Délmagyarország, 1975. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-29 / 151. szám

TEREFERE — Látta a képeket? — Melyik kiállításra gondol? — Nem, kiállításon, Tarjánban. — Tarjánban? Talán a tanácskozási központban? Ott szoktak ilyesmit rendezni, ugye? — Nem, semmiféle központban. A földön. — Mi a csoda. Aszfaltrajzversenyt rendeztek mostanában? Nem is tudtam róla. — Dehogy. Képek voltak, festmények, grafikák, akvarellek, kinek mi tetszik. A Csillag téri ABC-áruház kirakatai előtt, a földön. Egyszerűen a falhoz támasztva. — No nem, hát hogy lehet csak úgy egyszerűen a földre tenni egy festményt. Művészethez méltó környezet ez? Akkor már akár a könyveket is ismét ponyváról lehetne árulni! Brrr — rossz rágondolni! — Nem sznob maga véletlenül? — Én, sznob?! Menjen már! Csak azért nem sértódöm meg, mert nyilván maga sem gondolja komolyan. — Pedig gondolhatnám. Mert hát nem a ponyva határozza meg a könyvet, hanem fordítva. Láttam én már Shakespeare- vagy Kosztolányi-kötetet piacon árulni, és a legszebb könyvesboltban is akad szép számmal rossz krimi. — Jól van, elismerem. De hát képeket földre rakni, falhoz támasztani egy bolt kirakatai előtt? Ez már mégiscsak túlzás, nem gondolja? — Miért lenne túlzás? — Hát a kép mégiscsak egyedi darab, érték. Kiállítani, méltó környezet nélkül, egyszerűen az utcán?! — Magának nem méltó környezet naponta több ezer ember, érdeklődő gyermekek, felnőttek? — Aíi a csodának forgatja ki a szavaimat? Ügyis tudja, mire gondoltam. Hiszen azok az jemberek megnézhetik a képeket a képtárban vagy a képcsarnokban is, egészen más körülmények között. , — Igen, megnézhetik. De ha nem mennek oda, akkor mi a teendő? — Nevelni óket. Művészetszeretetre, igényességre. — Ezt jól megmondta! És az nem nevelés, ha elvisszük hozzájuk, közéjük a képeket? — Maga mindenre talál valami választ. — Hogyne. Es ahhoz mit szól, hogy veszik is ezeket a képeket. — Hogyhogy veszik? Kitől? — Hát a képcsarnoktól. Az egyik dolgozójuk találmánya, Kovács Endréé. Járja a képekkel a falvakat, a szegedi városrészeket, es sokat el is ad. Méghozzá zsűrizett, jó képeket. — Itt, Tarjánban, a bolt előtt? — Képzelje, igen. Volt olyan nap, hogy több képet adott el, mint akármelyik képcsarnokbolt egy hónap alatt. — Az utcán? — GHt látják a képeket a legtöbben. És részletre adja, arról nem is beszélve, hogy éppen Tarjánban meg Odesszában kelendő az ilyesmi. Nyilván azok vesznek inkább képet, akik új lakásba költöztek. — Ez rendben is volna. De tényleg jók voltak azok a képek? — Mondtam, hogy mindegyik zsűrizett példány volt. Tudja, mit hiányoltam egyedül? Hogy szegedi festőktől nemigen akadt köztük egy kép sem. — Miért? Azt kívánná nekik, hogy az 6 müveik is kerüljenek a járdára, a fal mellé? — Talán rossz kívánság? A jó képeknek, az igazi művészetnek az emberek között a helye — nem? Vagy magának a valahai francia akadimizmus a szimpatikus, minden kellékével? — Áh, magával nem érdemes vitatkozni! — És magával? Sz. L Csak úgy élhetünk, ahogy dolgozunk c .. 1 • . Svédországb OZlKlarajZOk hatók ezek az időszámításunk előtti bronzkorból származó sziklarajzok. A képen íjászok, vadászjelenetek láthatók. Műország egy műszigeten Érdekes tervvel foglalkozik egy nyugatnémet konzorcium. Anglia délkeleti partjától tíz kilométer távolságban 10 millió négyzetméter kiterjedésű mesterséges szigetet képeznek ki félmilliárd márka költséggel. Az új szigetországot Sealandnak nevezték el, amely önálló alkotmánnyal, megfelelő kormányszervekkel fog rendelkezni. Az új ország természetesen adó- és vámmentességet biztosít az ott letelepülő magánszemélyeknek, csakúgy mint a