Délmagyarország, 1975. április (65. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-20 / 92. szám

36 Vasárnap, 1975. április 20. Az eszméltefő művészetért* Hazánknak a Szovjetunió Vörös Hadserege által történt felszabadulása 30. évfordulója gazdag eseménysorozatában a Dél-Alföld művészeinek nagy sorsfordulónk iránti méltó tisztelgését nyitjuk meg a mostani retrospektív tárlaton. Ez a tisztelgés a 30 év iránt megmutatkozik mindenekelőtt azoknak az alkotásoknak a szocialista társadalmi, emberi kötődésében, amelyek itt az évek során ezen a tárlaton bemutatásra kerültek. A Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-alföldi Területi Szervezete egy évtizedes eredményes tevékenysége révén létrejött rendszeres kiállításokból történt válogatást látjuk most ezen a kiállításon. Nagy értéke a kezdeményezésnek, a kiállításoknak — így a mainak is —, hogy a területünkön élő hatvan művész jelentős, kiemelkedő alkotásaival találkozunk — vagyis az e tájon élő és ulkotó képzőművészek szinte teljes táboróval. Tisztelgés ez a tárlat azért ,ls, mert a hagyományosan május első vasarnapjón nyíló kiállítást ez évben legnagyobb nemzeti ünnepünkön nyithatjuk meg. A harmincéves fejlődés művészeti életre gyakorolt hatását csak nagy monográfiában lehetne összefoglalni. Erre egy megnyitóban nincs idő, nincs mód. és meghaladna ismereteimet is. Éopen ezért mozaikokat említek fejlődésünk elmúlt harminc évéről. Találónak vélem a régi társadalmi rendszer múvészetpolitikájának megítélésénél azokat a tényeket, amelyekre A ezé! György i'lVl.áís. is néhány nappal ezelőtt a Parlamentben, a kitüntetések átadásakor utalt. A Horthy- rendszerben Derkovits Gyula, az egyik legnagyobb művész éhen halt, József Attilát vonat elé taszította korának fojtogató, levegőtlen szelleme. Bartók Bélát külföldre űzte ugyanez a szellem S mindezt miért? Mert felleltek, hirdették és megvalósították azt az igazságot, hogy a művészet igazán — bartóki szavakkal — „csak tiszta forrásból", a dolgozó nép. a munkásosztály életéból, eszméiből, örömeiből, gondjaiból táplálkozhat. Azért, mert kiemelkedő tehetségükkel vállalták az elnyomottak, a sorsüldózöttek helyzetét, hűek maradtak a maguk választotta úthoz A harriinc évre visszatekintve gondoljunk mindenekelőtt tisztelettel azokra a szovjet katonákra, akik a háborús pusztítások k«ze-*ette az értékes képzőművészeti alkotások első védelmezői és a nagy alkotók első segítői voltak olyan viszonyok között. amikor még Európában háború dúlt és a fegweres harcok után megannvi feladatot kellett meg-ú+aniok A Vörös Hadsereg katonái, nem azt néztek, honv hazánkat a Horthy-fasi-mus a szovjetellenes háborúba taszította, han°m azt, hogv hol kell az értekeket megvédeni a pusztulástól, s átadni igazi gazdájának, a dolgozó néonek. Pártlinlf a felszabadulás IdUUlIn utáni első lépéseitől, a legalitás feltételei között, nagy jelentőséget tulajdonított a művészeteknek. Folytatása volt ez a Tanácsköztársaság müvészetpolitikájának. amikor a múzeumokat megnyitották az érdeklődők előtt; és. új feltételek között folytatása pártunk illegalitásban végzett kulturális tevékenységének. A felszabadulást követően Indult meg a művészeti értékek megalkotásának, tömegkapcsolata kiépítésének támogatása, a művelődési házak, az üzemi kultúrotthonok, a klubok sorának épí• A szerző megnyitó beszéde • Dél-alfóldl Jubileumi Tárlaton. tése. A szocialista kulturális forradalomban mind nagyobb lett a 30 év során, a dolgozó embert értő és hozzá értőn szólő művészetek társadalmi rangja, súlya és elismertsége. Pártunk XI. kongresszusa is több megközelítésben fog-' lalkozott a művészetekkel. Négy megállapítással szeretném ezt érzékeltetni. Kádár János elvtárs, a központi Bizottság beszámolójában a következőket mondotta: „Azokat a műalkotásokat pártfogoljuk, amelyek a valóságot szocialista