Délmagyarország, 1975. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-04 / 129. szám

4 Szerda, 1975. június 4. Á könyv hétköznapjai Kell a könyvnek az ünhep is: méltán megérdemli. Egyik legjobb barátunk ő, tanítónk és utat mutatónk, gyönyörködtetőnk, nevettetőnk, jókedvet adónk, s ha úgy adódik, vigasztalónk és erősítőnk, bátorítónk a bajban. A könyv a testté lett gondolat, az anyagi erővé vált emberi szellem, az ,"éhe a Szónak, éhe a Szépnek" örök emberi vágyakozását legjobban kielégítő terüljasztak Kell a könyvnek az ünúeplés, mert még jobban fénykörbe vonja azt, amit valóban tisztelgés illet. De tudni kell azt is, hogy a könyvek a hétköznapokban, a mindennapok „hajszálereinek" szinte követhetetlen útjain keresztül élik igazi életüket, töltik be legfőbb feladatukat: lesznek emberalakítóvá és létformálóvá. Ezért nem ünneprontás az Ünnepi könyvhét piros betűs napjain a könyv hétköznapjairól is szólni. Különösen nem ünneprontás ez itt és most, nálunk és ma, Magyarországon. A ml történelmünk úgy alakult, hogy nagyon sokáig, hosszú évszázadokig szükségszerűen öszszekapcsolódott a csatatér és a forradalom, a barrikád és a forradalom fogalma, képzete. De a teljes tisztelet és főhajtást érdemlő vesztes vagy győztes csaták, barrikádharcok után most már olyan időket élünk, amikor a forradalom társszavai közé egyre inkább odatartozik a könyv, a könyvtár, amikor mindjobban elkülöníthetetlen ikerszó lesz az „olvasás" és a „forradalmár*. A könyv és a haladás mindig is elválaszthatatlan testvércsillag volt, mint ahogy az embertelenség minden időben és minden eszközzel üldözte a fényhozó. az elmét nevelő könyvet. A klasszikus példát ebben is Marx Károly adta: Hitler máglyáin elégették műveit, mégis ő világít ma, nem véletlenül. Egymaga több értékes könyvet olvasott el és tanulmányozott át, az emberi kultúrának egyedül is nagyobb hányadát dolgozta fel agyában, mint a világ összes reakciós despotái együttvéve. Intő példa ö a számunkra, mert úgy forgatta meg az egész világot, hogy semmi látványosat nem vitt végbe egyik évről a másikra, hanem évtizedeken át a könyvtárban volt, olvasott és írt, a világos cél tudatában legjobb képességei szerint végezte a történelemnek akkor éppen így napirendjén levő feladatait. Ilyen búvópatakszerű, de nélkülözhetetlen alkotó elej me a mai progresszivitásnak, forradalmiságnak is a könyv? nyújtotta műveltség, az olvasottság. A könyv hétköznapjainak ma i^iinden eddiginél hatványozottabb a jelentősége, mert sokszor rejtett csatornákon keresztül, néha csaknem kudarcot ígérő lassúsággal, de végül mégis Szívós, tégláról téglára való építkezéssel része annak a folyamatnak, amely a közműveltséget, a közízlést, s ezen keresztül a köztudatot alakítja. « Ki tudná ma még pontosan felmérni, milyen óriási jelentősége lesz annak, ha a szocialista művészeti és magatartásbeli ízlés általánossá, s majdan egyszer kizárólagossá válik társadalmunkban; ha a kispolgári ízlés és morál visszaszorul, sőt eltűnik? Ennek a történelmi jelentőségű tudati átalakulásnak egyik legfontosabb er3 jesztője a könyv. De ehhez nagyon sok ember munkája kell és rengeteg könyv, s ráadásul hosszú idő is, mert a mennyiség itt különösen nehezen csap át minőségbe: a könyvek és nevelők hétköznapi hatása milliméterenként adja ki a kilométert. Talán éppen ezért is: a mi történelmünkben még sohasem volt szép feladat, nemzetemelő tennivaló ez! A kiművelt emberfőkre mindig is nagy szükség volt nálunk, de most még inkább kellenek, mert most is van lehetősége, tágas tere, értelme a fáradozásuknak. Nem mentes persze a bűntől, a tévelygéstől