Délmagyarország, 1973. december (63. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

VASÁRNAP, 1973. DECEMBER X A csere­böké­nyi csoda Már több mint tízéves történet. A vízügyi igazgatóság autójában öten igyekeztünk Cserebökény felé. Egy bizottság, amelynek fel­adata az volt, hogy egy érdekes jelenség körülményeit megvilá­gítsa, illetve magára a jelenségre magyarázatot találjon. A jelen­ség vagy tünemény pedig az volt, hogy az egyik, csatornaközeiben levő tanyában éjjelenként világít a padló nélküli szoba agyagtala­ja. Az a hiedelem terjedi, hogy valami csoda történt. Hűvös, esős idő volt, tavaszra vártunk. Az úton néhányszor szóba jött ugyan feladatunk, de végig más-más té­mák adták a beszélgetés tár­gyát. A tanya, ahova igyekeztünk, csak gyalogszerrel volt megköze­líthető, egy magányos régi-régi épület volt. Kerítés nélkül, azaz pontosabban kapu volt, de haj­dani kerítés vonalát csak néhány cölöp jelezte. Bementünk a szobába, rideg sivárság és szegénység. Az asz­talnál egy idős, piros arcú pa­rasztember babot fejtett. Fején egy kopott kucsma, rajta télika­bát, lábán régimódi bőr lábszár­védő. A szobában olyan füstszag volt, amikor szeméttel tüzelnek, de meleg nincs. A kályhában már régen kialudt a tűz. Míg körülnézünk, és az öreggel ismerkedünk, egyre többem ér­keztek a környező tanyákból. Van. akik köszön, van. aki nem, hangtalanul helyet szorít magá­nak a fal mellett Mindnyájan hallgatnak, és bennünket figyel­nek. Ekkor ismerem fel szorult helyzetemet. A bizottságban én vagyok a talajtanos, tehát a je­len esetben az a varázsló, aki a problémára feleletet kell, hogy adjon, a többiek csak mlnistrán­sok. Tehát mielőtt elmegyünk in­nen, nekem meg kell mondanom, mi a csoda oka, mitől világít éj­jelenként a földes padló, mert ha ezt nem teszem, valóban cso­da történt, a már szentembernek vélt öreg tanyájában. Kérdezgetni kezdtem, hogy volt, mint volt. Ö lassan adta a szót, de annál beszédesebbek let­tek a fal mellett álló szomszé­dok. De ők is azt mondták, amit már eddig is tudtam, hallottam. A föld felszíne a sötétben világí­tott, tehát pontosabban foszío­reszkált. — Ki látta? — kérdem. — Mindenki — mondták szin­te kórusban. — Valóságos búcsú­járás volt itt minden este. De a föld most már nem vilá­gíthatott. mert a szoba közepén egy jókora gödör tátongott. Nyil­ván az elásott kincset keresték. De honnan is lett volna itt kincs? Kinek a kincsét jelezte volna a világító, agyagos, talaj­felszín? A társaim hallgattak, és engem figyeltek. Ügy éreztem, hogy most szakmai szöveget kell produkálnom. — A talajbiológia ismer né­hány mikroorganizmust — mon­dom —, amelyek fénytünemény keltésére képesek. Azonkívül „li­dércfény" is lehetett, de ahhoz nagy mennyiségű szerves eredetű foszforsav és levegőtlenségben bomló szerves anyag kellene. — A fénykeltő mikroorganiz­musokat laboratóriumban ki le­het tenyészteni — mondom, és ehhez néhány üvegecskébe talaj­mintákat szedegetek. Foszfor, foszfor — mondoga­tom félhangosan, de hát honnan kerülhetett ide sárgafoszfor? A többiek is kizártnak tartják, hogy ilyen távoli tanyába sár­gafoszfor kerüljön. Ebbe máris belenyugodtak, és rendezni kezdtem a visszavonúlást. — Majd