Délmagyarország, 1974. április (64. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

A barátság ezernyi fészke Hazánkban a magyar—szovjet barátság ápolása a felszabadulásunk óta elmúlt csaknem harminc évben, a társadalom közös ügyévé vált. Nincs ünnepünk, s nincsenek hétköznapjaink, amelyek ne kötődnének valamilyen formában e barátsághoz. Azt tartja a mondás — bajban ismerni meg, hogy ki az igazi barát. Nos 1945-ben, amikor hazánk kifosztva, meggyalázva állt, sí Szovjetunió igazi barátként segítségünkre sietett. Az új élet megteremtésének lehetőségét, a felemelkedést kínálta népünknek. A barátság szálai egyre sokoldalúbbá, erősebbé váltak. Megalakult a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, s ezzel a mindennapi életben összekapcsolódó ezernyi tennivaló mellett közéletünkben is reprezentálhattuk kapcsolatainkat, együttműködésünket. Ma már történelem az is, hogy újjáépítésünk, a szocializmus alapjainak lerakása idején mit jelentett e közös barátság a hétköznapokon, ünnepeken egyaránt. 1970. április első napjaiban a Lenin Kohászati Müvekből érkezett a hír: megalakult hazánkban az első MSZBT tagcsoport. Olyan tagcsoport, amely nem az eddig ismert úton járt, nem vált hivatalos szervezetté, nem voltak kötött előírásai. Azok lettek tagjai, akik érezték, hogy a szovjet nép iránti szeretet és barátság még újabb és újabb kapcsolatokat teremthet. Az azóta eltelt négy év őket igazolta: a tagcsoportok száma megközelíti az ezret, s a barátság ezernyi fészkében csaknem kétmilliónyian tevékenykednek. Üzemek, termelőszövetkezetek, egyetemek, iskolák lettek tagcsoportjai a baráti túrsaságnak; tagjai művészek, tudományos kutatók, munkások, parasztok, szocialista brigádok, KISZ-tagok, főiskolások. Az ezernyi tagcsoport mind fóruma ennek a rendkívül sokat jelentő baratsagnak. A mozgalom megkülönböztetett helyet foglal el társadalmunkban, közéletünkben. Nincsen politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünknek egyetlen olyan területe sem, ahol ne éreznénk ennek a barátságnak az erejét. Az alap \ —— szilárd: közösek az eszmék, közösek a politikai, társadalmi célok. És a nagy egészben a kis tagcsoportok is megtalálják helyüket, feladatukat. Az orvosokat természetesen a szovjet orvosok kutatásainak eredményei érdeklik, a termelőszövetkezeti tag a terméseredményekre, a termelés legújabb módszereire kíváncsi. A mozgalom egyik meglehetősen új és kitűnően bevált munkamódszere a védnökség. A magyar üzemekben már sok helyen vállaltak védnökséget a Szovjetunió számára készített exporttermékek felett. Ezekben a gyárakban a szocialista brigádok jó példáját nyújtják annak, hogy minőségben kifogástalanul termeljenek, de a kapcsolat a megrendelővel ne csak munkakapcsolat, hanem annál jóval több legyen. Amilyen nagyszerű e kezdeményezés, annyira természetes is. A Zsiguli-programban részt vevők, a Május 1. Ruhagyár, a Fémmunkás Vállalat dolgozói, végezhetik-e másként munkájukat, mint barátsággal, kölcsönös megbecsüléssel? Nyilvánvaló, hogy ez nem ünnepélyes formalitás, hanem a hétköznapi élet, a közös boldogulásért végzett munka velejárója. Természetesen továbbra is egymás minél jobb megismerése a cél, de nem csupán az általános ismeretek megszerzéséről van szó, hanem arról, hogy a két nép minél közelebb kerüljön egymáshoz. A tagcsoportok ebben sokat tehetnek és tesznek is. Aktivistáik azt szeretnék, hogy népünk, közvéleményünk a Szovjetuniónak ne csupán a társadalmi haladásban betöltött általános szerepét ismerje, hanem mindenkihez eljusson az igényeinek megfelelő szakmai rész is — munkásnak, értelmiséginek, diáknak egyaránt. A formák ebben különbözőek. Közismertek a testvérmegyei, testvérvárosi kapcsolatok, de sok helyen kisebb közösségekben, közös pénzalapot létesítettek, s ebből fedezik látogatásukat a Szovjetunióba. A kölcsönös tájékoztatások célja is változott. Egyre inkább azonos érdeklődésű, munkakörű emberek utaznak baráti látogatásra es tapasztalatcserére. Ismerkedni egymással és tanulni egymástól. A tagcsoportok tevékenysége természetesen önként