Délmagyarország, 1974. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-16 / 139. szám

8 VASÁRNAP, 1974. JÜNIUS fű. Öregember a napon VILÁGÍTÓTESTEK A KOYAL BÁRJÁBA N. TERVEZŐ BELŐ PAL A TISZA-SZALLÖ ÉTTERME. TERAEZO RÉDEI FERENC SAG1 JŐZALL VILÁGITÚ1ESTE AZ ÉGŐ ARANYBAN A

zért a régi-régi bűnért az öreg Jákó nagyon megszenvedett. Az asszony nem felejtett, pedig több mint hatvan esztendeje vége annak a viharos időszaknak. Atyaisten! Hat évtizede! Nem, az szinte lehetetlen. ha nagyon akarja, csak a kezét kellene felemelni, kinyújtani, s tán kezében érezné újra annak az asszonynak a gyönyörűségét. Az öreg Jákó halkan köhécselt. — Mcgdüglcsz vén ördög? — Te... vén kurafi...! Válasz nélkül hagyta feleségének a konyhából kiszűrődő szitkait. A ház falúnál ült az udvaron, egy alacsony, magafaragta széken. hátát nekivetette a fehérre meszelt falnak. Gyengén sütött a nap, bogarak döngtek a levegőben, az udvaron az öreg eperfa lombjai már piros-cirmos termést dédelgettek. összehúzta mellén báránybőrrel bélelt, mar kopottas bekecsét, zsíros kalapját a szemére billentette, hogy kímél_ je a napsugártól a híres-viofukék szemeit, amelyek most már apró, ijedt kékibolyákká válva pislogtak bele a világba minden áldott nap, mintha azt kérdeznék: Uram-atyám, lehetséges, hogy ez a nap is újra megvirradt? Jákó már a kilencvenharmadik esztendejét taposta, nyűtt öregemberré vált, de azért egészséges volt, az orvos, aki a legutóbbi tüdőgyulladásából kikezelte, azt mondta neki: Jákó bácsi, megüljük mi még a századik születésnapját. Valóban szerencsésnek mondhatta az életét, úgy elkerülte hosz_ szű öregsége alatt a betegség, mintha itt akarna feledkezni a földön. Felesége már tizenhárom esztendeje élőhalott. Fél teste béna, naphosszat egy tolókocsiban ül, csak a nyelve maradt éles és kegyetlen, kegyetlenebb talán, mint bármikor is volt. Tizenhárom esztendővel ezelőtt agyvérzést kapott, amikor kihozták a kórházból az orvos felkészítette a családot a várható legrosszabbra. Nos, az be is következett, mert a halál nem lehet olyan szörnyű, mint a tehetetlenség. A jobb kéz, a jobb láb, az egész test jobb oldala immáron átadta magát az enyészetnek, mert a nemlétezéssel egyenlő az érzéktelenség, a tehetetlenség. Veron úgy emelgette az anyját, mint egy gyereket, mosdatta, etette, tűrte a nyűgösködését. A család úgy határozott, hogy ő lesz az öregek eltartója. Ügy is ott lakott a szülői házban. A ház mellett végig az utcában már új épületek magasodtak, mellettük a szoba-konyhás vályogfalú épület valóságos kunyhónak tetszett. De hát mégis ház volt, meg lehetett húzódni benne. Volt udvara, bely a baromfiaknak, s egy tenyérnyi kert is tartozott hozzá. — Rúd íratjuk a házat lányom ... Eltartasz érte bennünket. Ez a dolog a testvérek lelkiismeretét némileg megnyugtatta, elaltatta. Persze. Ott van Veron, övé lesz a húz, viselje gondját az öregeknek. Azért gyakran bc-benéztek hozzá. Vittek egy kis kóstolót, levest, húst a szülőknek. A testvérek között Veron voit a legfiatalabb. Nevetős, kerek arcú, tréfás kedvű. Szerettek vele