Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-09 / 288. szám

f « I fe *N»> f •> * Vtttttfc* M i'ÍH JTf 8 riíi^^u^átt'V VT WaSmSSmS^myi^i Köztéri szobrok Tarjánnak Adáshiba VdPős Hadsereg 120 kilométernyire Berlintől M ÍOTWI 1u«ó%Uá trosa hatt»tmttnrWéi t*t> íi t* Wi IM HnüAu VASÁRNAP, 1973. DECEMBER 9. Országszerte épülnek az újabb és újabb lakótelepek. Legnagyobbrészt házgyári elemekből állnak össze az 5—10 szintes lakóházak, sajnos meglehetősen szűk variációs lehetőségek között. Nemigen lehet lényegi különbséget lenni a ciebreeeni vagy szegedi, kecskeméti vagy szolnoki, budapesti vagy győri lakótelepek közt. Meglehetősen szürke egyhangúság jellemzi ezeket a betondzsungeleket. Amikor az egyéni sajátosságok, karakterisztikus vonások erősítésén munkálkodunk az élet sok területén, ellenünk dolgozik a szükség. Mert a tömeges lakásépítés össztársadalmi feladat, mindnyájunk közös ügye minden egyes elkészült ház, átadott, birtokba vett lakás. Kérdés, szükségszerű velejárója-e lakótelepeinknek a monotónia, a mer—-ég, divatosan szólva az elidegenítő hatás? A válasz egyértelmű nem. De mit lehet termi és hogyan, hogy új lakótelepeink esztétikus környezetté váljanak? Az építészek érveit el kell fogadnunk: a jelenlegi házgyári technológiával, a tervezett lakásszámok megvalósításával, a napi építőipari árakkal — ezek között a feltételek között a tömeges lakásépítés csak a látható, mindannyiunk által tapasztalható színvonalon valósulhat meg. Pedig ei a vágy az építészekben, hogy már a tervezés időszakában együtt dolgozzanak a képzőművészekkel... A képzőművészek gondjait is gyakran hallhatjuk: mennyi új lakótelep, mennyi lehetőség a művészek számára, hogy szobrokkal, épületdíszekkel, kert- és térplasztikákkal tegyék oldottabbá, intimebbé a betonnégyszögek hűvös, rideg világát. De hát kihez állíthatnának be, hogy íme egy szobor, állítsák fel valamelyik lakótelepen ... Persze azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincs lakótelepeinken képzőművészeti alkotás, köztéri mű. Van néhány. Nem io rossz művek, mégsem élhetik teljességüket, mert nem oda tervezték, ezért nem illeszkedik szervesen környezetébe, idegen szívként kínlódik az idegen szervezetben. Csak a kivételesen nagyszerű alkotások győzik le a környezel megannyi fékhatását. MM rtum Miért írtam le bevezetőként mindezeket?! Hogy érthetővé''és szemléletessé váljon a Szeged megyei városi tanács kezdeményezése. Az országban elsőként írt ki olyan pályázatot, melynek célja, hogy „A szegedi Tarjánlakónegyed területén a művészek — önállóan választott anyagú, méretű, elhelyezésű köztéri szobrok, reliefek, térplasztikák, díszítő elemek stb. tervezésével járuljanak hozzá az új lakótelep han- , gulatánalz kialakításához, esztétikai megjelenésének formálásihoz." A cél világos, s a siker érdekében a város sok mindent tett. Látogatásokat, he'yszíni szemléket szerveztek a pályázni kívánó művészeknek. Megismerve a városrészt, felfedezve sajátos szépségeit, a benne rejlő lehetőségeket, a művészek inspirációkat, indíttatásokat gyűjtöttek, megmozdult alkotó fantáziájuk. Ezeken a többszöri helyszíni szemléken több mint 70 művész vett részt, ismerkedve a környezettel, helyet keresve majdani alkotásaiknak, hangulatokat kutatva. A pályázatra 42 művész 95 munkája érkezett. Ez a szám önmagában is jelentős eredmény, melyet néhány alkotás magas színvonala, eredetisége, ötletessége igazol és hitelesít.