elkötelezettséggel, pártosan, magasművészi színvonalon ábrázolják." Benke Valéria elvtársnő felszólalásában ez áll: „Egy tudást és kultúrát is keresó nép várja íróink, művészeink eligazító szép szavát, eszméitető alkotásait." Központi Bizottságunk határozata kirmndja: „A dolgozó osztályok, a szocializmus építésének központi kérdései kapjanak je-. lentőségüknek megfelelő teret a művészeti alkotásokban." S végül a jövő fejlődésünk mintegy 15—20 esztendejét kijelölő Programnyilatkozatban ez áll: „A dolgozó nép növekvő igényeinek kielégítése és újabb igényeinek felkeltése a művészet belsc fejlődésének is legfőbb érdeke." Ezek a megállapítások választ adnak az elmúlt évek kérdésejre és-világosan mutatják, mit. támogat szocialista kultúrpolitikánk és mit vár a támogatásért a művészetektől., Ebben mindenképpen a legfontosabb a művész, az alkotó meggyőződéses elkötelezettsége a nép szolgálata az érthető, az hljsotot és'.a befogadót egy, alánt segítő marxista kritika. Mit és hogyan alkosson a művész, ebbe nem lehet beleszólni, hiszen a személyiségkibontakozás feltételeit lehet alakítani, de annak végül is belső öntörvényei vannak és ez vonatkozik a műalkotások életrehívására ls. De talán' olyan rendező elvekre szabad utalni, hogy a művész feladata az érteTm?s élet bemutatása, az értelmes társadalmi emberi élsté. A szocialista fejlődés fő kérdéseinek bemutatása — az értelem által felfoghatván — segíti kulturális törekvéseinket. A tudományos-technikai forradalom is a szocializmus felt/telei között nem az élet értelmetlenségeit hozza felszínre, hanem nagy értékeit, a munka értelmét és értékét. amelyet reálisan visszaadni megtisztelő és nehéz művészi feladat. És ha a kapitalista társadalomban a művészetek a kapitalizmus értelmetlenségének reális ábrázolásává] szükségszerűen szülnek számunkra nehe en vagv egyáltalán fel nem fogható rroduktumokat, ez nem azt jelenti, hogv az a modern művészet. Tudjuk, hogv a művészek helyzete sem könnyű, hiszen a tudományos-technikai forradalom dinamikája forrongó hatást is gyakorol a művészetekre, közben nem ritkán a művészet közönsége, a rohanó" világ embere, szeretne a művészi produktumokat nézve, olvasva, hallgatva megnyugodni Lehetne még sorolni számtalan tényezőt, amely egy-egy mű megalkotása vagy fogadtatása mögött fellelhető. Türelmetlenek nem lehetünk, egyéni ízlésünket nem kiálthatjuk kl társadalmi törvénynek az alkotások elbírálásánál, de a szocialista építés fő kérdései eszméitető ábrázolásának igényéből nem engedhetünk. A Dél-Alíöld fcvészeti hagyományokban, az értőn szólás művészetében, amely itt századunkban, és különösen a felszabadulást követő elmúlt évtizedekben jelentős fejlődésen ment keresztül. Az a hatalmas gazdasági-társadalmi fejlődés, amelyet az elődök- csak ál3 modhattak — a kisemmizett paraszti világ helyébe fejlett munkásság, szocialista parasztság, értelmiség kialakulása, formálódása nem ellentmondások nélkül, de töretlenül — alaojaiban új társadalmi feltételeket is teremt az itteni művészek tevékenységéhez. Tájegységünk nagy társadalmi átalakulásánák fontos eseményeit értékesen megörökítő művek sora született az évek során, mégis úgy véljük, jogos az igény e téren is a továbblépésre. Nagy a művészi felelősség a múlt és a jövő. mai határmezsgyéjén, a múlt értékeit megőrzőn, a mai értékeket ábrázolón és a holnapi értékek előkészítését, értését magalapozóén alkotni E táj művészeti élete szép eredményekkel törekedett és törekszik hivatását teljesíteni és sikereket tudhat magáénak. Látszik: művészeink számára sem térkép e táj, mint ahogy a tájnak sem múzeumi leltári tárgyak a művészek alkotásai. Alkotó és közönség tudják egymásról — Radnóti Miklósnak A kiállítás katalógusa előszavában idézett gondolatára utalva —. „kik mennek, kik jönnek az úton". Ezekről a törekvésekről elismeréssel