Délmagyarország, 1974. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

VASÁRNAP, 1974. MÁRCIUS X 7 Három róka meg százötven fácánkakas volt az egyik vasárnap teríték. Sűrűn durrogtak a fegyverek a Tisza árterén, ahol még a vaddisznó is megbújik. Egy eltévedt remetekan meg is mutatta magát a puskásoknak, mert kiverték a gödréből. Nem volt ideges: urasan fölkapta a fejét, és elindult előre, egyenesen a hajtók felé. Pár, ijedt vadász rádurrantott a sörétes puskával, de az öreg vad meg sem rázta magát. Mire a golyós puska előkerült, megugrott a nagy pillanat!... Most ez a történet járja hoszszú ideig a vadásztársaságban. És mindig van valami újság az erdőn, a mezőn, ősszel egy dámbika kóborolt el valahonnan a dobozi vagy a gyulai rengetegből a sövényházi csalitig. A vadőrök egymásnak „adták": Itt tűnt fel, arra járt... — de vadásznak nem mutatta magát. Sikerült itt már hermelint lőni, akadt puskavégre albinó fácánkakas, érmes őzbak... — vagyis mindig jut egy falat sztori az éhes vadászszenvedélynek. Nagy híre van mostanában Balogh István hatalmas uhujának, ami azzal váltja ki a vadásznépség csodálatát, hogy a tojásevő szarkák meg a kártékony szürkevarjak egész seregét csalja puska elé. A vadászirodalomban megvan ennek a valóságos leírása: az uhut fényes nappal kipányvázzák egy T alakú ülőfára, s a sok kis szemtelen ragadozó odasereglik, hogy az éjszakai, félelmetes ellenséget kicsúfolja. Köré ülnek a fákra, csérognak rá, oda-odaröppennek pimasz közelségbe, mert tudják, hogy nappal tehetetlen. A vadász meg egymás után szedheti le őket a leskunyhóból. Ugyancsak Balogh Istvánról, a baksi vadőrről mesélik: egymaga ötvennél több rókát fogott a múlt esztendőben. Nagyon ismeri ennek a tudományát. Hol ködgyertyával füstöli ki a kotorékból, hol nyúlsíppal csalogatja lőtávolba, hol meg ^hmm mérgezett hússal csalja meg. Nekem mjÁ. 1 is mutatott egy kis WAl^l csatornát, amelyik ^JT tizenöt rókabőrrel fizetett neki. K Szerencsém volt " néhányszor vele tartani az erdőkerülésben. Mindent tud a vidékről, meg a vadakról. Itt fácánok vannak; itt váltanak ki kora reggel a legelőre az őzek; ebben az erdőben három olyan bak is van, amelyik érmes lehet; itt orvvadász járt a múlt héten; amott csak úgy hemzsegnek a nyulak ... Hogy megirigyli a városi ember ezt a tiszta nyugalmat, ezt a természettel való napi együttélést! Különösen ha csak hetente, kéthetente adatik meg neki, hogy megfürössze tüdejét az erdő tiszta levegőjében! Mert a zsákmány nem túl vonzó. Elég sovány volt a kompetencia, majd minden vadászaton. Egész napi hajtás, gyaloglás, izgalom után egy-egy fácánt vittek a vadászok a konyhára azon a vasárnapon, mikor velük voltam. De az élmény, a kikapcsolódás, a közös szórakozás öröme hosszú időre megmarad. Milyen szépek a vadászat apró szertartásai, milyen szigorú az etikája! A kívülálló azt hinné, hogy csak puska, meg töltény kell hozzá. De hányszor le kell engedni a fegyvert! Most egy darabig néma lesz az erdő, nem pattog a sörét. A vadászok mégis kijárnak: ha eljön az ideje, fácántojást gyűjtenek, fácáncsibéket nevelnek drótsövény mögött; számlálgatják a vadakat; téeszekbe járnak, hogy fölszereljék majd a gépekre a vadriasztókat, nehogy eltapossa a traktor a gyönge nyúlfiakat; földarabolja a kombájn a kis pöttyös őzgidákat; a vadászházakat tartarozzák... Aztán májusban vendégvadászokat kísérgetnek, akik szinte arannyal fizetnek az őzbakok agancsáért... Persze, mindez nemcsak szórakozás — gazdálkodás is. Hiszen a vadászok is „vetnek", hogy arathassanak