Délmagyarország, 1975. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-09 / 34. szám

TASÁRlfAP, BU FEBRUÁR % 7 A varasnyelű bicska Mindig, de különösen az elemi iskola előtti és alatti időkben nagyon szerettem faragni. Faragtam botokat, csináltam fűzfafurulyát, később pásztorkürtöt, buzogányt, pipát, szekeret, szánat, kanalat és jármot A szekeret megvasaztam. Beültem a szekérszínbe, megnéztem pontosan, hogy milyen vasak, milyen formában vannak elhelyezve a szekérnek egyes részein. Ilyeneket csináltam drótból, s a szekérre, amit bicskával faragtam, amelynek a részei pontosan egyeztek a nagy szekérnek a részeivel, reárakosgattam. A szekérbe a valóságos rudat utánzó rudat készítettem. A járomhoz öreg bunda gombolójából járomszíjat csináltam. A járomba macskákat fogtam, és ma is emlékszem, hogy milyen megrökönyödve álltam a csűr mellett, látva, hogy a két macska a szekérrel együtt villámgyorsan felszaladt a csűr gerezdjén. Amikor már jó magasan voltak a macskák, elszakadt a járomszíj, a szekér visszaesett, a macskák pedig kiszabadulva a járomból, elszaladtak. Faraggattam, faraggattam, de a faragás mestersége, vagy azt is mondhatnám, művészete, elég nehezen ment, mert rossz volt a bicska. Mindössze egy kétkrajcáros, fanyelű bicskám volt, amelynek vasból volt az éle, ez pedig nemigen vágott, annak dacára, hogy gyakorta reszelgettem. így következett be, hogy a faragászati szenvedély lopáshoz vezetett. Ehhez persze az is hozzájárult, miszerint észrevettem, hogy kászonújfalvi Kajcsa Józsi banak egy szép, nagy és erős, varasnyelű bicskája van. Elhatároztam, hogy ezt a bicskát el fogom lopni. Így ls történt A bicskát elloptam, és a faragászatot továbbiakban ezzel gyakoroltara rendesen pedig úgy, hogy elbújtam a hosszú és magas rakás bükkfa mögé, amely a deszkakerítés mellett állott, szemben a hatalmas szál jegenyével. A hosszú bükkfakazal és deszkakerítés közötti szűk tér volt az s hely, ahol az előre szépen megmunkált alkatrészeket hajlott orrú szánjaimhoz és gondosan megtervezett erdőlő szekereimhez faragtam tovább. No de nem sokáig egyszer csak azt hallom, hogy Józsi bátyám, akit különben mi, gyerekek magunk között vén Agyélusnak hívtunk, kezdi emlegetni, hogy elveszett a bicska. Józsi bátyámat azért hívtuk vén Agyélusnak, mert amikor szidott bennünket, mindig ezt mondogatta: azt az Agyélusodat (bizonyára Árgyélust akart mondani). Amikor már erősen érzett a szele annak, hogy a bicskát valaki ellopta, hogy a botrányt elkerüljem, elhatároztam, hogy el fogom valahová ásni. így is történt Ebbe beletettem a bicskát és leföldeltem. Természetesen gondosan vigyáztam arra, hogy tudjam, hogy hol van a bicska, hogy a későbbiek során, ha a vihar elcsendesült élő tudjam venni. Apám öt leányt böjtölt végig, amíg én megszülettem, de ismerve hirtelen természetét el sem tudom képzelni, hogy mit csinált volna velem, ha megtudja, hogy én vagyok a tettes. A vihar lassan-lassan lecsendesült Én nem mondtam meg senkinek, hogy én loptam el a bicskát és így bizonyos voltara abban, hogy soha senki sem fogja megtudni, hogy én vagyok a tolvaj, a bicska pedig jó helyen van, mert arra senki sem gondolhat hogy valahol az udvaron van elásva. Igen ám, de van a világon vallás