Délmagyarország, 1975. július (65. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

91 * Vasárnap, 1975. július é. Jani Már azért is tisztelni kellene, hogy kitartott neve mellett. Kovács János. Van ennél tucatabb tucatnév? De hát 6 még egy ch-t sem ragasztott a cs helyébe, így iratkozott be a Színművészeti Főiskolára; így diplomázott, és így szerződött — még 1952-ben — a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Azóta ott Kovács János. Jó pár esztendeje Jászai-díjasként. Majd huszonhárom év ugyanabban a vidéki városban — ez megint csak nagyon tiszteletre méltó dolog. „Tisztelni kellene?" „Tiszteletre méltó dolog?" De hát lehet ezt mondani, ha róla szól az ember? Nem lehet. Kovács János Jászaidíjas ugyanis — Jani. Jani, ha színpadra szólítja az ügyelő; Jani, ha fröccsözni hívják az úszóházon; és Jani, ha — „Te mindig készre hozod a verset!" — szavalni kérik valahová. Bizony, ő Jani, és azt hiszem, hogy mindenek fölött ez a „Jani" a kulcsa annak az egy helyben, egy színháznál eltöltött majd huszonhárom évnek. Most persze el kellene mondani, hogy Kovács Jánosból hogyan lett — Jani. Tanulmány-, sőt regénytéma. Inkább sztorikat mondok. Az első sztori. (Erre én esküszöm, ő viszont — eskü alatt vallja — nem emlékszik rá.) Szóval, ötvenkettőben vagy ötvenháromban — tehát még nagyon vékonyan és nagyon friss diplomásán — neki kellett konferálnia a szegedi színház brigádműsorát a tömörkényi kultúrházban. Az alig száz férőhelyes terembe bezsúfolódtak vagy százötvenen, és — mint e sorok írója még piros nyakkendős úttörőként oly megdöbberve látta — közénk akartak fu'-akodni még legalább enynyien. Hogyan csinálta, frissen keményített hófehér apacsingében m'ket beszélt — nem tudom. Tény viszont, hogy az ajtórecsegtetésnok vége lett, és az előadást alig egyórás késéssel meg lehe, tett kezdeni. Tanulság: már akkor és annyira hallgatott rá a publikum. A második sztori. Ezt ő mesélte, nagyon komoly arccal. Negyvennégy végén elhajtották otthonról, mint leventét. Egy határszéli faluban érte őket szilveszter éjszakája. Ott álltak zárt sorokban, töltött puskák között, és ő egyszer csak elkezdte énekelni a Himnuszt. A többit gondoljuk hozzá... A harmadik sztori. Illetve nem ls sztori. Hogy mondjam? „Életkörülmény", valóság. Arról van szó, hogy őt Mezőkövesden a nagyanyja nevelte. Egy öreg parasztasszony. És ő ezt is elmondta, elmesélte — „közölte", mint nagyon fontos dolgot. Es nemcsak nekem — másoknak is. Szóval, hogy ő még ezt is, ilyesmit is... A negyedik, az ötödik, a sokadik sztori? A dolog úgy áll, hogy örökké pénztelen bölcsészként végigstatisztáltam egy pár évet a Szegedi Nemzeti Színházban, az egyegy estére járó tizenöt forintokért. Janival mindjárt az első felléptemkor összekerültem: a Zalameai bíróban 6 volt a kapitány, míg én a dobos néma, de annál fontosabb szerepét alakítottam. (NB.: Károlyi Pista bácsi nekem mondta, hogy „Hé, te dobos, hirdesd ki a faluban, hogy aki szólni merészel, eb aki adta, eb módra vész el!" Valahogy így.) Szóval, Janit akkor láttam először próbálni. A bírót Kiss Feri bácsi játszott^ szegény Komor Pista akkorra már megtaposta a pulóverét — mint színházi körökben köztudott, nála ez jelezte, ha kedve szerint kezdtek menni a dolgok —, tehát jó próbák voltak. És ezeken a különben is jó próbákon Jani volt az, aki végképp nem restellte hozni a figurát. Csak nyelt egyet, a szamárfüles szerepmásolattal szürke nadrágjára csapott, és tényleg, mintha kicserélték volna. Megnőtt, megkeményedett. Ha megszólalt — azelőtt is, azóta is milyen természetes tisztasággal beszél! —, minden rendezői ukáz nélkül is vigyázzba vágtuk magunkat, És a dolog úgy is áll, hogy aztán láttam Janit Bicska Maxiként a Koldusoperában, Biffként Az ügynök halálában, öreg Hábetlerként a Rozsdatemetőben, Doolittleként a My Fair LadyNemzet és történelem ban, és láttam operettben kaftánosan, bajuszosan, és láttam a Dóm téri nagyszínpadon — fogalmazzunk így — kisebb szerepekben. Olykor írnom is kellett róla. Hogy miket írtam, az most nem érdekes. Az érdekes az, hogy Jani ez alatt a huszonhárom év alatt végig Jani maradt. Jó, nagyon jó, sőt remek alakítások egész sorát hagyta maga mögött, és közben el-elmondta, hogy az a Himnusz meg a nagymamája,.. A múlt évad végén azt írta róla a Film, Színház, Muzsika, hogy „••alig szerepében" teszi helyre az egész előadást". Ilyesmit azért nem mindenkiről írnak; ez mér tényleg valami. Valami — így, nagy kezdőbetűvel. A jó múltkor összefutottunk a színház társalgójában. — Sok jót hallani mostanában rólad! — mondtam. — Igen — felelte —, most úgy kezdenek összejönni a dolgok. Most, huszonhárom év után, pár esztendővel az ötvenedik előtt. És anélkül, hogy pesti szerződések után szaladgálna, és anélkül, hogy meggyűrődött arca föltűnne a mozikban, a képernyőn csak félévente is, és anélkül, hogy tanítanivalóan tiszta beszéde megtöltené a szinkronstúdiókat. Jani tehát így lett Jani, és — bár erről nem esett szó köztünk — azt hiszem, így is akar Jani maradni. Mit mondhatok még? Csak azt: rettentően örülök, hogy így és ott és ennyire jóba tudott lenni önmagával... AKACZ LASZLÖ — ö, de aranyos! Te, tiszta az apja! — ámuldozik egyik kismama a másik gyerekén, s majd bebújik az ennivaló csöppség kocsijába maga is. Közben ott totyog mellette a sajátja, másfél év körüli, szintén aranyos csemete. — Jó neked, hogy még csak ekkora Pistike. Hogy az örökös pelenkamosás, meg pacsmagolás az ételével? Ugyan! Visszasírod te még ezt a kort. Mert az én Mártikám, az egy őrület! A múltkor is mi történt? Csak hallgasd megl Nyugodtan főzök a konyhában; Mártikát lefektettem a heverőre, Mártika, hál' istennek, alszik. Soha vissza nem térő alkalom a házi munkára, de hisz tudod ezt te is. Szóval főzök, egyszeresük * csörömpölés, gyereksírás. Hátrafordulok: hát majd szörnyet haltam. Az a kis bitang fölébredt, kiosont a konyhába. Én meg előzően letettem a kőre a forró bablevest, amíg elkészítem a rántást. Ez a gézengúz nem leszedte róla a födőt?! Persze, hogy megsütötte az ujját. — De ha belemártja a kezét a levesbe..'. — szól közbe a fiatalasszony együttérzéssel. — A, ne is beszéljünk róla. Majd lesz részed benne neked is! Na és mást ne mondjak. Az természetes, hogy a könyvszekrény alsó két polcát kiürítettük, hogy ne rámolja le a könyveket. Eleinte úgy néztünk ki mindig, mintha költözködnénk. De ki gondolt a lámpára, ott a tévé tetején, hisz el sem éri a gyerek. — Jajj, ne is folytasd! Csoda, hogy Mártikának nem lett semmi baja. — Nem akarlak rémtörténetekkel felizgatni, de hallottál már biztos olyat, hogy ablakra vagy erkélyre mászott fel a kisgyerek, onnan zuhant le... Szóval, örökös rettegés ezekkel a gyerekekkel az élet, mihelyt mászni-járni tudnak. Ö, de drágán alszik Pistike — mosolyog be ismét a kocsiba —, milyen komolyan szopja azt a cumitl Ne türelmetlenkedj máf Mártikám — inti rendre a