dolgozni valaha a lányok, fiatal asszonyok. Mellette még a kapálás az aratás is könynyebb volt. Értette a tréfát, sohasem vette lelkére a dolgokat. Mostanában keveset látták nevetni. — Veron, beteg vagy? — kérdezte egy reggel a legidősebb nővére, amikor a piacról jövet beszaladt egy kis tejföllel, túróval. Veron nem válaszolt, megkérte, segítsen az anyját átöltöztetni. Az öregasszony elbízott a mozdulatlanságban. — Lányom, te vagy az? Jaj, vigyél el engem innen. Én csak hozzád akarok menni. Mindig is te voltál nekem a legkedvesebb gyermekem. Nem jó nekem itt lenni.... — Mi baja anyám? Veron-mindent megád magának. Az öregasszony ép bal kezét ökölbe szorítva fenyegetett. — Veron?! Itt hágy fél napra is evvel a vén csirkefogó apátokkal ... — Ugyan, anyám, nem ülhet mindig maga mellett. Dolga van az állatokkal. Az öregasszony makacsul ismételte. hogy el akar innen menni. Margit, a legidősebb testvér, felállt, kiment az udvarra, apjához. Az öreg, ha jó idő járta, rendszerint ide húzódott a házi perpatvar elől. — Mi van, apám? — Látod, lányom. Anyáddal nem lehet meglenni egy fedél alatt. Veront megtépte reggel, amikor mosdatta. Pedig áldott teremtés. Az anyámba se volt jobb sorsom. Nézd-e, süteményt is sütött nekem, tudja, hogy mennyire szeretem az édeset. Ezért is leszidta anyátok. — Ajjaj... — sóhajtott az öreg. — ... Nekem sincs mellette maradásom. — öregségükre békétlenkednek. apám... — Nem hágy pihenni, nem hágy. Az öreg Jákó lányára vetette ibolya színű szemeit, segélykérően. — Folyton azt a régi históriát veti a szememre. Fáradt vagyok lányom, öreg. Megtévedtem fiatal koromban, igaz. De végül is a családomat választottam — lásd-e? Anyátok sohasem bocsátott meg. Hatvan esztendeje marja a lelkemet. — Vén kurafi!... — sipítozott benn a konyhában az öregaszszony. — Még most is ezen jár az esze... Még most is a szépasszonyt emlegeti...! Jaj, a gyalázatos ! — Hallod, lányom? Hallod? — Elég legyen már, anyám. Rég volt, elmúlt — mondta Veron odabenn a konyhában az anyjának. Nyílt a kapu. Maca, a húrom testvér közül a középső, magas, csontos, hirtelen őszült asszony jött, frissen szedett zöldbabot hozott. — Nem vinnéd el anyánkat sétálni egy kicsit? — Beáztattam a ruhát — mosok. — Sohase visztek ki az utcára... Mindig csak itthon, a négy fal között vagyok — siránkozott az öregasszony. — Az lenne a dolgod, hogy törődj velem — ripakodott Veronra. — Rád hagytam a házat. A vége az lett, hogy felöltöztek ték az öregasszonyt, beültették a tolókocsiba, s Veron kivitte az utcára. Az öreg Jákó megkönnyebbülten sóhajtott, aztán a zsebébe nyúlt, s rágcsálni kezdte az oda eldugott süteményt. Könynyű, mézszínű piskóta. vajjal, dióval töltve. Megérződött belőle az a pohárka rum, amellyel Veron meglocsolta. Az ízek szétolvadtak az öreg ínyén. Mmm... Mmmm... Melege volt, szétnyitotta sovány mellén a bekecset. Nagy, vörös tollú tyúkok kapirgáltak körülötte. Az öreg szórt nekik a morzsából. Meleg csend ölelte karjaiba. Ismerős, ritka nyugalom költözött a szívébe. Kisannára gondolt, arra a régi asszonyra, aki már