Délmagyarország, 1973. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-07 / 235. szám

TASARNAP, 1973. OKTÓBER X 50 Kiss Attila rajza Műhelymunkámról L Másodszor húzom ki a lemezből Madách Krisztus-arcát. Felmérem a fej nagyságához, arányaihoz, formáihoz az anyagszükségletet. Képzeletben végig elkészítem a domborművet. Párszor meghajlítom, megkopogtatom a lemezemet, és kiválasztom megmunkálásához a legmegfelelőbb technikát. Formai kelléktáramból futja egy izgalmasan-szép Madách-fejre. Nagy dolog a rutin. Nem lesz a portréval semmi probléma. Csupa karakterjegyekből épült fej: Hatalmas kupola a homlok, két vízszintes szemöldökvonal a fundamentuma. A szemöldök alatt keskeny vonal az orrhát, alatta két hosszú függőleges vonal a kajla bajusz. A keskenv ferde orr-ajk barázdák mögött szelíd dombok a járomcsontok. A szemekkel nem vergődöm, egy ilyen térben-időben szárnyaló szellemóriás mindent látó szemeit úgysem lehet kalapáccsal kikalapálni. Menetkész minden. Mester vagyok a szakmámban. Meglepetés kizárva. Én fogom megírni az anyagalakítás kánoniát. Öriási raktáram van a lemezzel való machinációkból: a lemez törik, szakad. gyűrődik, vetemedik, nyúlik; rejtett feszültségei szerint rugs'/nasan visszaugrik. Néha kemény, makacs, átveszi az anyagalakításban a főszerepet, máskor engedelme, sen, lágyan simul oda a formához. Mire szakmai szintig fejlesztettem a módszeremet. teljes egyetértésre jutottam az anya. gommal. Nem kényszerítem reá az akaratomat, nem győzöm le, nem töröm kerékbe, nem szenved a kezem alatt; együtt alkotunk. Így szép. Milyen jó, hogy portrékovácsolásra specializáltam magam, és a módszeremet felső fokig kidolgoztam. Az életem legszebb, legértékesebb órái azok voltak, amikor megéreztem, megsejtettem, felfedeztem az anyagalakítás új és új fogásait, és tapaszta. lattá sűrítettem a legtermékenyebb mozdulatot. Nem a szerszámhoz dolgoztam ki mozdulatot, hanem a mozdulathoz készítettem szerszámot, azután ezt a szerszámot leegyszerűsítettem egy másik mozdulathoz és még egy másikhoz. Engedelmes jó anyagom van. Simán húztam ki belőle a fej méreteit. Minden ütésem irányaereje pontos, fegyelmezett. Kis izommunkával, kevés mozdulattal kihúztam az orrhátat, benyomtam a szemgödröket. Kalapálás közben pontosan fogom az anyag jelzéseit, érzem az anyagalakulás belső történéseit. Az ujjam hegyeként érzékelem a kalapácsom talpát. Minden ütésem előkészítője a következőnek. Nincs felesleges mozdulat, nincs esetleges ütés. Minden ütésem fejleszt. Nincs üresjárat. Tartósan megvan a munkához való alaphangulat is. Nem érzek semmi bizonytalanságot, tehát nincs idegi és kedélyi megterhelés. Nincs érzelmi ráfizetés a munkámra. Nagy dolog a lelki szervezettség. Simogattam a már kihúzott homlokkupolát, és a gondolataim elkalandozhattak. Meg is illetődtem tőlük. — Az ember sárbóUnapsugárból gyúrt műalkotás, akit percnyi létre kárhoztatva a „végtelennek érzete" hevít. Szép, nagyon szép... Az első, régi-régi Madách-kompozícióm témája is ez volt. Kicsit szecessziós és nagyon romantikus. Az anyaság apoteozisa volt: az élet kibugygyanó forrása szétfeszített egy hatalmas sziklát. A forrás felett Éva állt, medencéjében magzatával, mint az örökké megújuló élet ígérete. Ez az életígéret tartja életben az emberiség ádáz sorsát, és hasztalan harcait látó Ádámot. Ezért vállalja a küzdést, ezért tartja érdemesnek élni. Ebből merít bizalmat; benne az élete értelmet, a küzdése célt kap. — Éva arasznyi létből font végtelenség letéteményese. — Kósza gondolatok lassították a mozdulataimat, félrecsúszott egy ütés, és kicsapta a szerszámot a kezem, bői. Széles feje van a szerszámnak. Már vagy tíz centit szétvertem a kemény acélból, mégis kicsapta a kalapácsom. Ez már az öregedés jele. — „Elveszítve a vezérkezet torz alak lesz, mely borzadályt szül csupán." „Hasztalan a harc." „Por a kezdet, és por a vég." Megkerestem az elröpült szerszámot, a fejéből ismét letört egy darabot a kalapácsom. Lehet még bennem 70 százaléknyi a régi erőből. Dolgoztam tovább. Félig már kész volt a Madáchdombormű, mikor Varga barátom a szakszervezettől hozott öntésre