Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-27 / 98. szám

92 Vasárnap, 1975. április 27. MAGAZIN A Hálóvető születése 1915 nyarán Alpár környékén apámmal és u bátyámmal gyógynövényeket gyűjtöttünk. Nagycn megszerettem Alpár vadregényes tájait. Ha a munkából cl tudtam szökni, a Töserdő faóriásni között csatangoltam. Egyik erdei bolyongásomban a Holt-Tisza egyik ágára és a fák között lapuló kis halásztanyáru bukkantam. Az őserdei homályból kilépve, u napfényben szikrázó víztükör váratlan látványa lenyűgözött. A tanya mellett egy öreg halász lendületes mozdulatokkal messze bevágta a hálóját. Közelebb lopakodtam hozzá, és mint akit megbűvöltek — nem tudom miért: —, utánoztam az öreg mozdulatait. Az öreg meglátott, és nevetve mondta: „Emberesedned keli ehhez még." Valószínűleg az erdő misztikus homálya után a szikrázó napsü* tés, az erdő csendje után a vízcsobbanások zaja: kontraszthatásként fokozta élménnyé, és rögzítette bennem évtizedekre a látványt. Ez lehetett az első impulzus a hálódobóm készítéséhez. Az első agyagvázlatokat 1032ben készítettem. A múzeumnak remek halászíelszerelése volt. Ko. tormán János bátyám szívességből leakasztotta a pöndölhálót, és együtt dobáltuk az alagsorban, míg a dobások zájos csapódásai miatt. Sebestyén le nem intett bennünket. Ki a múzeumból — sajnos — nem vihettem a hálót, hogy vizén is kipróbáljam. 1333ban megismerkedtem a Fchéi-lói Halgazdaság intézőjével, és a halgazdaság területén kedvemre dobálózhattam. A halász „szakemberek" nevetve igazgatták a mozdulataimén. Az ő hálóvetésük egészen más volt, mint az alpári öregé. Szobrászszemnek groteszk mozdulattal, csípőből, laposan pöndörítették ki u hálót. Szegeden csak a Holt-Tisza mentén, az öreg Bite bácsi dobálta úgy u hálóját. mint az alpári öreg. Hogy a halászoknak hízelegjek, miníáztam egy fehér-tói halászt is. Emlékműszerűt, teljes adjusztírungbun állt. Utána mintáztam ínég egyet, amit — engedve mélyen rögzült alpári emlékemnek — nagy mozdulattal, két, egymást metsző lendületes tengelyre komponáltam. 1937-ben kicsit szabadultam az apró munkáktól, és napi gondoktól. A Kulvária tér 16. sz. alatti bérház II. emeletén levő lakásomban felraktam másfélszeres nagyságban. Hogy a padlózat le ne szakadjon, a nagy megterhelést vastag pallókkal szétosztottam a tartógerendákig, és kedvemre minden indulatomat kimlntáztam magamból. Még az évben rendeztek Szegeden mezőgazdasági, virág- és dfsznövénykiállftásf. A városi kertészet kölcsön kérte a szobrot, és a Horváth Mihály utca tengelyében felállították: víztükröt, zsombékot és nádast varázsoltuk köréje. Nagy sikere volt, tetszett a szegedieknek. Ezt a szobromat, amikor a Kálvária téri lakásomból költözködtem saját' házamba, és az új munkazugomban nem fért el, több más munkámmal együtt összetörtem. Áldozatul esett — ami legjobban fájt — a kisújszállási IV. Béla futárja szobrom lovának gyönyörű feje, Tömörkény és Móra gipszmodellje, a görögkeleti temetői emlékmű modellje és több kisebb szobor résziét, amiket már az előző költözködéseim alkalmával csonkítottam meg. (Vagy két évtizede koreai küldöttek jártak Szegeden. Kiállítást rendeztünk, amit meglátogattak. Szobrász is volt közöttük. Tetszettek neki a munkáim. Csak hát... miért nem egész szobrok? Nem mondtam meg neki.) A házam hátsó frontján: 18 m hosszú, 2 m széles, 30 cm magas lörmelékhalmaz lett belőlük, és földdel betemettem. Ha a közeljövőben a dömperek, buldózerek a Csongári sugárút végén, Tyúkbegy környékén tabula rasa-t teremtenek, szobortemetőre akadnak... de néha szobrok is föltámadnak. Biztatásokra neklgyürkőztem újra. Szerettem volna éreztetni valamit a Tisza szeszélyeit és veszélyeit legyőző erőből, akaratból, szívósságból. Szobrot alkotni, ami tolmácsolná, magyarázná, hogy a tájnak ebben az ősmasszájában, vihargócban, ahol óriás népek pusztullak-vesztek, miért maradt meg a magyar Szeged. Több fejtanulmányt készítettem hozzá, amikben — úgy érzem — a Tisza menti emberek lényeges vonásait örökítettem meg. Egyik sikerüli fejnek a Tisza lehellete nevet adtam. (Sajnos, ez is csak fényképen maradt meg.) A Tábor utcai képzőművészkörben — tanítványaim körében — felraktam ismét. Hogy le ne szakadjunk, pallókkal megerősítettem a padlózatot itt is. (Tanítványaim közül Zoltánfí István lebzselt legtöbbet körülötte.) Bele akartam gyúrni a szoborba a gondolataim érzelmi kísérőit, minden születő és ellobbanó indulatomat. Mikor a halászom szájába adtam a háló ólomnehezékeit, rámordultam: „Ne szorítsd úgy, kirántja a fogaidat!" Mikor mellére mintáztam a háló ráncait, indokolatlanul kétszer csaptam oda a mtchelangelóval (lapos íabunkó). Szerencsémre erős vasvázat készítettem hozzá, és sűrű lepkékkel (keresztfúcskák) ragasztottam föl a tíz-tizenkét mázsa agyagot. Bírta a strapát. 1960 nyarán a dél-alföldi vásár területén, a Marx téren, felállították ezt is. Ismét sikere voltSzeged alkotói díját erre a szobromra kaptam. Sajnos, helyhiány miatt ez a szobrom is a temetőbe került. Csak a fejét hagytam meg. Pár évvel ezelőtt a tervező iroda szép tervet készített a szobor felállítására, a Korányi rakpartra, a Lenin krt. tengelyébe. A makettjét is elkészítettem. Tudtommal a tanácsülés is a fölállítása mellett döntött. Valahol elakad mégis, mint ahogy elakadt legszebb elgondolásaim egész sora. Kétségbe vagyok esve: ismét hurcolkodnom kell! Hatodszor. TÁPAI ANTAL Dunaújváros kettős évfordulója Könyv A felszabadulás 30., évfordulója mellett más évfordulót is ünnepel az idén Dunaújváros — saját 25. születésnapját. Ám ez a dátum egyáltalán nem magánügye, szorosan összefügg az ország felszabadulás utáni fejlődésével: 1950. május 2. a szocialista Iparosítás történetének nevezetes napja, melyhez valamiképpen mindannyiunknak köze van. Vagy úgy, hogy annak idején magunk is ott voltunk a város, a vasmű építésén, vagy „csak" vállunkon éreztük a nehézipar gyors, olykor erőltetett fejlesztésének terheit — de manapság mindenképpen: huszonélvezői vagyunk annak, hogy e gyáróriás szilárd alapja a magyar népgazdaságnak A Dunai Vasmű évente több mint egymillió topna acélt állít elő, s már régen visszafizette, amibe létrehozása került. Ne tagadjuk, Dunaújvárosról sokáig megoszlottak a vélemények. Talán még mindig tartja magát az a nézet, mely szerint, ha már van, hét termeljen, de bizony kár volt felépíteni. Ha nem lenne, manapság nem ls kezdenénk ilyesmibe. Miskotczi Miklós közelmúltban megjelent könyve, mely Az első évtized — Dunapontelétől Dunaújvárosig címet viseli (szerzőjének nevével a Magazin várossorozatának Dunaújvárosról szóló írásában olvasóink már találkozhattak) nemcsak megvilágítja a jelzett kérdéseket, ellentmondásokat, hanem jószerével meg is oldja őket Csattanós válasz lehet például a kétkedőknek, hogy a közhiedelemmel ellentélben, a Duna menti vasmű felépítésének gon lolata nem a felszabadulás előtti években merült fel először, hanem sokkal korábban, Horthyék 1938-ban meghirdetett úgynevezett győri programjában, amikor is felmérték: az ország akkori évi 647 ezer tonnát kitevő acéltermelése nem elég ahhoz, hogy a Szovjetunió elleni rablóháborúban az általuk kívánt súllyal vegyenek részt. A terv 1943-ban ismét előtérbe került. Jellemző, hogy úgy gondolták: a hitleri fasizmus győzedelme esetén mujd áz ukrajnai Krivol Rogból Németországba szállítandó vasérc dunai útvonala mellett feltétlenül életképes lehet egy hazai nagyolvasztómű. kohászati kombinát. A tervezési megbízást egy svéd—amerikai cég kapta ... A dolgok szerencsére másként alakultak, a szovjet hadsereg a magyar uralkodó osztályok lesipuskás számításait is keresztülhúzta. A terv minden szempontból ellenkező előjellel valósult meg: az új társadalom felépítésének alapját képező