is, és ezek között van a katolikus vallás. Ez pedig szigorúan előírta, hogy 7 esztendős korban minden gyermeknek meg kell gyónnia. Ez azt < jelentette, hogy az ember előre elkészült arra, hogy felsorolja azokat a bűnöket amiket elkövetett, és hogy elég sok mondanivalója legyen, talán még olyanokat is közéjük kevert amiket sohasem követett el. így voltam én is. A bűnökkel különben nemigen volt semmi bajom, de annál több volt a varasnyelű bicskával, aminek történeti lefutását most már magam is furcsának, sőt súlyosnak kezdtem találni. Szóval készültem a gyonásra, és mivel éreztem, hogy a bicskalopásnak a gyónásnál szóba kell kerülnie, egy alkalommal amikor senki sem volt a láthatáron, szinte a bizonyosság teljes tudatával ástam fel a csűr előtt azt a kis részletet ahová a bicskát tettem. Bicska azonban nem volt Azóta sem értem, mi történt Azt hogy senki sem találhatta meg, körülbelül bizonyosra vettem, hiszen erről szó esett volna a • családban, de hogy én, aki annyira éles megfigyelő voltam, es már akkor mindent annyira gondosan akartam és tudtam előkészíteni, hogy téveszthettem el a helyet, ma sem tudom megérteni. A dolog annál inkább bántott, s a győnástól annál inkább féltem, mert apámtól hallottam, hogy ő és a régi öregek is a gyónást könnyen intézték el, hiszen nem tettek mást csak elmondták a régiektől tanult rigmust: „Nem üttem, nem égettem, nem raboltam, s egyebet mindent csináltam." Ügy, ahogy szokás, szépen felöltözve megjelentem a plébánián a nagy hosszú folyosó végén, a káplán szobája előtt. Nem sok várakozás után bevonultam a szobába, és letérdeltem a szépen felsúrolt deszkapadlóra. Elmondtam a bevezető mondatokat úgy, ahogy arra az iskolában megtanítottak, és azután szép sorjában felsorakoztattam a bűneimet, ami neirf tartott sokáig. A káplánnak korholó és egyben vigasztaló szavai rettenetesen meghatottak. Hatalmas cseppekben omlott a könny mind a két szememből, és mély bánatbarázdák szaladoztak végig mind a két arcomon. Amikor vége volt a szokásos ceremóniának, kimentem a templomkerítésbe. Ott közel a torony alatti bejáróhoz volt egy vasból való Krisztus-feszület, feltérdeltem ennek a kőalapjára, elmondtam a penitenciát, és a teljes reménytelenség állapotában legalább egy fél órán keresztül ott sírdogáltam magányosan, vallatgatva a bizonytalan jövőt. Az idő telt, gimnáziumba kerültem, a bicska azonban nem hagyott nyugodni. Sajnos, egy ideig itt sem tehettem semmit, mert a 20 fillérből, amit hazulról küldtek hetenként, és a lő fillérből, amit egy fél rozskenyérért a háziasszonyomtól kaptam, nem lehetett a 20 krajcárt kispórolni. A pénz kellett petróleumra, gyufára, tintára, papírra, pennára, ceruzára és rendkívül ritkán — de ez is megesett — egyegy stolverkra, vagy egy-egy tábla csokoládéra. Közben, ahogy nőttem, az ellátásom is nőtt. A heti 20 filléres adag lassan, ha nem is minden héten, 1 koronára emelkedett. Itt volt tehát az ideje, hogy kifizessem a bicska árát. Azonban Józsi bá' elszegődött a szomszéd faluba, Verebesbe, és ott a bírónál teljesített szolgálatot Közben megbetegedett és meghalt. Bármennyire szerettem volna, nem volt módomban megfizetni a 20 krajcárt. Maradt hát Szent Antal. Először Szent Antallal sem tudtam mit