a könyv sem. Nemcsak az igazság szólt és szól még ma is lapjain, hanem a hazug álmok papjai, s az áltudomány is. A Gutenberg albumba nem írhatók be ma sem fenntartás nélküli ujjongással, kétely és félelem nélkül e sorok. A könyv az emberi történelem, az emberi felemelkedés tükre, mindmáig az ember leghatalmasabb szellemi segítőtársa, együtt nőtt fel és nagykorúsodik az emberrel. Erényei és tévedései ls egyeznek az emberével. Az ellentmondások és összeütközések kusza szövevényéből azonban — kitérőkön, szenvedéseken és tragédiákon keresztül — ugyanúgy az előremenetel és a nagyság győzedelmeskedik a könyv sorsában, mint—ahogy az ember botladozva-ingadozva, de célja felé halad. Olcsó hatáskeresések, áltudományos ideológiák és divatos bestsellerek ellenében végül mégis az a vonulat diadalmaskodik, amely legméltóbban képviseli a „nagyranőtt" Embert, s amelynek útját olyan művek jelzik, mint az Antigoné, az Isteni Színjáték, a Hamlet, a Háború és béke és a Csendes Don; a Poétika, A logika tu-1 dománya, A tőke s az Állami és a forradalom; Az apostol, az Uj versek és a Külvárosi éj. Ez a Könyv igazi diadalútja. Ezt köszöntjük most benne, a csupa nagybetűvel írt EMBERI SZELLEMET, azzal a reménnyel, hogy nemcsak pár napig ünnepeljük, hanem mindennapjainkba is egyre jobban befogadjuk. Vörös László Sok sok az íróasztalf alkalmazott Egy vizsgálat tanulságai Amikor egy-egy termék előállításának költségeit vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk az egyszerűsítésekre. Az általános képlet ilyesféle: anyagköltségek, bérköltségek, közterhek, vállalati általános költségek, s a tisztes haszon. Ritkán elemezzük, hogy a közvetett költségek között szereplő igazgatási — pontosabban kifejezve a vállalati központi irányítás költségei — kiadások miképpen játszanak szerepet a termékek árában. Első rátekintésre is könnyen megállapítható, hogy a vállalatoknál a központi irányítás kiadásai egyrészt arányuknál, másrészt nagyságrendjüknél fogyva igen jelentősek. Országos szinten nézve tavaly például ez a költségfajta tette ki az összes költség több mint 10 százalékát, az összege pedig meghaladta a 78 milliárd forintot. Ebből a két adatból bárki megállapíthatja; nem lehet közömbös, miként alakulnak a vállalatoknál a központi irányítás költségei. Nemrégiben országosan is áttekintették a szakemberek ezt a témát. A vizsgálódók körében a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatóságának szegedi munkatársai is részt vettek, s Bács, Békés és Csongrád megyében húsz vállalatnál, illetve szövetkezetnél nézték meg, hogyan is alakultak az igazgatási költségek, érvényesült-e a takarékosság, indokolt-e a kiadások nagysága, és az hogyan változik a gazdálkodás más, jellemző mutatóihoz képest. A tapasztalatokról beszélgettünk dr. Jenei Tiborral, a szegedi területi igazgatóság vezetőjével. — A vizsgálat célja az volt, hogy megállapítsuk, milyen tényezők és tendenciák játszanak főszerepet az irányítási költségek növekedésében, s mit tesznek a gazdasági vezetők a tapasztalt hiányosságok megszüntetése érdekében. Megnéztük, hogy 1974-ben 1971-hez viszonyítva a központi irányítási költségek hogyan alakultak elsősorban a nettó árbevételhez, az összes költségekhez, s ezen belül a fel nem osztott költségekhez viszonyítva. Ellenőriztük még e téren a létszám és a bérfejlesztés alakulását is. — Mit tapasztaltak? — Azt, hogy a vizsgált vállalatoknak közel fele nem is foglalkozik rendszeresen a központi irányítás költségeinek vizsgálatával, sok helyütt pedig csak esetenként, többnyire évenként nézik át a költségek alakulását. Különben azt tapasztaltuk, hogy ezek a kiadások 1971-hez képest 1974 végére 13,5 százalékkal emelkedtek. A vizsgált vállalatoknál és szövetkezeteknél a fel nem osztható költségek növekedési üteme sok esetben meghaladta az árbevétel növekedésének ütemét. Ezek elsősorban ipari és kereskedelmi szövetkezetek, ahol nem kielégítő a központi irányítási létszámmal és a bérekkel való gazdálkodás. — Vannak természetesen jó példák is, de a hibáknál gyakran szokás általánosítani, aminek nincs foganatja, mert senki sem „veszi magára", Hallhatnánk konkrét esetet, megnevezve a gazdálkodó szervezetet is? — Igen. Például a Szegedi Vas- és Fémipari Szövetkezet az említett időszakban 11 fővel emelte a központi igazgatás létszámát, a tiszta árbevételük 26,9 százalékkal emelkedett ugyan, de — az ellenőrzés megállapítása szerint — megfelelő átszervezéssel a központi irányító létszám csökkenthető lenne. A szövetkezet ilyen jellegű költségelemzéssel alig foglalkozott. Az igazgatási költségek növekedése jórészt az alkalmazotti létszám növekedésével hozható kapcsolatba, valamint az e területen kialakult bértételekkeL Gyakran túl bonyolultak az irányítási módszerek, s ha gépesítik is az ügyvitelt, nem minden esetben a praktikusabb kisgépeket vásárolják meg, hogy ténylegesen csökkentsék a manuális irodai munkát, hanem számítógépeket, vagy elektronikus monstrumokat vásárolnak, s azokat nem a kor követelményeinek megfelelően használják föl, hanem a korábbi, hagyományos adminisztrációval „táplálják". S az sem biztos, hogy minden, különben igen egyszerű mechanizmusban gazdálkodó vállalatnak létkérdés a méregdrága — nagy kapacitású — elektronikus számítógép. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy csupán vállalati státuszszimbólumnak hódolnak. Azt is hallottuk, hogy sok vállalatnál az elmúlt esztendők során — bár a munkásság részére központi bérpreferenciákat is adtak —, jobban emelkedtek az alkalmazotti bérek, mint a fizikai dolgozóknál. Igaz ez? — A megvizsgált vállalatok felénél meghaladta a központi irányítási bérköltségek növekedése a vállalati bérköltségek, valamint egyes vállalatoknál és ipari szövetkezeteknél még a munkások átlagbérének növekedési ütemét is. A vizsgált 20 egységnél átlagosan a munkások átlagbére 13,21 százalékkal, míg a központi irányítás dolgozóinak átlagbére viszont 23,41 százalékkal növekedett. Megjegyzem, hogy országosan és a három megyében sem ez az általános helyzet, mert a munkások átlagbérének növekedése meghaladja az alkalmazotti bérek növekedésének ütemét. Feltehető, hogy ez az „egySégtelen" arány a vizsgált egységek kiválasztásából, illetve sajátosságaiból adódott, de mint tendenciára feltétlenül érdemes odafigyelni. Túladminisztrációval is lehet találkozni. Azt aligha kell bizonygatni, hogy a központi irányítás költségeiben a bértételek játsszák a döntő szerepet. 1974-ben az említett vállalatoknál ezek a költségek és közterheik átlagosan 25,9 százalékkal emelkedtek, a mezőgazdasági szövetkezetekben 38,8 százalékkal, míg a kereskedelmi vállalatoknál 19,1 százalékkal haladták meg az 1971. esztendei színvonalat. Ismeretes, hogy a IV. ötéves tervünk évente átlagosan 3—4 százalékos reálbéremelést irányzott elő. A munkások átlagbérének a növekedése meg ls felel ennek, függetlenül attól, hogy ebben az időszakban mintegy 6—8 százalékos preferált bérfejlesztésben részesültek. Ezzel szemben a preferencia nélküli alkalmazotti állományban több gazdálkodó szervnél a központi irányításban dolgozóknál jóval magasabb volt a bérek átlagos növekedése. — Tudjuk, hogy ez a bérátlag-növekedés úgyis bekövetkezhet, hogy csökken