a téli hajtások idején. Legtöbb társulat száz- meg százezrekkel, a módosabbjai milliókkal számolnak. Takaros vadászházakban, terménytartalékokban, folyószámlákon gyűlik a közös vagyon, melynek egyik buzgó forrása az államnak eladott vad. Nagy ára van. a hazai fogyasztó nem becsüli annyira! Magam is elhűltem, mikor meghallottam, hogy egy kiló őzhúsért — szőröstülbőröstül — majd hetven forintot fizet a felvásárló. Ez volt például az egyik oka, hogy tavaly olyan vadászközgyűlést láttam, ahol birka főtt a bográcsban! Az elnök okosított meg: egy őz árán majd két birkát lehet főzni! Mostanában gyűléseznek a vadászok: mérlegelik a tavalyi gazdálkodást — határoznak az ideiről. Aztán jófajta paprikás és borocska mellett mesélik el az év kalandjait, őszig a tavalyi mesékből, történetekből élnek. Az ártéri vadkan, a lompos róka, a tévelygő dámbika lesz az élesztő. És ősszel majd újra megszólal a vadászkürt, jönnek a nagy kerülések ... St. S. L Magazinunk képsorán Acs S Sándor fotóriporter a Vízügyi Vadásztársaság egyik vasárnapi vadászatát mutatja b«. Dési Huber István Szoptató parasztasszony Nagyszombaton este mindnyájan ott ültünk a terített asztalnál, és vártuk Aput. Apu még reggel elment, hogy bárányt vegyen a húsvéti asztalra. Eléggé későn érkezett haza, egy rendkívül borotválatlan úr társaságában, s mindketten kissé különösen viselkedtek. — Bárányt nem kaptam — mondta Apu —, de azért ne búsuljatok, gyerekek. Ez az úr azt mondja, hogy Báránynak hívják. Ebédnél ismerkedtünk meg. és hajlandó volt eljönni velem, hogy az asztalra ültessem. Anyu kijelentette, hogy szó sem lehet róla. nem engedi meg. — Hogy lehetsz ilyen szívtelen a gyerekeidhez! — förmedt rá Apu. — Azt akarod, hogy hagyományok nélkül nevelkedjenek? Egyébként, Bárány úr leveheti a cipőjét. Bárány úr ott állt mellette és illedelmesen bólogatott. Minthogy Apu kijelentette, hogy nem engedi megrövidíteni a gyerekeit végül mégis felültettük. De nem az asztalra, mert Anyu nem egyezett bele, hanem a kredencre, a torta mellé. Nagymama aggódott, hogy nem fertőzi-e meg a tortát valamilyen bacilusokkal, de Apu megnyugtatta, hogy már kellőképpen fertőtlenitette magát. — Bárány úr — mondta Apu —, üldögéljen csak nyugodtan, egy-két óra hosszat, de ne kalimpáljon a lábával, mert leveri a politúrt. Feldíszítjük egy kicsit zsázsával, hogy szebben fessen. Hadd ünnepeljenek a gyerekek a hagyományok szerint. Leültünk tehát az asztalhoz, s kezdtünk kölcsönösen kellemes ünnepeket kívánni egymásnak, ahogy az húsvétkor szokás. Bárány úr egy Ideig nyugodtan üldögélt, de aztán fészkelődni kezdett, és lelökte a tortát. — Ne izegjen-mozogjon — szólt rá Apu. — Látott már valaha olyat, hogy a húsvéti bárány lelökje a tortát? Bárány úr odahívta Aput, és súgott valamit a fülébe. — Ki van zárva — felelte Apu. — Nem kaphat pálinkát. Hisz családi ünnep van. — Akkor lemászom! — fenyegetőzött Bárány úr. — Hm. mit csináljunk — hümmögött Apu. — Az apai szív — s egy kancsó meggypálinkát tett oda, a Bárány úr kezeügyébe. Bárány úr még kétszer fenyegetőzött, hogy lemászik, s Apu mindkét alkalommal újabb kancsót állított oda. Mikor harmadszor ismételte meg a fenyegetést. Apu kérlelni kezdte: — De, Bárány úr, üljön még egy kicsit nyugodtan. Hadd legyen derűs gyerekkoruk. Nincs több meggypálinka a háznál. — Nincs? — döbbent meg Bárány úr. — Akkor én lemászom. Itt a személyi igazolványom, nem is hívnak Báránynak. S lemászott a kredencről. Apu dutyiban ül. testi sérté^ miatt. Jövő nagyszombatra szabadul. SLAWOMIR MROZEK