a laboratóriumi vizs­gálat bizonyára rá fog világítani a dologra — teszem az ígéretet. — Nem is lehet mindent meg­magyarázni — mondta valaki. A megjegyzés körül kezdődött ideológiai vita levette rólam a figyelmet. Háttérbe kerültem, le­vegőhöz jutottam, ismét körül­nézhettem. Közben bemelegítettük a szo­bát. Az öreget figyeltem. Rossz télikabátját kigombolta. Zakó nem volt rajta, csak mellény. Szürke, zsíros mellény, amelynek bal felső zsebe teljesen ki volt égve, úgy, hogy nem állt volna meg benne az aprópénz. — Még égve dugta bele a csik­ket? — kérdeztem, és a kiégett zsebet mutattam. — Nem, én pipálok, ha van mit — válaszolt. A zseb apró, fehér sódarabkák­tól égett ki, amiket a kályha kö­rül szedtem össze. Tehát foszfor, mégiscsak fosz­tor, mondtam magambun. — Mondja csak bátyám, nem irigylik magától ezt a tanyát? — Nem hiszem, hogy kellene valakinek, hiszen maholnap ösz­szedől. — Akkor bizonyosan útjában van valakinek, hogy fel akarta gyújtani. Egy közös cáfolat a fal mellől, ezt a feltételezésemet is kihúzta. De a diagnózis már kész: Sár­gafoszfor került a szobába, amit az öreg széttaposott, lábbelije talpával széthordott a szobában, ós ez világított este, amikor sö­tét lett. A magyarázatot „ez van" — megnyugtató arckifejezéssel fo­gadták. De, hogy honnan került ide sárgafoszfor, erre még nincsen válasz. Tehát mégis vannak dol­gok, amire nincs válasz. Megin­dulunk kifelé, a műúton hagyott kocsi felé. A nap közben kisü­tött. A friss levegő hidegen is élvezetet nyújtott a füstös, dohos tanya után. De ahol nagy a szük­ség, közel a segítség. Az égi erők segítsége most ér­kezett. Két vadászgép szelte át nagy robajjal felettünk a kék eget. — Szoktak ezek lövöldözni is? kérdem a csatornaőrt. — Igen, néha lövöldöznek. Ezzel megoldódott a foszfor eredete. Egy foszfornyomjelző lö­vedék, amely valami oknál fogva nem működött, és elszabotálta a nyomjelzést, az öreg udvarára esett, s a szeméttel együtt a szo­bába került. A többi már ismert. így nem lett búcsúhely Csere­bökény. DR. VÁMOS REZSŐ Bényel József Elégia Karomra hullanak az ágak ősz van és sehol sem talállak Szemem arcom már üres tőled árnyékaim is egyre nőnek Szivembői is lassan kiejtem aki valaha voltál bennem csak dobog dobog üres ágya visszhangját belül nem találj.. Már elolvadt arcod varázsod Halló őszben egyedül állok Reggel, napsütés. Valósággal csábít a park: fuss egyet... fis ha a percmutató nem fenyeget, könnyed kocogással bekanyaro­dom a sétányra. Óvatosan körül lesek: kísér-e rosszalló pillantás, hogy „ugyan meghibbant, vagy valaki elől menekül ez az ember". S agyam­ban lüktet a népi bölcsesség biz­tató-gúnyoló igazsága: A futás szégyen, de hasznos! Valóban, ki elől menekülök? Egyedül kocogok a parkban, az utcák távolában a munkába sie­tők célegyenese. Mégis: mintha nyomomba szegődött volna va­laki, valami. Az öregedés. Igen, az öregedés elől futok, hogy ké­sőbb érjen utol. Szégyen? Am legyen. Hasz­nos? Mindenképpen! S már kár­örömmel nézek vissza azokra, akik ilyen kerülő út nélkül, min­dig célegyenesben sietnek az öregségbe. Futok, tehát vagyok. Mert azt akarom, hogy tovább legyek az, ami vagyok. Fiatal (avagy fiata­los). Futni-tudó! A