szólt nemrégen megyei pártértekezletünk is. De a feltételek fejlődését tekintve, mindenképpen meg kell említeni az emberek igényének növekedését, művészi szépérzékének fejlődését, amelyek útköveit — a szocialista brigódmozgalomtel a falust tárlatokig — eredmények hosszú sora jelzi. De fejlődtek szűkebb pátriánkban, a Dél-AíföWön a művészek tárgyi feltételei - is a művelődési házak, a művészházak építésével... És talán legyen szabad optimálisnak lenni abban, hogy a horizonton már fellelhető az Alföldi Galéria jövő képe is A képzőművészeti élet szervezeti fejlődéséhez jelentős feltételeket teremtett a Területi Szervezet megalakítása egy évtizeddel ezelőtt, amelynek nagy jelentősége éppen az, hogy túlmegy a közigazgatási határokon. tájban és régióban gondolkodik. Az előretekintő kezdeményezésért álljon itt köszönet és elismerés mindazoknak, akik e két dél-alföldi megye művészeinek összefogásáért eredményes munkát végeztek, biztos alapot teremtve az együtt munkálkodás továbbfejlesztéséhez. Tájegységünk szinte minden városban: Békéscsabán, Gyulán, Vásárhelyen, Szegeden, Szentesen, Makón — és a művészeti hagyományokat régtől ápoló városok mellett új és új városokban és településeken is — sokat fejlődtek a művészetpártoló törekvések. A sok hagyományos kiállítás ls Jól mutatja művészeink gazdag alkotó tevékenységét. És talán még egy nagyon fontos dolog, melynek művészeti jelentőségét évek. évtizedek múlva is mérni fogjuk: itt Hódmezővásárhely mellett, a mártéiyi művésztelepen évente rendszeresen folyik az alkotni vágyó fiatal tehetségek felkutatása, pallérozása. Az ifjúság nevelése szempontjából ugyancsak fontos az érdeklődők segítése a művészet értékeinek látásában — a szakköröktől a tárlatlátogatásokig. Nem feladat e helyen a művészek munkájának értékelése, hiszen ez a kritika dolga. Momentumokat említek itt is. Tájegységünk művészei munkájának értékelésében talán az egyik legnagyobb eredmény az, hogy tudnak az emberek ezreihez értőn szólni. Látni, hogy felnőttek és fiatalok várják az alkotók újabb és újabb műveit. Hiszem, hogy nagy elismerés ez művészeink számára. Az igazat mondó, a realizmust őrző művészi elkötelezettség elismerést kap e tájon, ezért van értékes közönségsikere művészetünknek. És elismerés a művésznek a beírás a vendégkönyvekbe (amelyben olykor talán sok a helyesírási hiba, de ezeket feledteti a meleg szív). Es nagy elismerés az, hogy a műalkotások sora kerül az évente ezrével épülő új otthonokba, az intézmények falára. Az elismerésnek nem kis jelentőségű területe a fiatalok érdeklődése tájegységünk művészeinek alkotásai iránt. Más jellegű elismerése művészeink munkájának a tárlatok sora itthon, más városokban és külföldön. A külföldiek közül különösen szeretném kiemelni azoknak a kiállításoknak a jelentőségét, amelyek testvérmegyéinkben, testvérvárosainkban kerülnek bemutatásra, nagy tömegeket hozva közel egy máshoz. Méltó elismerés mű vészeinknek az is, ha a szakma értőn, színvonalasan, marxista megközelítéssel értékeli — elismeri és bírálja — az alkotásokat erre is vonatkoztatva azt, hogy nem lehet a^ eevéni ízlést társa dalmi törvénynek kikiáltani. És végül, de nem utolsósorban elismerése művészeink tevékenységének a kitüntetések sora. A visszatekintés vőtervünk alapján e mozaikjaiból néhányat említettem Komponált képpé megélt tapasztalatok és tudatos tervek rendezhetik el mind annviónk számára. E képben legfőbb dolgunk, hogy — a költő szavával — „félig kész világunk" mind készebb, mind teljesebb legven mindennapi munkánk által Pártunk XI. kongresszusának határozatai ehhez jó feltételeket biztosítanak. Az eredményes megvalósítás mindannyiónk munkáján múlik. KONCZ JÁNOS A dévaj lány A rosszul őrzött lány humorral, bájjal fűszerezett 18. századi francia történetét mutatta be két este, pénteken és szombaton az