Délmagyarország, 1975. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

12 VASÁRNAP, 1975. FEBRUÁR 23. Építkezés Csak lány!" H

armatos, üdezöld fű és sárga, októberi fény. Józsi bácsi a rönkön ül, térdén szalvéta, kezében egymásra borított zsíros kenyér. Lassan rág, a pirosra sült kenyérhéjat bár levágta reggel az asszony, mégis lassan megy már az evés. Meg aztán minek az a nagy sietség. Reggel van, világos, őszi reggel. A bicikli amott, a fának támasztva áll. Csomagtartóján az aktatáska, hosszú szíjjal, amit éppen negyven éve tett rá, hogy hajnalonként a vállán vihesse az elemózsiát: a butykost, a fél liter tejjel, meg a dupla zsíros kenyeret. Igaz, haragudtak is rá, hogy nem fröccsöt vitt, mint a Mózsi vagy sört, mint Jákó, de hiszen azért is haragudtak rá, hogy olyan szolgálatkész volt. És egy kis mellékes keresetért építkezett a nagyságos úrnak. Felsóhajt, és néhány aprót bólint. Régen volt az már, a harmincas években. Az ám, a Mózsi. Meghalt szegény, öt éve. Vagy hat? Szél fújja meg a bokrokat. Egy papírnyár citromszínű levelei zörögnek. A fákon túl megvillan a folyóvíz. Józsi bácsi a kezében tartott kenyérre néz. Becsomagolja a szalvétába, leszáll a rönkről, és a biciklihez megy. A kenyeret beteszi az aktatáskába, előhúzza a félliteres üveget. J6ízűet húz a tejből, aztán rámered az üvegre, visszadugaszolja. — Hagyjunk valamit ebédre is — mondja, csak úgy magának. Végignéz a kerten. A fű haragoszölden világol — egy kis felhőt hozott a Nap elé a könnyű szél — mögötte habarcstól csepegő, téglavörös fal emelkedik. Józsi bácsi elégedetten szemléli. Szépen raktam a termésköveket Mutat. Ezt bárki megnézheti. Jobban senki sem tudja megcsinálni. Tíz lapát homok, három vödör víz, s a megrepesztett cementeszsákból a fandlival kimért portland. Kezébe veszi a keverőt, lassú mozdulatokkal nekiáll. A nagyságos úr villájánál, igaz, más volt a lábazat. Betont öntöttem, és mozaikkal kellett kiraknom. De egy művész se csinálta volna jobban! Egy művész se! Hű, hogy haragudtak a többiek. Jákó egyszer maga mellé is köpött, azt mondta, disznó. Kellett a pénz, nagyon. Józsi még kicsike volt, s megígértem az asszonynak, hogy kis bekecset veszek neki, hímzettet, amilyent a vásárban láttunk. Hogy a télen ne fázzon. A keverő egy pillanatra megáll. Józsi bácsi felnéz. Innen egész jól látni a folyót, hej, de jó volna ott gubbasztani valamelyik bokor alatt, a pecálóval! De máma ennek kész kell lenni. Az ablak, ajtó már bent van, fel kell rakni a falakat. Kevés hiányzik. Kész kell lenni, hiába van vasárnap. Tegnap beemelték a gerendákat, ma egymaga dolgozik. Szép kis munka lesz, de megéri. Megveszi az unokának az orkándzsekit. A nagyobbiknak meg csizmácskát ígért. Legyen. Friedrich csak hordta a bort az első időben. A nagyságos úr sofőrje volt, nagy úr maga is, valóságos kegyenc. — Ne hozzon bort nekem — kérte a sofőrt tisztelettudóan —, ha lehet, inkább azt is pénzben ... Friedrich nevetett, s attól kezdve minden szombaton kapott tőle egy pengőt. És amikor álltak a falak, a nagyságos úr eljött, személyesen. Nem szólt, körbejárta a készülő villát, zöld vadászruhában, bilgeri csizmában, s utána meg is szólította. — Na, hogy van, Szabó? S ő ott állt előtte, egy kissé zavarodottan, megilletődve, kemény bőrű kezében mészfoltos sapkáját gyűrögetve. Józsi bácsi felnevet, mint a napfény. Egy mukkot sem bírtam szólni, egy mukkot se! Hej, de régen volt! Fent áll már az öreg, hegyben az állványon a tégla, vödrökben a malter. Akkurátusak a mozdulatok, szépen kell dolgozni, becsülete van ennek. Nem ám csak úgy odahányni, kispórolni az anyagot, ferdén rakni a téglát. Szeretettel