anyagi-technikai bázis megteremtéséhez járult hozzá a Szovjetunió azzal, hogy a tervdokumentációktól a szakembereken át a vasércig mindent rendelkezésére bocsátotta a magyar népgazdaságnak. Bátran állítható, hogy a vasmű létrehozása szükségszerű volt, nélküle a szocialista iparosítás folyamata el sem képzelhető. A gyártelep és a város építése Magyarország méreteihez és erőforrásaihoz képest akkor példátlanul nagy teljesítmény volt: 1951 tavaszán már 29 vállalat dolgozott Dunapentelén. Az első évtized története hű tükörképe az ötvenes évek gazdaságpolitlkujának, és egyáltalán, a „nagypolitikának" Is. Az 1953-as Nagy Imreféle koncepció már szinte nyíltan megkérdőjelezte az egész építkezés értelmét, s ezt követő „cikcakk politika" válságos helyzetbe is sodorta. Bár 1954-re felavatták az első nagykohót, elkészült a gyár egy része, állt a város is, lakói dolgoztak és éltek, de a döntő változás csuk az 1956-os ellenforradalom leverése után, az MSZMP helyes és realista gazdaságpolitikájának kibontakozásával következett be. 1960-ban felavatták a meleghengerművet, s ebben az évben már 520 ezer tonna nyersvasat, 364 ezer tonna nyersucélt, 499 pzer tonna kohókokszot, 295 ezer megawattóra villanyáramot és 19 ezer tonna hengerelt lemezt adott u Dunai Vasmű a népgazdaságnak. A könyv, melyet a dunaújvárosi tanács az évforduló jegyében adott ki, a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat gondozásában jelent meg, Kondor Gyula tetszetős tipográfiai terve alapján, a Szegedi Nyomda előállításában, sajnos, igen sok apró, de bosszantó szedéshibával. Szerencsére ez mégsem zavar abban, hogy az első évtized történetét — melyen a szerző szakavatott kézzel vezet végig, úgy időzik el a dokumentumok elemzésénél, az érdekes részletek feltárásénál, hogy ezáltal is a fő irányt hangsúlyozza — élvezetlel olvassuk végig. Sokkal több ez. mint puszta iparvagy várostörténet. Az ember legszívesebben máris felnyitná a második kötetet, hogy egyvégtében ismerkedjék meg a szocialista Magyarország egyik legnagyobb alkotásának további történetével, akár napjainkig. Érdemes lenne ezt is mielőbb megírni. TEHER KÁLMAN TEREFERE — Látta? — Hát persze. Kizöldült mind a kettő. — Jaj, csak lila legyen, ha majd ki is virágzik! — Mert, ha fehér virága lesz, biztosan kivágják mind a kettőt. — Természetesen. De higgye el, az lesz majd az első igazán jogos fakivágás Szegeden. — És a kerthelyiséget látta-e? — Ott megyek el mellette naponta többször is. — Kerülgeti? — Már mint a gutaütés amiatt, hogy elzárták vele az átjárót? Kerülget. — Miért nem tudták előre, hogy oda kerthelyiséget akarnak tenni? — Már miért ne tudták volna? Az eszpresszó előtt milyen szép téglafallal kerítették körül... — Az étteremnél miért nem gondoltak rá előre? — Nem elég, hogy az egyiknél tudták? — Biztosan tudathasadásuk volt. — Az meglehet. — Így azután kerülgeti ilt — Kerülgetem bizony. De nemcsak én. — A többiek ls? — Igen, azok is kerülgetik, már mint a munkát, akiknek doiguk lenne, hogy naponta feltakarítsák a köplaccot meg a fnssen kisarjadt gyepet. — Szemetes? — Mi az, hogy szemetes! Szinte moccanni sem lehel a rengeteg szétdobált fagyialtos zacskótól, papírhulladéktól. — Szégyellje magát! — Már mint én? Es miért? — Hát nem maga dobálta el? — Látja, erre nem is gondoltam! Tényleg, ha nem szemetelnének. nem szúrná az ember szemét a szemét, és nem'is kellene összetakarítani. De miből gondolja, hogy én dobálom szét? — Nem maga mondta, hogy arra jár naponta többször is? — Az igaz, de én nem szoktam szemetelni. — Négyszemközt ezt mondja mindenki, mégis teli vannak az utcák szeméttel. — Jól van, na. De nem másról keztünk mi beszélgetni? — Dehogy nem, a lila akácokról. — Persze, ha lilák lesznek..i — Fehér lesz! — Lila lesz! — Fehér lesz! — Tudja mit? Legfeljebb majd átkeresztelik az éttermet meg az eszpresszót! -ér