újvidéki Operaház balettegyüttese Szegeden. A jugoszláv és a szegedi színházak közötti kapcsolat újabb eredménye volt ez a vendégjáték. Louis Joseph Ferdinánd Hérold A dévaj lány címmel színre vitt balettje közel kétszáz éve szerepel a táncegyüttesek műsorán. Bizonyára nem véletlenül. Sziporkázó humorral, természetes élet? kedvvel, karakteres alakokkal és élvezetes, hangulatos muzsikával fűszerezett ba lettet láttunk. Lisette nehéz, komoly színészi felkészültséget is követelő, de hálás szerepét rokonszenvesen jelenítette meg Biljana Maksil. Különösen a harmadik felvonásban adott számot kiváló szí-. nészi képességeiről, jellemformáló erejéről. Hálás szerep, megannyi komikus pillanat forrása a gazdag öregasszony, Lisette anyjának, Simonának alakja, és az ügyetlen, korlátolt vőlegényjelölt, Alwin figurája. Az előbbit — mint legtöbbször e balett történetében — férfitáncos, Vladimír Jelkié alakította, sok kacagtató pillanatot szerezve, míg Alwinként Nikola Uzelacot láthattuk, aki az ügyefogyottság mozgáslehetőségeit szellemesen aknázta ki. Colin, a falusi legény szerepét Óto Ris táncolta kedves, fiatalos és férfias bájjal. A tánckar — a tyúkok, falusi lányok és fiúk — mozgalmas, színes forgataga az előadás motorja volt. A zenekar — ólén Topiák Imrével — kiválóan Illusztrálta, színesen jellemezte a kedves történetet. L. Egyoldalú szubjektivizmus Megjegyzések a Három makói portré című tHiporthoz Felszabadulásunk 30. évfordulójának előestéjén, április 1-én sugározta a tv a Három makói portré című riportfilmet, ezzel is kifejezve, hogy a film mondanivalója kapcsolódik népünk nagy sorsfordulójához. A tv-nézők megismerkedhettek az elsőnek felszabadult magyar város múltjának és jelenének három jellegzetes képviselőjével. Megismertük a makói hagymás kisparaszt jellegzetes típusát is, aki szemben állt az úri huncutsággal, de egy kis önzésért, az egyéni érdeket előtérbe állító csavaros észjárásért sem ment a szomszédba. A film közepe táján — amikor szó esett az illegális kommunisták felszabadulás előtti harcáról is — kezdtük észrevenni, hogy a kalapos paraszt, Erdei Sándor, akinek őszinte beszéde itt-ott derültséget keltett, tulajdonképpen mellékszereplője a riportnak. A film jól pergő képei egyre inkább a két munkásmozgalmi vezető, a kommunista Igaz Lajos és a volt szociáldemokrata Kiss Ernő arcát mutatta, és a beszélgetésből kezdett kirajzolódni múltbeli tevékenységük. Ekkor a néző már érezhette, hogy a film nem egyszerűen azért készülhetett, hogy nemzeti ünnepünk előestéjén megszólaltassa a munkásmozgalmi és demokratikus küzdelmekben gazdag múltú és elsőnek felszabadult város három tipikus képviselőjét, hanem valami más, hangsúlyozottabb mondanivalója is van. Nem is csalatkoztunk. A filmriport láttán a nézőben egyre inkább az a kép alakult ki, hogy a két szereplő, akik a nehéz időkben az első sorokban küzdöttek, később, szélcsendes időben mindig háttérbe szorult. A riporter szerepét is betöltő forgatókönyvíró, Kunszabó Ferenc meg is kérdezte, hogy mi az oka ennek? A kérdés nem elsősorban a kommunista Igaz Lajos esetére vonatkozott, hiszen a filmből is kitűnt, hogy a felszabadulás után és később is elég fontos posztokat töltött be, és tudják a városban, hogy azóta is megbecsülésben részesük A riport mondanivalója abban csúcsosodott ki, hogy a volt szociáldemokrata Kiss Ernőt méltatlanul háttérbe szorították, s most igazságot kell szolgáltatni neki, úgymond rehabilitálni kell. Nos, ez az a pont, ahol nem lehet egyetérteni a filmriporttal és készítőivel. Az emberileg érthető, hogy a volt szociáldemokrata, 1948 óta párton kívüli Kiss Ernő nem szívesen beszél korábbi politikai tévedéseiről, pályafutásának vargabetűiről. Az azonban megengedhetetlen, hogy a film készítői Kiss Ernő múltbeli politikai tévedéseiből erényt csináljanak. Ugyanis mindenképpen