kezdeni, mert még elemista koromban, egy alkalommal két nálunk dolgozó ember szájából a következő beszélgetést hallgattam végig. A két ember az udvarunkon a csűr mellett, megrendelésre egy szekérszínt épített. Ahogy ezek ott foglalatoskodtak, fűrészeltek, ácsoltak, faragtak és ródalták a négyszögűre faragott fenyőtörzseket, ott settenkedtem, figyeltem, mit, hogyan csinálnak, és hallgattam ízes beszédjüket, amelyben már akkor sok gyönyörűséget, sok emberit és sok mélységet leltem. Egy ilyen szemlélődés alkalmával hallottam, hogy az egyik azt mondta a másiknak. Te, ha ez és ez sikerül, akkor Szent Antalnak adok egy peculát — ahogy akkor Csíkországban a 20 fillérest nevezték. Erre a másik, aki közeli szomszédunk volt, s akit Sánta János Koprinak hívtak, rendesen és tempóban húzogatva a harcsafűrészt, keresztül a faragott fenyőfatörzsön, a következőket mondotta. „Annak minek adsz pénzt, az se nem iszik, se nem szivaradzik." Azonban a gondolatot nem tudta sehol senki és semmi elaltatni bennem. Loptam, ezért fizetni kell, nemcsak lelkületileg, de valóságosan is. Az idő telt-múlt, és én azután, hogy Józsi báty óm elköltözött az élők sorából, nem is igen tudtam, hogy miként cselekedjem. De mindennek egyszer megjön az ideje. A hegyek lekopnak, a vápák betöltődnek. A jóindulatú sebek begyógyulnak, s a magasban feltörő források az aljban helyükre kerülnek. Így történt a bicskaesettel is. 1930ban Padovában, Olaszországban rendezték meg a XI. Nemzetközi Állattani Kongresszust. Én akkor már a Budapesti Tudományegyetem állattani s összehasonlító bonc- és szövettani intézetének adjunktusa és az egyetem magántanára voltam. Mint Ilyen, részt vettem a kongresszuson, és előadást tartottam, az elsőt, ilyen nagy nemzetközi fórum előtt. Padovában való tartózkodásom idején egy kollégiumban laktam, amelyet Penzione Universitaria din Petrarcának neveztek. Ettől nem messze volt Szent Antal temploma. Itt az ideje — gondoltam magamban —, hogy pontot tegyek e bicska végére. Elmentem a templomba, és közel a nagy oltárhoz, ennek bal oldalán, a fal mellett találtam egy perselyt. Elővettem 350 lírát, ami akkor nagy pénz volt, és beletettem a perselybe. Ezzel lezárult a bicskaeset, és szívemről leesett a kő, amely több mint 25 esz* dőn keresztül ott vesztegelt, ée megszabadultam egy gyötrő érzéstől, ami sokszor és keservesen kínzott, amitől az elmúlt idők folyamán olyan sokszor szabadulni vágytam. DB. ÁBRAHÁM AMBRUS Leshelyemrő; pontosan láttam, hogy az őserdő szélén, a fülledt, liános sűrűségben felbukkant egy sápadtarcú. Óvatosan hajtotta szét maga előtt a dús levélzetet, szeretett volna jól végiglátni az ösvényen, amelyen az indiánok a patakhoz járnak vízért. A másik pillanatban, mintha valami nesz ütötte volna meg a fülét, bebújt egy fatörzs mögé. Ugyanakkor az ösvény kanyarulatában, ahol egy óriás, kidőlt fatörzs hevert, megpillantottam két rézbőrűt. A magas fák teljesen elfogták a napfényt, fojtó Illatok keveredtek az őserdő mocsarának kipárolgásávaL Ebben a pillanatban megtorpant a két indián, egyikük azonnal beugrott az erdőbe, a másik lehasalt az ösvény szélén. Na. mondom magamban a Jól takaró függöny mögött, most tudva, hol lapulnak a szembenálló felek, nem mozdulok, nem