- Altalános a vélemény, hogy a szegedi kezdeményezés országos probléma megoldására teszi meg az első lépéseket. Olvan terület meghódítására irányította a művészek figyelmét, mely eddig, ilyen módon mostoha vidéke volt a magyar képzőművészeti életnek. Az egységes lakótelepi kép, a sajátos, karakteres és hangulatos új városrész kialakításira irányuló pályázat kimozdulást jelentett a holtpontról. Eddig szunnyadó energiákat mozdított meg, s bár úttörő jellegénél fogva nem várhattunk tőle mindent megoldó győzelmes sikert, eredménye optimizmusra jogosít várostervezőket, építészeket, képzőművészeket, s városlakókat egyaránt. Optimizmusra, és további munkára. A beérkezett pályamunkákat szemlélve, a hozzájuk csatolt műleírásokat böngészve, az első pillanatban megfogalmazódik egy kérdés, melyről lehet és kell is vitatkozni, de választ kapni csak közösen, próbák hosszú során lehet: a képzőművészek a kész lakótelep meglevő struktúrájában keressék-e a helyet alkotásaik számára, egy megadott környezetbe tervezzenek, vagy már a tervezés fázisában együtt dolgozzanak az építészekkel?! Nagy alkalomnak éreztem a tarjáni pályázatot a művészek számára. Olyan lehetőségnek, mely nem köti gúzsba az alkotóknak sem a kezét, sem a fantáziáját. Sorakozhattak volna az eredeti, frappáns és újszerű ötletek, az eddig elég mostohán kezelt új anyagok (üveg, műanyag, kerámia, fém, beton). A pályázatnak tematikai megkötése sem volt, ezen a területen is merészebben csaponghatott volna a művészek fantáziája. Természetes, hogy bár a pályázatnak nem voltak korlátai, maga a lakótelep — igaz, tág lehetőségek között —, de mégis szabott korlátokat, inspirált különböző témákat. Nyilván hatott a művészekre az építkfezés dinamizmusa, az itt élők fiatal kora, a sok kisgyerek, az olajmező, a Tisza és Tápé közelsége, stb. Gondolom, ezek is közrejátszottak abban, hogy kevés igazán újszerű, meglepő produktum született. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus elbírálása alapján a beérkezett anyagból 15 művet emeltek ki, díjaztak. Közülük nyolcat állítanak majd fel Tarjánban a következő évek során. A 15 díjazott mű közül hát figurális alkotás. Közülük kiemelkedik Vasas Károly terve. Háromfigurás kompozícióját egy vízmedencébe tervezte. így modern hatású, az elvontság felé törekvő bronz figurái izgalmasan tükröződnek majd a víz fodrozó felszínén. Alakjai inkább mozgásritmusok már, melyek azonban szerencsésen megőrizték az emberi figura konkrét jegyeit. íveik, formáik, harmonikus mozgáskapcsolódásaik, a tér minden oldaláról élvezhető ritmusai monumentalitásuk mellett lírai harmóniát is rejtenek. A domború és homorú forrnék, a változatos, s mégis egységes mozgásfázisok jól oldják a környező házak merev egyeneseit. Csikai Márta családszobra szintén háromfigurás mű. Nyugodt, lírai töltésű, statikus alkotás. Nagy érdeme, hogy a három figurát olyan harmonikus rendbe tudta helyezni, hogy minden nézetből kellemes és egységes benyomást kelt. Jó összhangot teremtett az összefogott formák nagy, nyugodt felületei és a ruharedők organikus mozgásai között. Nagyszerű a fejek háromszöge, játékos változatossága. Szépen és hatásosan jeleníti meg a családi nyugalmat, együvé tartozást, bensőséget. Ugyancsak lírai hangulatával ragadja meg a nézőt Veszprémi Imre támaszkodó női aktja. Intim térben a patinázott bronzfigura a lyukacsos kavicsposztamensen eredeti, kedves jelenség. Bensőségessé varázsolja, emberivé oldja az épületek merev falainak nagy, sík felületeit. Szentirmai Zoltán egymáshoz simuló kettős figurája nyújtott formájával sáinte felkiáltójel lehet az épületek között. Vertikális hangsúlya; élesen mintázott felülete jól alkalmazkodik az építészeti környezethez. Pató Róza ülő kőfigurát faragott elnagyolt formákkal, erőteljes karakterrel. Lisztes István Faültetője meglehetősen konzervatív plasztikai modort képvisel. Léptékmegválasztása is sok problémát rejthet. Ugyancsak nem érzem teljesen megoldottnak, bár nagyszerű ötletből, a hármas szimmetriából született Szan.'.ay Sándor háromfigurás alkotása. A nonfiguratív művek között található az a két pályamunka, melyet a legsikerültebbnek érzek. Mindkettő témáját, mondanivalóját a környezet sugallta, és szerencsésen találták meg az alkotók a tartalomhoz az újszerű formai megjelenítés jelrendszerét. Szöllőssy Enikő alkotása magas betonoszlopon horizontális, dinamikus, lendületes, organizmusforma. A magas oszlop és a ráhelyezett, áttört plasztika szerencsésen ellenpontozza egymást, ugyanakkor oldja az épületek szigorú, zárt rendjét. A mű nagy „T" betűt idéz, melynek vízszintes szárához a Tisza vizének hullámai adtak inspirációt. Ugyanakkor — a Tápéról vezető út mellé képzelte az alkotó — e betű utalna a városrész tápéi kapujára, a közelben fodrozó Tiszára is. Szathmáry Gyöngyi kompozíciója az olajmező közelségének jegyében született. Olyan újfajta jelképrendszer kidolgozására vállalkozott, mely az olajbányászatra utal. A föld mélyét vallató olajmunkásokat, az olajbányászatot juttatja eszünkbe a külső forma, az érdes és sima felületek változásai azontúl, hogy a mű belső dinamikáját is fokozzák, a különböző földrétegeket is jelzik. Az áttört forma, a finom ívelések, az elemek hármas ritmusa jó köztéri szobor lehetőségét rejti. Ebbe a csoportba tartozik Mihály Árpád két félgömbből formált, élettel teli plasztikája, Meszes Tóth Gyula a külső és belső formai játékra épülő műve és Mizser Pál hajlított kútterve. Három nagyszerű ötlet érdemel még említést. Várady Sándor csövekből összeállított szökőkútterve, mely felhasználja a vízsugarak dekoratív szerepét, Bányai József vésett galambokkal díszített szellemes korongja és Strcmeny Géza a gyerekek számára kockajátékelemekből tervezett hajója. A zsűri Vasas Károly, Szöllőssy Enikő, Szathmáry Gyöngyi, Csikai Márta és Mihály Árpád művét részesítette fődíjban. Díjat kapott Meszes Tóth Gyula, Veszprémi Imre és Szentirmai Zoltán pályamunkája. Sikeres volt tehát a tanács pályázata, talán az utóbbi évek legsikeresebb ilyen akciója. Nemcsak mennyiségi szempontból volt eredményes, de színvonalát és a megvalósítható művek arányát tekintve is. (Mivel a városi tanács a felállítandó művek kiválasztásában a lakosság, a tarjániak véleményét is szeretné kikérni, jövő vasárnapi Magazinunkban kilenc pályázati alkotás fényképét közreadjuk.) A pályázat országos jelentőségű, így tanulságai, tapasztalatai is azok. Találkozást biztosított, ha nem is személyes munkakapcsolatot, de jelképes kézfogást, építészet és képzőművészet között. Hiszem, hogy környezetesztétikánk számára nyereség, s ezek a pályázatok a szocialista közösségi művészet iga2á megnyilvánulásait rejtik magukban. Az első lépés megtörtént a megvalósuláshoz. Szeretnénk, ha a legjobb alkotásokkal minél hamarabb találkozhatnánk Tarjáa házai között, parkjaiban, terein. TANDI LAJOS íKy l a.!».»?.«.) a. ntsna t«» 3«n»tra*at«t»