ficánkoló kislányt —, fogd édesanya kezét szépen, látod, beszélgetek a nénivel. Mind ilyenek ebben a korban: Márti, állj meg, hova szaladsz? Fékcsikorgás. Elálló lélegzetek — Mártika ismét megúszta. A mama példatára újabb történettel gazdagodott. CH. A. Nemzeti létünk sajátosságai, lényegi vonásai — bár alakulnak, módosulnak — egészükben mégis múltunkban gyökereznek. Feltehetjük a kérdést: mindig nemzeti keretek között játszódott-e le az emberiség, vagy legalábbis Európa történelme, avagy a nemzetek önmagukban véve is történeti képződmények, tehát „megszülettek" a fejlődés során? Nemzetünk születésének hajnalán, a múlt század elején rengetegen fordultak e kérdésekkel a múlt írásos és hagyománybeli tanúságtételeíhez, és vallatni kezdték a forrásokat. A korabeli elképzelések szerint a nemzet azonos volt a múlttal. Kölcsey Ferenc volt az, aki elsőként ismerte fel, hogy a nemzetet nem a múlt határozza meg. A nemzet konkrét történeti képződmény: nem a múlt írja elő, hanem adott feltételek és lehetőségek alakítják. Mondanunk sem kell, az elméleti viták hátterében politikai megfontolások rejlettek: azokat az elveket keresték, amelyek iránytűként szolgálnak az ország sorsát Vezérlők kezében. Ezt a jövőre irányultságot elsőként Széchenyi foglalta össze híres aforizmájában: „Sokan azt gondolják: Magyarország — volt. Én azt szeretem hinni — lesz." Igaza volt és igaza lett, de ez az út annyi kanyargót és buktatót rejiett magában, hogy minden történelmi forcíulatnál újra és újra fel kellett tenni a kérdést a nemzet és a történelem kapcsolatáról, hiszen a történelem sohasem lezárt, a változásával átalakul a nemzet is. S micsoda változások mentek végbe történelmünkben csak az utóbbi száz-százötven évben is! 1848-ban forradalmi úton megindult, majd felülről, kompromiszszum útján 1867-ben lezárult az ország polgári átalakulása. Megszü'etett a kapitalista Magyarország, amely a polgári nemzet kifejlődésének elengedhetetlen feltétele. A nemzeti fejlődés mégsem lehetett zavartalan, mert a régi Magyarország sok nemzetiségű ország volt, s az egymást keresztező nemzeti törekvések lehetetlenné tették egyes valós nemzeti igények kielégítését. A „kárpótlást" a nemzeti tudat nagyra növesztése, a nacionalizmus jelentette. Mondanunk sem kell, egyik nacionalizmusnak sem volt „igaza". Ma már a történeti kutatások fényében világosan leszögezhetjük: nem lehetett igazságos megoldás a polgári nemzetek érdekeinek szembesítése és egyeztetése alapján. Mátyás Ferenc Földalatti majális Minap a temetőben Jártam, fölkerestem halottaimat, szomorú dalaikat mondták, magot vetett a néma, a vak, földarcú szüzek voltak, napszámoslegények, árnnyá vált tanyasi szegények, kaszáltak, tengerit törtek, gyúrták magukat sárrá, — koporsón úsztak a földben, asszonyok eveztek felém, juhászok csillag szeme volt a sötétben a fény, — Majálist tartottak a lányok, fűzfák alatt daloltak, hozzá csontjukkal doboltak, s beleöregedtek a dalban, — katonazubbony csüngött hatszáz derék legényen, ők tűzvonalból jöttek, glóriájuk a „szégyen", bolyongtak, igazolnák: vétlen tettük parancsra cselekedték, sebükkel feküdtek ravatalra, — fehér ingben az őrült örzse várja az urát, negyven éve, kizöldült sírja fölött már a vád, — a toronyőr harangoz, egy csapat summás nyakig elmerül a munkában, temetnek megint valakit. Könnyeim mérik, mit tett e temető-ország fönt, s az utolsó kaszáig hány zsákot teli döngölt, — a tiszttartó is ott