az alkalmazotti létszám, de a megmaradottak magasabban kvalifikáltak, és így magasabb átlagbérrel is rendelkeznek. Ezzel kapcsolatban milyen tapasztalatokat szereztek? Nevezzen még néhány vállalatot. — Az igaz, hogy ilyen lehetőség fönnáll, bár ez lenne az általánosítható tapasztalat! De nem így van. Tény, hogy sok gazdálkodó szervnél ezt az utat próbálják kiexponálni. Mégis az a tapasztalat, hogy ahol a munkáslétszám 200—600 fő, ott az igazgatás létszámát olykor 6—11 fővel is szaporították, minden szervezeti változtatás, vagy jelentősebb profilátvétel nélkül. Azt is tapasztaltuk és nagyon általánosítható, hogy a vállalatok öszszevonásával nem csökkent a központi irányítás létszáma és bérköltsége, mert a beolvasztott vállalat vezetőinek, s egyéb alkalmazottainak a jogutód vállalatnál új munkaköröket, főosztályokat, osztályokat, helyettesi funkciókat kreálnak. Példákat is sorolok: a Szegedi ÁFÉSZnél a vizsgált időszakban a központi igazgatási bérköltségek 33,5 százalékkal emelkedtek, belső átszervezés miatt 7 alapegység-vezetőt neveztek ki. A Kiskundorozsmai ÁFÉSZ-nél profilváltozás nem történt, viszont 1974-ben 1971-hez képest az igazgatási létszám 10 fővel, a bérköltség pedig 40 százalékkal növekedett. Ugyanakkor a szövetkezet 1974-ben azt tervezte, hogy: „az összes létszámon belül szűkíteni fogjuk a központi igazgatás részarányát, amely szövetkezetünknél meghaladja a megyei átlagot". A következtetést minden vállalat, illetve a vállalatok üzem- és munkaszervezéssel foglalkozó szakemberei levonhatják. Azon túl, hogy a vállalatoknál a központi irányítás költségei magasak, és rontják a termékek árait is, van az ügynek egy másik oldala, amely talán még nagyobb károkat képes okozni: a megítélés, a hangulat oldaláról. A dolgozó kollektívák hangulatára nem hat építőén a földuzzasztott vállalati irodaház, az egymástól el nem férő íróasztalok tömege, s természetesen a túladminisztrált irányítás és vállalati ügyintézés. Érdemes mindenütt nagyobb körültekintéssel megtervezni a központi irányítás szervezetét. Erre hívja fel a figyelmet az a vizsgálat is, amely nemrégiben tekintett át húsz, környékbeli gazdálkodó egységet. Gazdagít István 21. P. úrnő a déli órákban levelet kapott, melyben férje értesíti, hogy a temetőben öngyilkosságot fog elkövetni. A szerencsétlen úrnő rohant a levéllel a rendőrségre, de a szuronyos rendőr útját állta és a várakozás következtében sikerült a lelki egyensúlyát elvesztett embernek elkövetni az öngyilkossági kísérletet. Hallatlan botrányok mindezek, amelyeket tovább tűrni nem lehet. Bízunk benne, hogy akad a köztörvényhatósági bizottságban olyan képviselő, aki ezen megdönthetetlen tényeket szóvá fogja tenni a közgyűlésen. Hajsza lapunk ellen. Szegeden, Szabadkán és a tápéi kerületben sok úrnak kellemetlen a ml lapunk szókimondása, s éppen ezért valóságos hajszát indítottak lapunk, de különösen szerkesztője ellen, akit már halállal is fenyegettek névtelen levelekben. Legutóbb is Szabadkán két bérenc rohanta meg két kihordónkat és kezükből kitépve a lapokat — megugrottak az esti szürkületben. Több vendéglőben pedig, ahová lapunk jár, kilopták a keretből az újságot. Az ostobák... azt képzelik, hogy ha a kakas nyakát kicsavarják és az nem fog kukorékolni, nem virrad meg. Mikor a rendőrt bekísérik. Szegeden sok kedélyes dolog megesett már, de olyanra még a legöregebb polgárok sem emlékeznek, ami a héten történt. Szolgálat közben betért két rendőr a pálinkás lebujba. Iddogáltak csöndesen, később azonban elkapta őket is a mámor és duhajkodni kezdtek. De a jelen voltak eltűrték a vaskos