egy régi domborművem^t, Juhász óyula másodszor domborított vonásait. Egymás mellé tettem a két Gyula-portrét, és dupla példányban nézegettem a domború szokrateszi homlokot és a kissé kacsa szokrateszi orrt. Emlékszem, milyen nagy probléma volt először kikovácsolni Juhász Gyula vonásait. A szomszédom kidobott réztepsijéből készült, és a kopott, elfáradt anyag megmunkálásához nem voltak meg a technikai fogásaim sem. Óvatosan, leheletakasztó gonddal vergődtem, hogy a bajusz alá rejtsek egy szelíd mosolyt. Szinte éreztem a homlok melegét, mikor kisimogattam a lemezből, és igazgattam rajta egy rakoncátlan hajfürtöt. Megrohantak az érzések és szülték a gondolatokat: szorongatóakat, feloldóakat. Képek, emlékek kipréseltek a tudatomból minden mást, csak egy kopottas, fekete ruhás, fekete szakállú. szélesen gesztikuláló alak élt bennem. (Legutóbb halott Apám arcképének a kovácsolása közben rohantak így le az emlékek és zavarták össze a mozdulataimat.) Nekem nem tetszettek Juhász Gyula feleslegesen nagy lendületű gesztusai. Nem éreztem mögöttük v az indulat lobogását, az érzések* és gondolatok feszítését. A szememet bántó gesztusokat az önuralom hiányának tartottam. Most, hogy a koncentráltságom szétszóródott, minden ütésem félrecsúszott, acél helyett a kezemet vertem, megéreztem, világosan megértettem, hogy az indulatrobbanásokból születő gondolatok és a göndolatokból születő indulatrobbanások több energiát termelnek, mint amennyi az izmok fegyelmezett, irányított működéséhez kell. Ami nekem termékeny mozdulat, a kala. pácsütésem egyetlen feflexe, az Neki a szó volt. Szavakba szorított olyan érzéseket, Indulatokat, ami feszített és könnyeket préselt. Lélekfrissítő, lélekébresztő szépség minden szava. Amit ha ki. mondott és megsejtette velem, Veled, lelki megkönnyebbülést jelentett a számára. József Attila, Juhász Gyula, Madách Imre, Móra Ferenc, Kodály Zoltán. Dante, Michelange. lo, Erkel Ferenc, Katona József ott sorakoznak a polcaimon. Néztem és éreztem őket, és éreztem az enyészet kegyetlenségét. Arasznyi létükben az érzések és gondolatok felső fokán éltek. A lé. lek örök igazságait keresték és fogalmazták meg nekünk. Kifejezést kerestek, és most érzem, micsoda óriások ók, akiknek kalapácsos krónikusa lennék. Az élet magasabb fokáért lök dolgoztak. Én az anyag igazságait keresem, és technikai fortélyokat találok kl, de csak a domború homlok, kajla bajúsz vonala, a szakáll tömege, a haj esése, mosolygás és fitymálás izma, domború párnák és izommentes helyek, síkok, szegletek és gyűrődésekből áll a szókincsem. Ezekkel kellene az érzés-, indulat- és gondolatfolyamokból álló életművekhez hozzá. költeni egy-egy egyénien szép kifejező fejet. Becsületbeli felelősséggel elmondani évszázadokra: ezek voltak, ilyenek voltak. Ez oldaná bennem a kicsiség és feleslegesség érzését... Továbbra is bántottak a gondolatok. Nem ment a munka. Baj van már a nyúltaggyal, és a motorospályákkal is. Az összevissza gondolatkapcsolás ismét megzavarta a mozdulataimat, és egy görcsös dü. hös rándulás ismét kicsapta a szerszámot a kezemből. Pedig nagy feje van már. Vergődtem még egy darabig, hogy fegyelmezzem az izmaimat, visszanyerjem a kézbiztonságomat, de beállt bennerh a teljes üzemzavar. Megmostam a kezeimet, a dugókat kiszedtem ' a füleimből, és kimentem az ötszögletes barlangomból a kertbe: nagy levegőketvettem, fölnéztem az égre, és teljesen feleslegesen beoltottam egy facsemetét. A finom, kényszerű mozdulatok megnyugtattak, összeszedtem magam, és vissza, mentem a munkámhoz. A derék statikai izmait kinyújtóztattam, lazítottam, nagyokat, mélyeket lélegeztem, bedugtam a füleimet, megtöröltem a nyirkos ^ tenyeremet, megropogtattam az ujjaimat, és egyenként reányomtam a kalapácsnyélre. Kemény gyertyánfából van. És ahogyan érdemes, a teljes munka szintjén dolgoztam tovább: pontosan, szépen ... Beidegzett mozdulatokkal, sikeres kalapácsütésekkel fejlesztettem tovább Madách vonásait, hogy a Madách Imre Általános Iskola 100. évfordulójára készítsek az iskola tanulóinak egy iskolájuk stílusába illő szép, hiteles Madách-fejet. \ TAPAI ANTAE