vállalatoknak, így létjogosultsága eleve biztosítva van. A sziget magját egy, a második világháborúban létesített, acélszerkezeten nyugvó légvédelmi ütegállás alkotja. A háború befejezése után egy volt angol tengerésztiszt vette birtokába az elhagyott mesterséges szigetet, odaköltözött családjával. Tőle származik a Sealand elnevezés, valamint a sziget piros-fehér-fekete zászlója. A tulajdonos Sealand királyának nevezte ki magát, sőt a szigethez közeledő angol hadihajókat ágyúlövéssel kényszerítette visszafordulásra. Tulajdonjogát az angol legfelsőbb bíróság 1968-ban elismerte, mert a szigetecske — amely csak most lesz hatalmas szigetté — az angol felségvizek határán túl fekszik. A legfelsőbb bíróságnak csak egy kikötése volt, a sziget lakói közé angol adófizető polgár nem vehető fel. Bármilyen más nemzetiségű állampolgárok számára az új ország azonban valóságos adóparadicsom. Bates „király" a nyugatnémet tőke segítségével máris hozzákezdett a sziget megnagyobbításához. A 10 millió négyzetméter új terület feltöltése négyzetméterenként 50 nyugatnémet márka költséggel jár. A sziget területén két hatalmas kikötőmedencét építenek. Ezzel egyidejűleg masszív védőgátak veszik körül az új országot. A sziget belsejében impozáns parlamentet emelnek, de ezenkívül kiállítási csarnokok, bevásárlóközpontok építése is folyamatban van. Az igen jó üzleti érzékkel megáldott országaláfcítók azonban nem feledkeznek meg az Északi tenger legújabban felfedezett kincséről, az olajról sem. Nagy kiterjedésű olajraktárakat és olajfinomítókat építenek, hogy a közelben működő fúrótornyok termelte nyersanyag legrövidebb szállítási idővel és úttal feldolgozható legyen. Az új ország pénzegysége a sealand dollár. Saját útlevelet és bélyegeket ad ki. A kormány természetesen rádióállomásoknak is telephelyet biztosít anélkül, hogy a rádióműsorokra vagy az adásidőre bármilyen befolyást gyakorolna. Tárgyalások folynak egy kereskedelmi célokat szolgáló tv-adó felépítésére is. Az ország vámmentességet biztosít minden árunak, amelyet területére behoznak, illetve amely ott csereüzlet alapjává válik. A második ütemben 8 és fél millió négyzetméter kiterjedésű melléksziget épül, amely a szol- . gáltató berendezések mellett kizárólag az olajraktározás (50 millió tonna) és -finomítás céljaira készül. Ide akarják telepíteni az új ipari üzemeket is. A szolgáltató berendezések közül az elektromos áramot előállító erőművet már eleve olyan méretűre tervezik, hogy az elláthassa Anglia és a kontinens partmenti államait is. Sealand semleges állam, önállóságának kihangsúlyozására a közeljövőben megszervezi nemzeti bankját, amely a nemzetközi szokásoknak megfelelően fog működni. (Hobby, NSZK) Harminc esztendő tükre anyanyelv Most ünnepeltük felszabadulásunk 30. évfordulóját, önként kínálkozik a téma: hogyan tükrözi mai életünket, a felszabadulás óta eltelt harminc esztendő jellemző vonásait a nyelv? Olyan értelemben persze, ahogyan például államunk jogi, politikai, művészeti vagy filozófiai nézetei és intézményei tükrözik társadalmi fejlődésünk jelenlegi szakaszát, anyanyelvünk nem tükrözi. Vannak a világon tőkés és vannak szocialista jogi, politikai stb. nézetek és intézmények, kapitalista nyelv vagy szocialista nyelv azonban nincs. Vitathatatlan azonban, hogy a társadalmi viszonyok megváltozásának, és általában a társadalmi és gazdasági fejlődésnek a nyomai megtalálhatók a nyelvben. A régi fogalmak eltűnése, újak születése, bizonyos fogalmak átértékelődése olyan mértékű nyelvi változást, mozgást indított el, hogy nyelvünkben az utóbbi három évtizedben eléggé lényeges szókincsbeli, jelentésbeli