Délmagyarország, 1974. február (64. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-17 / 40. szám

TASÁRNAP. MI FEBRUÁR « Város és közösség akár napjaink Szegedéről. S hogy miért ilyen hosszan? Az ok egyszerű: azok az emberi viszonyok, melyeket a szükség hozott létre egy időre a munkáslakta területeken, az embereknek az a viszonya egymáshoz, és ahhoz a városrészhez, ahol éltek, mintául szolgálhat számunkra is egy optimista perspektívához, a városhoz tartozás elidegenedéstől mentes és valóban célszerű formájához. Az ember már egy olyan, viszonylag kis várost sem tudhat aktívan egészen magáénak, mint Szeged. Ha pedig nem tud cselekvő részese lenni a város életének, annak kárát látja a város és önmaga, az ember' is a közösség részeseként. Példának ott vannak az amerikai nagyvárosok, a várostól elidegenedett, alvóvárosokba telepedett emberek. Már ott is belátták: ez nem megoldás. A várostól csak a magányba lehet menekülni, sok mérföld távolságra a munkahelytől. Ily módon éppen a város egyik legfőbb erénye, közösségi jellege kerül veszélybe, s az az életforma, amely a legproduktfvabbnak bizonyult az ember története folyamán. Ott új alternatívákat keresnek az emberek, éppen a közösség visszaszerzése érdekében. Az út talán ismét a városba vezet. Vissza egy zsákutcából. És csak egy megoldást találtak: egy-egy lakóterület mind intenzívebbé váló összetartozását, új közösségek formálódását városrészeken, lakónegyedeken belül. Alighanem nálunk is ilyen irányban kellene kereskedni. Tanulni mások hibájából, s föléleszteni jó hagyományainkat Mert a városhoz, Szegedhez tartozni, szeretni csak akkor lehet igazán, ha ismerjük és margunkénak tudjuk a városrészt, ahol élünk. Ahhoz pedig, hogy valóban magunkénak tudjuk, aktív részesei kell, hogy legyünk életének, kezdeményezésekkel, munkával, szervezéssel és ötletekkel. A város egészét akkor tudhatjuk ismét a magunkénak, akkor vehetjük így vagy úgy ismét kezünkbe életünk és sorsunk formálását, ha az átfogha'tatlan nagy egész helyett fölfedezzük magunknak a városrészt amely valamennyiünk számára áttekinthető, 8 amelyet közösen,' önmagánk arcára formálhatunk. Ehhez megvannak a keretek is. A területi pártszervezetek, a tanácstag: csoportok, és a népfront területi szervei. Rajtunk, a közösségen is múlik, hogy meg tudjuk-e tölteni valamennyiünk, a város és mindennapi életünk számára kézzelfogható tartalommal e kereteket. SZÁVÁI ISTVÁN Mózes Ének Megszokott, köznapi fogalom: <ráros. S mégis, már-már misztikus, önálló lénnyé válik, jóval ttibbé önmagánál, az egyszerű településnél. Szociológusok, futurológusok, tudósok és írók egyre inkább annak a szimbólumának tartják, amit általában civilizációnak szokás tartani, ember voltunk jelképévé vált, civilizált kezdeteinktől az oly bizonytalan és sokféle színnel festett, előre jelzett jövőnkig. S valami igazság mindenkeppen kell hogy legyen ezekben az elképzelésekben, hiszen a városok mindig önnön képünkre alakultak. Sőt, talán egy-egy lépéssel előrébb is jártak olykor az emberiség jelenénél, s talán éppen ezért szolgáltak oly jó médiumul azok számára, akik optimista vagy pesszimista alapállással. de megpróbáltak következtetni az emberiség jövőjére. Érdekes és tanulságos folyamat a városok fejlődése, de a maga bonyolultságában nyomon követni és elemezni igen nehéz. Azonban amiről beszélni szeretnék. nem igényel oly nagy viszszatekintést, csak röpke néhány száz évet, sőt. Magyarországon akár száz esztendő is elegendő. Még csak arra sincs szükség, hogy túlzottan elmélyedjünk a témában, mindössze futólag érdemes visszapillantani az egy-két évszázados múltba, a címben megjelölt téma: a város és közösség összetartozásinak szempontja alapjan. Ily módon is kiderül, hogy a város mindig szerves része a társadalmi-gazdasági fellödésnek. sőt — amenvnyiben elfogadjuk, hogy az embert meghatározza az a társadalmi és gazdasági környezet, amely. 