áll, s apám, ki mindig első volt a munkában, így szólt: jól csinálod, kisfiam ... s másnap esett az eső. M E MB MTfl Nem igazságos, hanem igazságtalan rendezés volt a trianoni békerendezés is, amely megszüntette ugyan a sok nemzetiségű, a nemzetiségi elnyomás rendszerére épülő történelmi Magyarországot, de helyette nemzeti kisebbségeket • magukba foglaló utódállamokat hozott létre. Az új igazságtalansággal a HorthyMagyarország hivatalos propagandája a régit állította szembe, mint ideális megoldást. Hivatalos ideológia lett a nacionalizmus, a revíziós sovinizmus. Korántsem véletlen, hogy abban a korszakban különös élességgel vetődött fel a kérdés: ml is a nemzet? Amit az uralkodó propaganda állít — s ekkor a haladás hívei nem számolhatnának többé a nemzettel —, vagj létezik egy más, igazabb magyarság is? A korszak vezető történésze, Szekfű Gyula a második világháború küszöbén már kiábrándult a hivatalos nacionalista ideológiából, amelynek pedig egyik megteremtője is volt, s személyes felelősségét felismerve törekedett a korrekcióra. „Mi a magyar?" kérdőcímmel adott ki vaskos tanulmánykötetet, amelybe rajta kívül a korszak szellemi életének kiválóságai, így Kodály Zoltán, Babits Mihály is írtak tanulmányokat Az újabb, legnagyobb jelentőségű történelmi sorsforduló, a felszabadulás a nemzet számára is új történelmi távlatot nyitott. Napirendre került a nemzeti fejlődés kiteljesedését jelentő szocialista nemzetnek a megteremtése. olyan közösség létrehozása, amelyben már nincsenek kibékíthetetlen ellentétű társadalmi csoportok. Történelmi szemléletünk — mint erre az 1966-ban elhunyt kiváló történész, Molnár Erik rámutatott — számos nacionalista maradványt őriz. Véleménye a társadalomtudományban és a közvéleményben, a publicisztikában egyaránt nagy vitát váltott ki. A polémia több évig húzódott, s megnyugtató módon a mai napig sem zárult le. Éppen e sokágú eszmecsere hozta napvilágra, hogy alapvető feltáró munkák hiányzanak még ahhoz, hogy valamelyest is megnyugtató módon le lehessen zárni egyes vitás történeti kérdéseket. Egy mintaszerű „mélyfúrás" azonban már Itt van előttünk: Szűcs Jenő könyve, a Nemzet és történelem. A kötet tanulmányai nem az olyan sokat vitatott 16— 18. századi korszakokkal foglalkoznak, hanem a nemzeti kérdés előzményeit tárják fel a 10—14. szazadi magyar történelemben. Az Árpádok korában a nyugati kereszténység, majd a kifejlődő rendiség ideológiáját alkalmazták — persze a hazai viszonyokhoz igazított változtatásokkal — az első „hungarus" (nemesi értelemben vett „magyar") koncepció kialakításakor. A jobbágyok persze, még ha magyar nyelvűek is, nem tartoztak a „nemesi nemzet" kötelékébe — amelyet a kiváltságok mellett éppen a latin nyelvűség kapcsolt egybe. Későbbi — és a nemzet kialakulása szempontjából döntő — fejlemény, amikor megfogalmazódik a nemesekre és jobbágyokra egyaránt kiterjedő nemzetiségi tudat. De még a 16. században is döntőnek a származást, a nemesi, polgári vagy jobbágyi rendhez tartozást tekintik, másodsorban a kereszténység, tehát a vallás közössége az összetartó tényező, s csak ezután jön a kőrös nyelv vagy a (képzelt) közös származás. Nemzet és történelem napjainkban, a mostani történésekben nem ellentétesek többé — a múltbeli ellentmondások kibogozásával és megértetésével remélhetően nem lesz már sokáig adós a nemzeti tudat ébrentartásában oly jelentős szerepet játszót történettudomány sem. GERGELY ANDRÁS