tapintatlanságokat és a két rendőr nagy vitézül tovább ivott. Mikor már tökéletesen eláztak, a pálinkásbolt tulajdonosának pompás ötlete támadt. — Meg kell tréfálni a rendőröket — mondta a törzsvendégeinek. Eddig ők kísértek benneteket a torony alá, kísérjétek be most ti őket. , Ügy is tettek és a rendnek két elázott őrét úgy cipelték végig a városon a városházára. Ilyen kedélyes város Szeged. Megjelent a KÉPES SZEGEDI FRISS ÜJSÁG 1902. szeptember 21-én. (Ö is a rendőrségen tanulja az újságírást!) Cselédmizériák és cselédszerzSk. — A rendőrség figyelmébe. — Talán az egész országban nincs egyetlen helység sem, ahol olyan botrányos állapotok uralkodnának a cselédügyekben, minők nálunk vannak. A rendőrség minden mással törődik, csak ezzel nem vagy legalább nem úgy, ahogyan kellene s ez az oka annak, hogy halomszámra szaporodnak a cselédpana. szok száma. Nem kell sokáig gondolkoznunk, hol a hiba, mert azt a közvetítőkben megtaláljuk. Ez a már annyira elterjedt üzletág olyan irányban működik, a melyen a hatóságnak is nehéz ma már segítenie. Ezek a közvetítők, illetve elhelyezők kizsákmányolják a gazdát és cselédet. A gazdát kizsákmányolják olyképpen, hogy a szolgálatba vezetett cselédet már a felvétel napján kitanítják, hogy ha nem tetszik neki a gazda, 15 nap alatt fölmondhatják a szolgálatot, majd keresnek nekik más helyet. Miért ne tegyék, hiszen a közvetítési díj minden egyes esetben úgy a gazdától, mint a cselédtől jár; gyakran fordult már elő az is, hogy a közvetítő felveszi a díjat, átad a gazdának valamilyen könyvet, mert a gazda nem tudhatja minden esetben a cseléd naczionáléját, egyszer csak meg kell jelennie a hatóság előtt, mert a gazdának a könyvet magánál tartania nem szabad, az előleg pedig fuccs, elveszett. Megjelent A MI LAPUNK e. iparos újság 1002. október 11-én. Társadalmi életünk és az iparos. Irta: Csokonai Vitéz Mihály (A szerző nem azonos a költővel!) Azok, kik a külföldet beutazták s a művelt államok társadalmi életébe is betekintettek, tapasztalhatták, hogy ott egy ember a másikat becsüli, tiszteli s nem kérdi a foglalkozását, a származását. Mi demokratikusoknak híreszteljük és valljuk magunkat, holott valójában a legelszigeteltebb arisztokraták vagyunk. Nekünk nem volt társadalmi életünk, talán nem is lesz egy összességgé soha, hanem szétforgácsolódva, különböző osztályok teremtnek ilyet maguknak, hová más, .szerényebb anyagi viszonyú vagy állású egyén helyet magának sem nem kérhet, sem nem követelhet. És a mi a legcsodálatosabb ebben a szétforgácsolt körben: sem mint szereplő, sem mint egyszerű tényező, az iparos részt nem vehet. De vájjon miért? Hiszen végtelen elfogult hit és felfogás az ma már, hogy a magyar iparosság szégyenére válna akár egyik, akár a másik körnek. Sajnos azonban, ez így van és daczára a számtalanszor megújuló kezdeményezésnek, melynek czélja lerombolni a válaszfalat, az iparos ki van zárva ma is saját hazája társadalmi életéből. És ennek oka főleg a régi családok szokásain alapszik. Minden huszadik embernek kutyabőrös nemesi okmány van a kabátja zsebében s bár az most már egy fabatkát sem ér, tizenkilencz egyszerű polgártársához nem szívesen dörzsölődik. Pedig hát az 1848-iki nagy események egyenlővé tették a nemest a pórral, szegényt a gazdaggal, s miként a képviselőházban vagy a tanácskozási helyek zöldasztalainál, tényleg egyenlőek vagyunk, úgy kellene a fehérasztalnál is és a társadalmi élet minden mozzanatában testvéri szívvel, az egyenlőség igaz érzetével egymáshoz simulni a különböző osztályoknak, hogy a csiszolódás szellemileg lehetővé váljon.' (Folytatjuk.)