1 jen él — a város már-már valamiféle antropomorf organizmusnak (emberformájú szervezetnek) tetszik. Antropomorfnak azért, mert a benne lakók saját képükre, arculatukra formálják. Tinidzserek bereket. Tehát egy társadalmilag, de a város által is meghatározott szimbiózis (együttélés) alakult ki e falak mögött, sajátos viszonyokat teremtve az emberek között. Ellentmondásoktól terhes, de szoros és összetartó közösségek voltak ezek. Az embereknek sajátosan közvetlen volt a viszonyuk egymással, s ami a fő: magához a városhoz is. Hiszen, az nemcsak kiváltságokat és jogokat kínált, hanem életformát, megélhetést, lakást, bizonyos kényelmet és védelmet is. A szűkre szabott méretek miatt az embereknek áttekintésük volt a város egésze fölött, s így vagy úgy, de mindenképpen részesei voltak munkájukkal vagy döntéseikkel a város építésének, ellátásának, védelmének, közrendje biztosításának, egyszóval, szinte valamennyi életfunkciójának. A város sok évezredes történetének talán ez volt az utolsó szakasza, amikor az emberek•• nek, a lakóknak áttekintésük volt az egész fölött, és szinte minden mozzanatnak akaratlanul is aktív részesei kellett hogy legyenek. Az iparosodással ezek az állapotok a múltba tűntek. A városok kinőtték immár fölöslegessé vált falaikat, a gyárak, üzemek ezerszám szippantották föl az embereket, a munkaerőt a környező vidékekről. Messze idegenből érkeztek új emberek, mesterek és szakemberek, s ezek is, azok is folborogatták a város megszokott életrendjét, normaés szokásrendszerét. Megbolydult a századok alatt kialakult hierarchia, semmibe tűntek értékek, és mások kerültek a helyükre. Kár lenne részletezni ezt a folyamatot, amely Magyarországon — itt is városa válogatja — alig száz-százötven év alatt zajlott le. Inkább a végeredmény a fontos: a városok területe alaposan megnövekedett, megszűnt a közösség zártsága, s az emberek nagy többsége elveszítette — vagy meg sem szerezte — áttekintését a város egésze fölött. Igaz, ebben érdekeltek sem voltak már, hiszen a társadalmi változásokkal megszűnt egymásra utaltságuk is. Legalábbis a középkori értelemben. Igaz, később új egymásra utaltságok születtek, elsősorban a munkásterüIctek lakói között. A közös érdekek védelmében, egymás segítésében nehéz időkben. Később, az újabb társadalmi változások után mintha már ez az összetartozás is a múlté lenne. S valóban, az utóbbi húsz év gyors iparosítása, fejlődése ismét felkavarta e kapcsolatokat, a közvetlen szükség megszűnése pedig alapjukat kezdte kL Igen, a jelenről van szó, vagy s azért tekinthető organizmusnak. mert anyagi mivoltában, évszázadok munkájával kialakult szervezetével és szerkezetével — divatosabban és pontosabban: struktúrájával — bizonyos mértékig minden egyes város önszabályozó rendszer is, amely önmagában, emberek nélkül ugyan nem élhet meg, ám lakóit adottságaival készteti, olykor szinte kényszeríti arra, hogy alkalmazkodjanak hozzá és működtessék. Ilyen szempontból mindenképpen önszabályozó rendszer a város. Talán ezért jelenik meg oly sokszor a művészetekben. mint az alkotója fölé kerekedett, elszabadult, önálló és félelmetes dolog. Bármily furcsának is hatnak az előbbiek, tulajdonképpen nem is olyan abszurd mindez. Még csak a távoli jövő lehetőségére sem kell föltétlenül gondolni, elegendő a mai nagyvárosok és lakóik viszonyába bepillantani, s máris érthetővé válik, hogy a mai viszonyokat előrevetítve a jövőbe, mi késztetheti a futurológusokat, az írókat ily pesszimista jóslatokra. Mert az tény, hogy a ma nagyvárosaiban megszakadtak azok az egészséges kapcsolatok, melyek a várost és lakóit hagyományosan összekötötték, s éppen ennek révén közösségformáló ereje volt e településeknek. Valahogyan olyasféleképpen, amint az faluhelyen még ma is sokfelé látható, csakhogy más. fejletlenebb módon. Mert amíg a falu mintegy a törzsi társadalom alapjegyeit, közösségének összetartó erejét örökítette át. a város ennél sokkalta produktívabb közösséget formált lakóiból, s mivel a kölcsönhatás tagadhatatlan: éppen ezért válhatott lakói által várossá. Alighanem ez az utóbbi viszony az, amelybe érdemes most bepillantani. Mert való igaz, hogy a város mintegy organizmussá vált. s sok szempontból szabályozza önmagát, az azért tagadhatatlan, hogy mindehhez az emberi-társadalmi viszonyok szolgáltak kiindulópontul. S viszszapillantani is csupán az iparosodás kezdetéig érdemes ahhoz, hogy valamiféle képet kapjunk a város és lakóinak eredeti viszonyáról, a városiak egykori, sajá- . tos közösségéről. Már csak azért is elegendőnek tűnik egy-két évszázaddal visszamenni az időben, mert a városi közösség lényege — mindenképpen csábító az egyszerűsítés lehetősége — alig változott valamelyest az ókor klaszszikus varosaitól az újkorig. Igaz. ezt csak a település és a lakók, s a lakók által alkotott közösségnek a városhoz való viviszonvaira merem állítani aránylag kevés fönntartással. Egy ténv: a város több ezer éves története folyamán mindig zárt közősség volt. A benne élőket nemcsak falak választották el a környezettől, hanem — gondoljunk csak a középkori mezővárosokra, vagy szabad királyi városokra! — jogaik is. Lakóiknak merőben más volt társadalmi helyzete, mint a környéken élőknek. Azok ugyanis nemesek vagy jobbágyok voltak, azaz, urak. netán szegény, de szabad emberek, vagy jogok nélküli, tulajdonosuknak alárendelt helóták. A városok viszont elvileg szabadságjoggal ruházták föl lakóikat — eltekintve a szolgáktól —, s ily módon eleve közösségszervező szerepük volt. Fölösleges lenne részletesen elemezni, hogy az egyes városi rétegek közt miféle különbségek voltak, legalábbis ebben az esetben nincs rá szükség. A lényeg az, hogy szerzett és kapott jogaik a lakosság egyes rétegei között mindenképpen teremtettek valamiféle érdekazonosságot, elsősorban éppen a jobbágyoktól őket eleve megkülönböztető jogaik védelmében. Ez az alap igen erősen hatott, s ha másra nem — mert a társadalmi különbségekből fakadó érdekellentétek azért igencsak sokat rontottak hatásán —, arra alkalmas volt. hogy öszszetartó erő legyen, összefogja és, ha nem is túlzottan békés és idillikus közösségként, de együtt tartsa a város lakóit. Ezt bátran el lehet mondani, anélkül, hogy az ember túlzottan egyszerűsítene és figyelmen kívül hagyná a nagyon is eleven érdekellentéteket Tehát a jogok, a városi kiváltságok ennyiben válhattak közösségszervező ténnyé, s alakították ki. a társadalom egészén belül a városok kis szigeteit. S most már érdemes egy újabb, immár a város szerkezetéből következő szempontot is felvetni. Mégpedig ezeknek a településeknek nem csupán jogi, hanem térbeli elhatárolódását is a környezettől. Többnyire falak vették körül ugyanis a várost, mely általában nem nőtt túl nagyra. És ebben a falaknak is szerepük volt. Az oly annyira szükséges védőművek nemcsak a várost szorították maguk közé, hanem viszonylag kisszámú lakóit is. Talán ezért is volt eleven a kapcsolat az emberek és a város, mint település és mint közösség között Talán ezért alakulhattak ki az egvüttélésnek olyan kötelező érvényű szabályai, normál, melyeket mindenki elfogadott, s melvek egv-egy város életéhez, sajátosságaihoz alkalmazkodva születtek meg. S e szűkre zárt közösségekben e normákat nem lehetett nem elfogadni, semmibe venni, a kiváltságok ereje pedig a falak mögött tartotta az eroI \