simogat végig a fal tetején a vakolókanállal. Sokszor szépen meg is kell a téglát faragni. — De meg ám — dünnyögi. Autó áll meg a kert végében. Narancsszínű Polski-FIAT. Biztosan a Fodor jött, a vállalati sofőr, ha megint sört hoz, hát elküldöm a pokolba. — Meglesz ma? — kérdi Fodor köszönés helyett. Lent áll a zöld füvön, rásüt a Nap. Józsi bácsi bólint. ) — Meg. — Sör helyett ötvenes? — Jöhet Józsi bácsi magában számolgat Mára négyszáz lesz akkor! Igaz, hogy nyomni kell, de megért Meglesz a fal is, a dzseki is, csizma is... Hadd örüljön a kis Józsi. Fodor elmegy, elvillan a narancs autóvaL A Fodor. Nagy úr ám a vállalatnál, jó jóban lenni vele. El tud intézni az igazgatónál ezt-azt Apróságokat. Mert az igazgatót ritkán látni. Ünnepségeken. Messze van az iroda, meg aztán minek is menne oda az ember? Idős Szabó József tűnődik. Itt se láttam még, igaz, mondták, hogy egyszer, hétköznap kijött s megnézte a házat És azt is mondták, hogy elégedett volt Hát lehet is, mert szép ház lesz, tetőbeépítéssel, nagy terasszaL Az övé lesz a legszebb ház itt a soron. Késő délelőtt van, a napsütésnek már inkább csak a fénye van, melege alig. Idős Szabó József a rönkön ül, térdére terítve a kockás szalvéta, kezében a kenyér. Ebédel. Nézi közben a papírnyár vakító-sárga leveleit, az őszi napsugárban lángoló bokrok közül idevillogó folyót. Sóhajt odaballag az aktatáskához, iszik. Marad egy kevés. Készülne viszsza az állványra, de előbb a vödörben megmossa a szerszáma kat, a kanalat meg a fandlit. Autózörgés hallik, pöfög befelé a narancs autó a kertbe. Tapossa a füvet. Idős Szabó József a fandlival a kezében ált és nézi, ahogy Fodor, az igazgató és még valaki kiszállnak. Körbejárják az épülő házat, magyaráznak valamit, módosításról, telekkönyvezésről beszélnek. És mielőtt beszállnának a Polskiba, az igazgató megáll és megszólítja. — Na, hogy van, öreg? S idős Szabó József megzavarodva topog, bütykös, kemény bőrű kezében a fandli — de úgy érzi, mintha mészfoltos sapkája volna. Egy mukkot s szól. Már rég elmentek, nevetgélve az öreg zavarán, akinek csak egyetlen dolog jut az eszébe: amaz legalább tudta a nevemet... Feltámad a szél. Józsi bácsi elrakja a szerszámokat, mert hiszen akárhogyan is van, rendnek kell lenni. Aztán leül a rönkre. Nézi az őszt. Félóra múlva feláll és csak annyit mond, jó hangosan: — Elég volt. KAMPIS PÉTER N

ők esztendeje az idei, az 1975-ös. Nők világkongresszusa ül majd össze októberben Berlinben. S ha mostanság a nőpolitikát — gyűjtőfogalomként, igen sok, nemes akció összefogójaként — emlegetjük, jó tervek, sőt intézkedések egész sorát tekinthetjük végig. Annál kínosabb, ugyancsak napjainkban, hogy változatlanul terjedelmes burjánzásban láthatjuk azt a kínos-furcsa szemléletet, amelyet úgy írhatnánk körül a legtömörebben: „csak lány". Pályát választ ezekben a hetekben vagy 130 ezer nyolcadikos diák. önmagában is nehéz dolog, tizennégy éves korban dönteni, felelősséggel, sőt, a következményeket is vállalva. Pár hónap, s már el is érkezett az érettségik ideje; egyúttal a felvételi vizsgáké is. Amikor ismét csak pályát választanak diákok tízezrei. A diákgenerációk, az évfolyamok fele — ez már biológiai törvényszerűség is — lány. „Csak lány." „Csak lány" — mondta letörten barátunk, egy fekete mellett, amikor a klinikai toporgás izgatott percei után a végeredményt közölte. Az annak idején imígyen Jellemzett" kislány most jutott, néhány tízezer társával a pályaválasztás küszöbére. Nem tudom, hányszor hallotta gyermekéveiben a sajnálkozó kifejezést Feltételezem, hogy családjában régen eltörölték neve elől a „csak" szócskát; apja, anyja nyilván