azt akarták bizonyítani — s aki nem ismeri a város felszabadulás utáni politikai történetét, az el is hiszi —, hogy Kiss Ernőt valamiféle politikai törvénytelenség érte, és méltatlanul szorult ki a város politikai közéletéből. Az igazság azonban ennek tulajdonképpen az ellenkezője. A város kommunistáinak, dolgozóinak zöme jól tudja, hogy Kiss Ernő 1944 végén azért hagyta ott a kommunista pártszervezetet, és alakította meg a Szociáldemokrata Pártot, mert a kommunisták bírálták polgári városparancsnok-helyettesi tevékenységét. Tudják azt is, hogy Kiss Ernőt, az SZDP Csongrád megyei titkárát azért zárták ki 1948 elején a Szociáldemokrata P4rtből, mert az utolsó pillanatig ellenezte a két munkáspárt egyesülését, s a pártbeli jobboldal fő szószólójává vált a városban és a megyében. A tv-nézők megtudták a filmből, hogy az 1956-os ellenforradalom napjaiban Kiss Ernő, aki az akkor létrejött ellenforradalmi nemzeti bizottság alelnöke volt, fellépett a szélsőséges követelések ellen, s egyik tömeggyűlésen elvtársak megszólítással kezdte beszédét, bizonyítván, hogy neki voltak, vannak és lesznek elvtársai. Azt viszont nem tudták meg, hogy Kiss Ernő és társa, a szintén volt szociáldemokrata Zombori Lajos, a bizottság elnöke, nem volt hajlandó elismerni a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt, és — egyes mérséklő ténykedésük ellenére — az ellenforradalom sok követelését támogatták, és el kellett őket távolitani a városi tanácsházáról. A tények — a film állításával szemben — azt bizonyítják, hogy nem a kommunisták, nem a népi- hatalom hibája, hogy Kiss Ernő kiszorult a város politikai életéből, nem politikai törvénysértés áldozata. (Ezen az sem változtat, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején az akkori vezetők is követtek el vele szemben hibákat, s zaklatásnak volt kitéve.) Mindenképpen indokolatlan azonban rehabilitálását követelni. Ezt még akkor is meg kell mondani, ha becsüljük Kiss Ernőt múltbeli, 1918—19-es, a Horthy-rendszer alatti és közvetlen a felszabadulás utáni érdemeiért, és tiszteljük magas korát. Nem meaculpázást várunk tőle, nem akarjuk a régi sebeket felszaggatni, de politikai pályafutásának kitérőit, tévedéseit nem lehet meg nem történtté tenni, s nem lehet a város politikai történetének fontos eseményeit az ellenkezőjére átírni, mert ezzel súlyos zavart okozunk a város kommunistáinak, lakosságának politikai tisztánlátásában. A film készítői viszont ezt tették. A város fiatalabb nemzedékének és a tv-nézők országos táborának a makói viszonyokra vonatkozó tájékozatlanságát kihasználva azoknak a makói baloldali szociáldemokratáknak, kommunistáknak, a szocializmus makói híveinek harcát feketítették be, akik küzdöttek a szociáldemokrata jobboldal és az ellenforradalom ellen. Ügy véljük, ezt maga Kiss Ernő sem akarja. Megengedhetetlen a film készítőinek az az eljárása, hogy ilyen fontos politikai kérdésekben kizárólag szubjektív véleményeknek adtak hangot, és nem is törekedtek valamelyes objektivitásra, s főleg nem mérték fel, hogy ezzel milyen politikai kárt okozhatnak. A filmriport mondanivalójának az említett kérdésekre vonatkozó részével nem érthetünk egyet. A riportalany természetesen maga dönti el, mit válaszol egy-egy kérdésre. A riporter azonban felelős azért, hogy a beszélgetés összképe megfeleljen a történelmi igazságnak. Ez a közlés, a publikálás felelőssége. Ha a riporter vette volna a fáradságot, hogy pontos képet alkosson a korról, és ebben megszólaltatott szereplőinek tevékenységéről, akkor elkerülhette volna a jelzett hibákat. Kiss Ernő filmriportbeit, érzéssel teli szavai végső fokon arról győztek meg bennünket, hogy önmagában jórészt leszámolt régi tévedéseivel, és támogatja szocialista jelenünket, amelyben régi álmainak megvalósulását látja. Ennek őszintén örülünk! TAMASI MIHÁLY