és itt-ott nyelvtani változások következtek be. Milyen is ez a nyelvi mozgás? Vannak hangtani változások (a beszédtempó gyorsulása, artikulációs módosulások, hanglejtésbeli átalakulások), mondatszerkezeti jellegzetességek (új névutók keletkezése és elterjedése: értelmében, következtében, szempontjából stb.), sajátos nyelvi rétegek (csoport- és rétegnyelvek) kialakulása és megerősödése, stílusbeli változások (egyszerűsödés, bizonyos egyhangúság, szürkülés). A legnagyobb változásokat a szókincsben tapasztaljuk. A világnézet, az ideológiai, politikai élet témakörében elsősorban a béke- előtagú összetett szavak jellemzőek. (A nemzetközi politika tengelyében a béke és a háború erői közötti harc áll, életünk, fejlődésünk legfőbb feltétele a béke.) Ilyen szavak keletkeztek az utóbbi harminc év alatt: békebizottság, békefront, békegyűlés, békeharc, békekonferncia, békekongresszus, békekölcsön, békeküldött, békemenet, békemozgalom, békepap, békepolitika, béketábor, béketalálkozó, béketüntetés stb. A béke- előtaggal persze több szavunk volt régebben is (békeangyal, békebiró, békegalamb, békepohár stb.), de az előbb felsoroltak mind a felszabadulás utáni életünk termékei, jellemzői. VÉGH J. MIHÁLY Az életszínvonal emelésének alapkérdése a jól ismert közgazdasági közhely: „olyan jól élünk, mint amilyen jól dolgozunk ..." A kissé leegyszerűsített formula, a már ismert tényre utal: gazdaságunk fejlesztésének — és ily módon az életszínvonal emelésének — egyetlen lehetséges módszere a termelőmunka minőségének és hatékonyságának javítása, a gazdálkodás ésszerűsítése. A következő években, évtizedekben nem folytatódhat az elmúlt húsz évben kialakult tendencia, amely szerint Magyarország nemzetijövedelem-növekedésének kb. egyhatoda a foglalkoztatottak számának emelkedéséből származott. (Sajnos; mert bár a közhiedelem szerint a foglalkoztatottak száma nálunk példátlan gyorsasággal növekedett, a statisztika mást is bizonyít: a gazdaságilag fejlettebb államok jó részében a nemzeti jövedelem növekedésének jóval nagyobb hányada származott ebből a forrásból, mint Magyarországon. Ez persze nem azt jelenti, hogy felül kellene vizsgálni az intenzív növekedésre épülő gazdaságfejlesztési terveket, de mindenesetre arról sem szabad megfeledkezni, hogy bár az ország gazdasági fejlődése elsősorban a munka termelékenységétől függ, a növekedés gyorsabb üteméhez a foglalkoztatottak számának emelkedése is hozzájárult.) Ebből a szempontból egyre nehezebb helyzetbe kerülünk. Hagyományos értelemben vett munkaerő-tartalékokról már ma sem beszélhetünk. A jelenlegi foglalkoztatási szint tíz év múlva csak oly módon tartható, ha növeljük a nők és az idős korúak gazdasági aktivitását. A társadalmi munkaidőalap számottevő növelésére a következő 10—15 évben nem számíthatunk, éppen ezért a bevezetőben idézett köözhely... „olyan jól élünk, mint amilyen jól dolgozunk... a gazdaságfejlesztés és az életszínvonal emelésének egyetlen lehetséges kiindulópontja. Ez azt is jelenti, hogy a gazdasági növekedés és az életszínvonal emelése a jövőben sokkal nagyobb erőfeszítéseket követel, s ennek új módszerekkel, hatékonyabb vezetéssel kell párosulnia. Az MSZMP XI. kongresszusának határozata így fogalmaz: „A jövőben az életszínvonal emelésének azon tényezőit kell előtérbe helyezni, amelyek egyidejűleg szolgálják az anyagi jólétet és a gazdasági hatékonyságot". Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy anyagi jólétünket az eddiginél sokkal szervezettebb, sokkal fegyelmezettebb munkával lehet és kell biztosítanunk; egyszerűen nincs más lehetőség, nincs más megoldás. Egyetlen példa: mértéktartó számítások szerint a jelenleg rendelkezésre álló munkaidőalap 20 —25 százaléka (körülbelül 2—2,5 milliárd óra) veszendőbe megy. Miből tevődik össze ez a veszteség, amelyet első számú tartaléknak tekinthetünk? Az egész napos hiányzásokra elmegy 1 milliárd óra; ha ez csak 10 százalékkal csökkenne, akkor 100 millió munkaórát nyernénk, ami körülbelül ötvenezer fős létszámbővítéssel egyenlő. Az úgynevezett „törtnapí" hiányzásokra (mert a hivatalokba, vagy az orvoshoz kell szaladgálni, vagy mert a szolgáltatóipar nem hajlandó az emberek munkaidejéhez alkalmazkodni), minimum 600 millió munkaórát számolhatunk. S hogy itt is nyerjünk valamit — nem ls keveset —, ahhoz például lényegesen jobban szervezett szolgáltatóiparra van szükség. Fejleszteni kell a kereskedelmet, a betegellátást, tovább kell bővíteni a gyermekintézményeket, s javítani mindazt, ami az emberek mindennapi életét nemcsak kényelmesebbé, de szervezettebbé is teszi. Az életszínvonal távlati tervezésének munkája — öt-hat évvel ezelőtt — egy sor feltevésből Indult ki, amelyek egyikét-masikát. k l^fflHBw'' """ i ! W®ilÍ A.- . ' ••í.iS^íw az időközben elvégzett vizsgálatok és számítások alapján módosítani kellett. Így például az egyik kiindulópont volt, hogy az életszínvonal növeléséhez elsősorban az szükséges, hogy a lakosság fogyasztása — tehát a reáljövedelem is — minél gyorsabban növekedjék. A másik alaptétel volt, hogy elsősorban a pénzjövedelmek — és ezen belül is a munkából származó jövedelmek — növekedjenek, egyrészt, mert az emberek nem értékelik túlzottan a természetbeni juttatásokat, másrészt, mert a bérek és fizetések jelentik az aktív anyagi ösztönzés eszközét is. Az elmúlt évek tapasztalatai és különböző számítássá szerint a reáljövedelmek növekedésének van egy társadalmilag szükséges üteme, ami évente körülbelül 4,5—5 százalék. (Évi átlagban ennyit jelöl meg a XI. kongresszus határozata is.) Ennek elérése és folyamatos biztosítása esetén azonban — a korábbi feltételezésektől eltérően — az életszínvonal növekedésének más tényezőire kell koncentrálni. Sokoldalú vizsgálatok bizonyították, hogy az életszínvonal emelésének csak az egyik oldala, hogy mennyit fogyaszt évről évre a lakosság, a másik — és nem lényegtelen — kérdés, hogy milyen körülmények és feltételek között történik ez a fogyasztás, amit a lakásellátás, a személyközlekedés, a vízellátás, a kereskedelmi és vendéglátóipari hálózat, az egészségügyi ellátás, az oktatás, illetve a szakképzés színvonala határoz meg. Vagyis: ha igaz is az, hogy a lakosság látszólag többre becsüli a pénz jövedelmeket, mint a különböző természetbeni juttatásokat, a jövedelmi struktúrának ezt az utóbbi részét sokkal komolyabban kell kezelni, mint azt a tervezők néhány évvel ezelőtt feltételezték. Az ingyenes oktatást, vagy az általános társadalombiztosítást az emberek nálunk a mindennapi élet természetes velejárójaként kezelik, ám ha ezeknek a szolgáltatásoknak a fejlesztése elmarad vagy stagnál, akkor az előbb-utóbb súlyos társadalmi feszültségekhez vezetne. S ez esetben nemcsak társadalmi közhangulat romlására kell gondolni, de számolni kell a gazdasági fejlődést veszélyeztető problémákkal is. S mert olyan alapvető természetbeni juttatások, mint az oktatás, az egészségügy stb. a szocialista társadalmi viszonyok között nem szabad és nem lehet „pénzre átváltani", az életszínvonal tervezésénél számolni kell azzal, hogy az ilyen jellegű igények egyre magasabbak lesznek, és ezeket megfelelő módon ki kell elégíteni. Az MSZMP XI. kongresszusának határozata e felismerést fejezi ki, s egyben előirányozza a gyakorlati megvalósítást. V. Cs. 99