vállalt társadalmi munka. Nem csupán a magyar—szovjet barátság ügyét szolgaija, hanem egyúttal a szocialista közgondolkodás fejlesztésének is fontos tényezője. Ezért is érdemlik a tagcsoportok a társadalom megbecsülését. Olyan mozgalom ez, amely szervezeti kötöttség nélkül is méltóan fejezi ki népünk baráti érzéseit a szovjet nép iránt. Az utolsó átkelés Nagy talentum volt az öreg révész. A kompban elhullajtott híreket inkább kócolta, mint fésülte; jó koszton tartotta őket és csak akkor engedte útjukra, amikor kellőképpen kipofásodtak. Tőle értesültem, hogy a fegyverneki vásáron három tehenet vettek hajódudának. Ez úgy ősz felé történt. Télen meg arról tudósított, hogy a pereszlényi hegyekben egy Sampek nevű favágó megnyalta a fejszét, és úgy hozzáfagyott a nyelve, hogy még a doktorok se bírják leolvasztani róla. A partra járt fürödni a kastélyból a francia nevelőnő. Távol az emberek járásától, a homokban szokott napozni, ahol tetőtől talpig kezeltette magát a nap sugaraival. A kompmester egyszer elküldte hozzá Ferkót, a tehenészlegényt, hogy őrizze és fűzfaággal hajtsa róla a legyeket, a fejére meg borítson szilát. De csak akkor lépjen szolgálatba, amikor a dáma elalszik, tgv szól a parancs, amil a kastélyból küldtek az urak. Ebből némi bonyodalom származott. mert a pásztoriegény szó szerint vette az eligazítást. Végül azonban mégis méltányolták a kompmester jóindulatát, hiszen ő mindig szívén viselte az urasági javak megóvását. A szitát ugyanis azért rakatta az értékes hölgy fejére, nehogy napszúrást kapjon szegény. Hitler miatt viszont a • csendőrséggel gyűlt meg a baja. Egyik kutyája nyerte általa ezt a nevet. Mert a négylábúakat egyéniségük kifejlődése után szokta keresztelni, kivéve Négust. Arra a nevet nyomban rárakta. Akkoriban zajlott ugyanis az olasz—abesszin háború. Különben Négust szerette. Cicerót szintén. Ez a jószág szépen, fordulatosán és hosszan tudott vo"tani. Néró a szárnvasállatokat pusztította következetesen. Horhy szabadon csatangolt, még a .actikba is beül; neki. Szálas:! láncon tartotta. Nos, beállít ágy deltaj-bun Dpra, az őrmester. Külsőségeiről nem beszélve, szelíd, jámbor ember volt. Nem kiabált, nem lármázott. Így beszélt: — Ide hallgasson, Danyi bácsi! Ezzel a Hitlerrel csinálni kellene valamit. Legjobb* lesz, ha megszabadulunk tőle. Kössön egy követ a nyakára és dobja a Garamba! Vagy ha sajnálja, adja oda valami messzire való embernek. Léván túlra. Az már nem az én körzetem. Jó nagy kutya ez a Hitler, de mondja már, milyen fajta? — Korcs! — Hát akkor ne fájjon érte a szíve. Hallgasson a szavamra, mert ha nem, meglátja, előbbutóbb kiirtják ezt az állatot — jelentette ki a csendőr, mire a névadó ily módon válaszolt: — Az volna a legjobb, őrmester úr, ha ledurrantanák. Rettentő rablótermészet szorult ebbe a Hitlerbe. Képes mé£ya polozsnyikokat, a záptojásokat is elhordani a tyúkok alól, hogy' a franc essen beléje! Lője le! » — Én nem lődözök kutyákra élessel! Mit gondol maga, mi vagyok én?! — pattant fel hirtelen Opra őrmester, mert észrevette, hogy frissen kátranyozták a komp oldalát, ahová az imént letelepedett. így egyenesítve a görbe dolgokat, puskavégre kei-ült a politikába iktatott puruttya jószág, s ezzel elmúlt minden veszedelem a hatóság, a tyúkok társadalma és a révész feje fölül. A bajkeverőt a komlóval benőtt ölfarakások mögé temettük, ahová az urasági szekerekről lepotyogott szenet szoktuk elásni. Gazdája fejfát is szúrt neki, ezzel a felirattal: „Itt nyugszik Hitler, no jó, meglőtte Bonzsó". Az első adandó alkalommal eldicsekedett művével az őrmesternek! ki. miután elolvasta a strófát, ezt a kérdést tette fel: — Ki az a Bonzsó? — Hát a kuzsmareki esős/.. — És mivel lőtt a csősz? Golyóval vagy söréttel? — Nem láttam. Nem néztem oda. Csak azt tudom, hogy egv tyúk is fölfordult az ijedtségtől. — Megdöglött a tyúk? — Meg. — Akkor nem az ijedtségtől fordult fel. Söréttel lőtt a Bonzsó. No, jó. Gyerünk, vigyen át a vízen, mert dolgom van Szírelikékkel. Fát loptak az uraságtól. Föl vannak jelentve. A menetelnek éppen ideje