vagy húsz éve kiköltözött a temetőbe. Jött felé, lehunyt szempillái mögül, ifjan és gyönyörűen, mint hatvan esztendővel ezelőtt. Este jött mindig, a sötét udvaron át, s elbillentette az udvar kerítésdeszkáját. Kisanna a szomszédban lakott, s a haja mézszínű volt, mint ez a tészta, s a szeme bogár. Olyan csöndes volt mindig, és halk szavú, mint a hajnalok, amelyek meglepték őket. Kisanna férje börtönben ült, verekedés miatt. Nagy kocsmahős volt, falurossza, de az asszony soha sem panaszkodott. Azon a napon az asszony fát vágott, kinn az udvaron, tuskós, göcsörtös fát. Repdesett a mézszínű haja, és sötétkék vászonblúza a testére izzadt a nagy erőlködéstőL — Mit csinálsz, Kisanna? — Főzni akarok — mondta az asszony csendesen. Jákó hátratolta fején a kalapját, s aztán szó nélkül belépett a kapun, és kivette a fejszét az asszony kezéből. Egész hétre való tüzelőt vágott, s behordta egy részét a konyhába. Jó hűvös volt és ragyogó tiszta Kisanna konyhája. Töltött egy pohár könnyű, savanyú bort, és édes süteményt tett az asztalra. fehér Kálmán Nem ellenkezett, amikor a dereka után nyúlt. Egész nyáron át tartott ez a csodálatos boldogság. Tecon, a felesége, csúnyán elbánt Kisannával. Ügy szedte ki a kezei közül, de legfélelmetesebb fegyvere mégis csak a nyelve volt. Nem a nyomorúság, ez távolította el őket mindjobban egymástól. Azzal fenyegetőzött, hogy mindent elmond az asszony férjének. Micsoda asszonyi fifika! Végül is ezzel tartotta sakkban Jákót, s éveken át táncoltatta, mint láncon a medvét. Az a szörnyeteg még agyonveri Kisannát! Hát, így múlt ez az élet. Nincs nap, hogy ne hallaná felhánytorgatni a rég elkövetett bűnt. Fölállt, és végigcsoszogott az udvaron. — Vigyázzon, apám — mondta a középső lánya. — Nem szédül? — Csöppet se — válaszolta. Elballagott egészen a kertig, ahol virágzó krumpliindák kapaszkodtak a földbe. Jó lenne egy kis újkrumpli, petrezselymesen. Aztán tekintete elkalandozott, szemügyre vette a házat, a tetőt, amelyet meg kellene javítani, a falat, amely meszelő után kiált. Mindez gyermekjáték volt Ddkorócki valaha, fiatalon. Csak meg ne öregedjék az ember. Megfordult, hogy újra elfoglalja helyét a napsütötte házfalnál, s mire odáig ért, kicsi remegéseket érzett a szíve körük s mintha hosszú útról érkezett volna, úgy elnehezültek a lábai. — Csak elérjem még a széket — gondolta az öreg Jákó, és a fal mellett tapogatózva, lassan leült. Még látta az eperfa lombjai között megbúvó, már cirmosodó eperszemeket, s a nagy sárgásvörös, kapirgáló tyúkokat, egy szempillantással a napot is szívébe fogadta még, aztán mindez lassan távolodott, a hangokkal együtt, amelyek körülvették. N

yílt a kapu, Veron betolta anyjával a tolókocsit. — Már behozol? — zsémbeskedett az öregasszony. — Mindig csak benn vagyok a házban, a négy fal között, vagy az udvaron. ezzel a vénemberrel, de ez meg folyton csak hallgat, hallgat... — Nem hallod, öreg?! Nem. az öreg Jákó nem hallotta, fátyolos ibolyaszemeivei messzi nézett, mozdulatlanul. Talán a napot látta már, vagy egy mézhajú asszonyt? BALÁZS KATALIN