nyitom ki jobban az ablakot, hadd lássam, mi következik. Az őserdőben ezúttal nem színes papagájok rikoltoztak, sőt, nem is rikoltozott semmi, csak néhány motor dörgött, pöfögött, s az Winnetou él... űj építkezésen döngött nagyokat a betonverő kalapács. De elég legyen a táj leírás-* ból, mert azt kell nyomon követnem leshelyemről, hogy észreveszi-e a két Indiánt a sápadtarcú. Mert azok rövidke lapulás után előlépnek az ősbozótból, nyilaikat lövésre készen tartják maguk előtt, és ebben a végzetes pillanatban kiugrik a sápadtarcú: Tatatata! — ordít éles hangon, s erre a rézbőrűek egyike — a harci megállapodás értelmében — hóóóóó kiáltással elterül az ösvényen. A sápadtarcú — ugyancsak a megállapodás értelmében — felkiált: Lelőttem Winnetout! Eltaláltam! Erre kiugrik rejtekéből a másik indián, és odakiált: Nem igaz! Hazudsz! Én vagyok Winnetou! Rágyújtok izgalmambanN a leshelyemen, s bár nagyon sajnálom az elesett rézbőrűt, nagy megelégedéssel veszem tudomásul, hogy Winnetou éL Sőt, nem is az én gyerekidőm felnőttkorú Winnetouját látom most az ösvényen, ahol éppen egy kerékpáros asszony csenget rá, hanem a fiatal törzsfőnököt, tízesztendős cérnavékony indiánt, aki a múlt vasárnapi kakasebédből alkotta meg. dús fejdíszét, amely most törzsfőnöki rangját jelképezi. Tehát Winnetou él, állapítom meg ismételten, visszaülve íróasztalomhoz. Él, és nagyon örülök ennek, mert May Károly világhírű hőse — véleményem szerint — nemes, emberi gondolatokat, társadalmi igazságokat olt napjainkban is ezekbe a kis utódokba. Ok még nem * sokat tudnak a mai felnőtt sápadtarcúak és az Indiánok évszázados, sőt, évezredes ellentétéről, de az igazságtalanságot ösztönösen megérzik a mesékben, lejátsszák itt az ablakom alatt az ősi harcokat, rokonés ellenszenv formálódik a tudatukban, jobban vonzódnak a rézbőrűek szerepéhez, mint a sápadtarcúakéhoz, nem csak azért szeretnek Indiánt játszani, mert abban ékes fejdíszt viselhetnek, hanem, mert együttéreznek az elnyomottakkal, üldözöttekkel, akik saját őserdejükben védik ősi földjüket a távolból érkezett sápadtarcúakkal szemben. Mindezt a gyerekkorom emlékei közé visszaszállva gondolom végig a kéziratpapír fölött, de kikukkantok olykor, vajon mit művel Winnetou, aki él, s mit cselekszik a sápadtarcú, aki a társát egy tatatata sorozattal leterítette. Fel is kell állnom, hogy jobban lássam a terepet, s örömmel állapítom meg, hogy Winnetou ismét elfoglalta leshelyét, most másik indián la. pul mellette, tehát nem enged, nem adta meg magát, nem hajlandó elhagyni az őserdőt, ahol a napvilágot meglátta. Igen — mondom magamban az őserdők évezredes történetén elmélkedve — Winnetou él, és reménykedő izgalommal várom, hogyan folytatja a harcot a sápadtarcúakkal. ORMOS GERO Az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek hatalmas tábláin megjelentek a korszerű gépek, lehetővé téve az Iparszerű termelési módok alkalmazását. A mezőgazdaság munkáját egyebek között 120 ezer traktor, 14 ezer aratócséplőgép ée 18 ezer tehergépkocsi Már nemcsak a jövő, hanem a jelen is a nagyüzemi állattartásé. Mezőgazdasági nagyüzemeink szakosított telepeken nevelik a sertésállomány 26, a baromfiállomány 21 és a szarvasmarha- állomány 13 százalékát