éppúgy, megkülönböztetés nélkül szereti, mint a fiatalabb fiútestvért. Tervezgetik, formálgatják eljövendő életpályáját. S valószínűleg ők hökkennek meg legjobban, amikor más vetületben, más megfogalmazásban eléjük bukkan a lekicsinylő kifejezés. De hát, lehet ma egyáltalán probléma, hogy valaki — lány? Az igenlő válaszokat, sajnos, nem kell túlságosan keresgélnünk. „Sajnos, van olyan műszaki egyetemi karunk, ahol 78 százalékos a lányok jelentkezése" — panaszolta nemrégiben egyik vidéki egyetemünk tanszékvezető tanára. Hozzáfűzte azt is, hogy az idén semmiképpen sem szándékoznak „tovább rontani az arányt" egyetemükön. A „Csak lány" szemlélet megmutatkozik a munkaerő-keresletnél is. Nincs szó természetesen a kifejezetten női szakmákról, ahova ma is tárt karokkal várnak akármennyi lányt. De ha — például — technikumi, szakközépiskolai képesítésű, érettségizett fiatalt keresnek üzemek, bizony nem egy hirdetésben ott van a félreérthetetlen kikötés: „csak férfiakat". Nemrégiben éppen erről panaszkodott egy tavaly érettségizett kislány. Elmondotta, hogy gyors- és gépírói állásból százat is ajánlottak. Amikor azonban a képzettségének megfelelő technikusi munkakört választotta volna, mindig „közbejött valami" a vállalatnál, ahol jelentkezett. Végül rendszerint — egy végszükségben előkapart fiú jelentkező... Hiba lenne persze megkülönböztető előjelet tenni, negatív értelemben — a fiúk rovására. Ez ugyanolyan tévedés lenne, mint azt állítani, hogy csupa tehetséges, zseniális leánygyermek születik ebben az országban, s kizárólag az ő jogaikat és lehetőségeiket kell féltőn vigyáznunk. Másról van szó. Arról, hogy az a bizonyos női egyenjogúság, amelynek fonákjairól .elítélően már sok szó esett a párt nőpolitikái elemzéseiben, a KB korábbi állásfoglalásaiban — nemcsak a már kereső, családos, sokszor középkorú asszonyok megkülönböztetésénél, háttérbe szorításánál jelez hiányosságokat és sürget tennivalókat —hanem jóval korábban is. Ilyenkor, pályaválasztás idején is. Amikor egy-egy iskolaigazgató — és vannak ilyenek, mondjuk meg őszintén — némi szomorúsággal sorolja, hogy íme, a gimnáziumban már hatvanszázalékos a lányok aránya; amikor tervezői, kutatói közösségekben a végzett fiúkat várják, hívják, a lányoknak viszont eléggé nehéz bejutniuk; amikor nem is egyszer esik szó rezignált jelzők kíséretében arról, hogy ez vagy amaz a pálya „elnőiesedik" — ugyanakkor arról történik bizonyságtétel, itt, vagy ott, hogy az a bizonyos egyenjogúság szóban remek, de a gyakorlatban bizony, imitt, amott még hézagos. S a hézagot igyekeznek egyesek gondosan rejtegetni is. Hiszen végső soron senki sem vonható felelősségre azért, mert a vezetése alatt álló Intézményben, főiskolán, középiskolában egy kicsit „őrködik" az aránystatisztika felett. Hát... ez ellen az „őrködés" ellen kívántunk szólni. Azoknak a fiatal lányoknak, asszonyoknak a nevében is, akik úgy érzik, és úgy tanulták, hogy pontosan ugyanannyit érnek, emberi mivoltukat, képességeiket tekintve, mint fiú, illetve férfi kortársaik. És kartársaik. V. M. POLNER ZOLTÁN Délibáb Földek mögül kerekedett; dúló porát veri hat ló. Üres bakkal tüzeshintó. Itt jön már a mező felett, itt dübörög a határban, öreg gróf az ablakában. LángfelhőbSl kiáltozik, szeme villan, keze reszket: viszi a templomkeresztet. Megváltozott az ország arculata, modern városok emelkednek az egykor üres le.-sé- Országszerte sorra nyílnak az ÚJ áruházak, amelyek gazdag árukínálatukkal Ízléses gek hclycu, lakótelepek illeszkednek az ore- v nsreszekhez, mintegy haron-mil'io s ízieses embe- költözött •» lakásba választékukkal megkönnyítik a vásár" ó drlgas