is volt, ha ugyan nem késő. A kompba ugyanis egész váratlanul hintó költözött, méghozzá a vastag uradalmi inspektorral megrakva, azt pedig illetlen és nem tanácsos várakoztatni. Egyelőre azonban még csak a kerekek és a lovak patkói alatt szenvedő pallók zörögnek a révész utárt De krasnyog már ő is, parádé* csattogást rendezve a kövesúton Mái a láncokat csörgeti. BeakácH neki a kötola. káromkodik u fogai között, a „krisztusmáriáját", aztán bevágja a rudat, csak úgy zeng a palló. És forogni kezd a csiga, feszül a kötél. Sza iad a komp orrába, ott is vas. dolga, kapkod a kötélhez, markolássza, közben mély hajlongásokkal és nagyságosuramozással kazlazza tiszteletét, olyanynyíra, hogy még a lovak sem tudják mire vélni nagy igyekezetét. Csodálkozó tekintettel kísérik a mozgását és idegesen kapkodják a fejüket, mert minduntalan ott hadonászik az orrul: előtt. Félig leégett világossárga szivarját sincs ideje meggyújtani, pedig máskor ilyenkor az már füstölni szokott. Fontos azonban, hogy vánszorog a vízi jármű. A parton felejtett csendőrnek is sikerült még idejében ráugrani, és most parolázik az urasággal, Sztrelik ügyét adja elő, aki föl lett jelentve. A kocsis is megnyugtatta lovait, körüljárta őket, lecsapdosta róluk a bögölyöket, és már a komp kötelét markolássza. A kompos szivarja is parázslik, szintén a kötelet fogdossa. — Te Danyi! — csapódik fülébe fentről az inspektor hangja. — Tessék, nagyságos ár! — és közelebbre lép, szinte ugrik parancsolójához, otthagyva a kötelet a kocsisnak. — Mi az a nagy darab izé ott, a víz alatt? — Hol, nagyságos úr? — és célba veszi a kérdező ujja hegyét, onnan pedig a jelzett irányba fordítja tekintetét, de nem túlságosan gyorsan, mert bizony ott szén van, méghozzá akkora darab, hogy az imént alig bírta felemelni a komp oldalára. Lelökni már könnyebb volt. A csendőr miatt rendezte így' a dolgot, kinek közeledtét a parti bokrok fölött billegő szuronya jelezte. Mert a kompba beálló uradalmi szekerekről rendszerint leesett valami. Hol egy villára való széna a kecskének, pár cső kukorica, néhány fej répa a malacoknak. Itt csúszott le a gőzekéhez való finom, fekete szén is. A jobb érzésű kocsisok a gabonával töltött zsákokat is kilyukasztották, de még a diófáknál, és megszórták az utat a szárnyasállatok örömére. Közben tették magukat, mintha nem volna benne a kezük a hullajtásban. Danyi bácsi viszont nagy hármát csapott, hogy szemetet csinálnak neki a kompjában. Persze akkor került erre sor, amikor a szekeres emberek már túljutottak a hallótávolságon. Akkor se mindig. Csak olyankor, ha idegenek is látták az urasági javak tékozlását. És most itt van ez az izé a vízben... — Az a fekete1? — Az. Kár, hogy olyan alacsony ttt a víz. Ha zavaros volna, az lenne most jó. — Szén az — jelenti ki némi vizsgálódás után a felderítésben jártas Opra. — Szén — erősíti meg a révész. — Hogy került az oda?! — Most itt van, nagyságos úr. Múlt héten a malom melleit volt. Azelőtt a solyó alatt. Most ide tettük. Hordozzuk. Hol ide, hol oda. A harcsáknak van kitéve. — Miknek? — öreg harcsák járnak ide. Szaglásszák vagy nyalják, mir.t tehenek a sót, nem tudom, de járnak rá. — Még ilyet se hallottam. — Mink se akartuk elhinni, amikor a rebenyici öreg tutajostól hallottuk, de bevált. Tetszik emlékezni még arra a nagy. dór harcsára, amit nyáron küldtem a kastélyba? Azt is a szén mellett fogta el, az öcsém: Andri, a gőzekés. — Hát nem te fogtad, Danyi! — Ráérek én arra?! Nekem mindig kajdásznak. Még éjjel is. Ha hiszi, ha nem, nagyságos úr, három napja nem aludtam vetett ágyban. Csak a csizmákat rúgtam le fertály órára, és dűltem le kicsit pihenni. Nem aludni. csak feküdni... Most már vetett ágyban pihen. Aludhat kedvére, nem neki kajdásznak. Ügy ment el. mint az alámosott partoldalból leomló föld, mit a gyökerek görbe ujja; eleresztenek. Kevert egy kis hullámot maga körül, és rabízt sorsát a folyóra, mely valahol valamit kisodor belőle újból a lényre. Mert mindig úgy volt: egyik partot mosta a víz. a másikat meg rakta. VARGA NÁNDOR Palásthy Klára metszetei