test követeli a maga jussát, a mozgást. A munka teremtette az em­bert. Hozzátehetjük: az izomza­tot is! Gyermekkorunk futká­rozásai építették csontjainkra az izomerőt. Ha meg akarjuk őriz­ni az egyszer megszerzettet, ak­kor dolgoztatnunk kell az izmo­kat Tehát: a munka (a testmoz-. gás) őrzi meg a biológiai em­bert. Vgső fokon a természet gyer­mekei vagyunk, mozgással szer­zett létfenntartásra teremtettünk; s a mozgást ma sem tagadhatjuk meg testünktől, habár ez egyre inkább luxus. A civilizált ember nagy gond­ja: vissza kell szereznie azt a képességét, amit az ősember na­gyon jól tudott. A futás képes­ségét! Valamikor nagy érték volt a testi erő. Az ember nem pazarol­hatta másra, csupán kenyérke­resetre. Es ma arra biztatnak orvosok, sportszakemberek: kocogjunk, fussunk! Vagyis pazaroljuk testi erőnket azért, hogy erőben ma­radjunk. Mi is a cél? Mindössze annyi, hogy valamilyen testmozgást vé­gezzünk. Miért? Hogy képesek legyünk testmozgásra. Megszüle­tik az emberben a kétely; vajon nem lehetne ezt a sok testi energiát valami értelmes do­logra. társadalmilag és emberileg hasznosra fordítanunk? Olyan munkára gondolok, ami nem hat a kényszer erejével (azaz kelle­mes). mégis látszatja-haszna van. Például; egyengethetnénk terepet kis sportpályák kialakítására, ahol majd a kocogásnál vonzóbb mozgás csábítana. Kislabdapályá­kat, futópályákat kubikolhatr nánk. Vagy: ha lennének „sza­bad asztalosműhelyek", faraghat­nánk. gyalulhatnánk (persze kéz­zel!) hasznos dolgokat. Létreho­zása — mozgás lenne az ember számára, ugyanakkor hasznos mozgás a társadalom (az ember) számára. A kocogás a legolcsóbb és leg­egyhangúbb, amit a társadalom kínál az emberi test épségben-fris­seségben tartására. Ám, azzal az erővel, amit a kocogásra fordí­tunk (testi erőre gondolok), te­remthetnénk pompás sportlehető­ségeket. Nos. kocogok, míg mást nem tehetek. A felnőtt társadalomnak olyan testmozgást kell kínálni. ami „szirénhangjaival" valósággal csá­bítja az embert egy-egy játék, sport számára. A kocogás nem tartogatja a játék örömét, a be­lefeledkezés varázsát. A kocogás önmagában (különösen pálya vagy szép erdei-réti ösvény hiá­nyában) amolyan önkínzás. Az elnehezedő embernek. akinek legnagyobb szüksége van erre. egyáltalán nem felüdülés! Mit a1ánl1unk helvette? A Já­tékot. Röolabda, tenisz, kézilab­da, úszás, vízi sportok, turiz­mus. t£len szánkózás, korcsolyá­zás. M'ndenütt azt, amire a táj adottságai lehetőséget kínálnak. Persze, ez nem egy-két év mun­kája, de már most tervezni kell testmozgásunk holnapi lehetősé­geit. A kocogás paradoxonja: azért futunk, hogy minél később ér­jünk (a nem kívánt) célba. Ne­vezetesen a test öregségéhez. Te­hát a kocogás célja — kései célba érés! Nincs más serkentő­je csupán e félelemérzés. S ez kevés. Aligha kétséges, csak olyan mozgáskínálatnak lesz tár­sadalmi kelendősége (és tartós fogyasztása) mely a játék, a mozgás örömét ls kínálja. Eze­ket kellene hosszú távon meg­tervezniük a megyei. városi sportszakembereknek és más ve­zetőknek. Addig kocogunk. Mert mást nem tehetünk. És mert vagyunk, s lenni akarunk. BALOGH ÖDÖN i 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom