadni. A vevő a végen úgyis megfizeti. Ha ennyire egyszerű a számítás, azt nem tudom, miért beszélünk mi tavasztól őszig a mezőgazdaság szállítási gondjairól? H. D i