Délmagyarország, 1973. október (63. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-23 / 248. szám

a KEDD, 1973. OKTÓBER 33. „Anyu, ne kísérj el!44 Hogyan tanítsuk közlekedni a gyermeket? — Elengedhetem-e egye- sen kell közlekedni. Álljunk magunkat a gyermekre. Meg­dűl az iskolába a kisfiúmat, vagy kísérjem el, és jöjjek érte minden nap? A kis elsős édesanyja na­gyon nehéz kérdést tett fel, mert az, hogy hány éves kor­ban közlekedhet már önál­lóan a gyermek, az sok min­dentől függ. Elsősorban at­tól, hogy megtanítottuk-e he­lyesen közlekedni, ismeri-e a szabályokat, a jelzéseket. De függ a gyermek természeté­től, (elég nyugodt és fe­gyelmezett-e?) értelmi fej­lettségétől. Láttam már 5 éves gyermeket, aki a 4 éves kistestvérét kézen fogva, fe­lelősségtudattal vezetgette át a zebrán az óvoda felé, de meg mindig a gyalogjáró szé- látjuk, úgy vezet-e majd lén, mielőtt lelépünk és minket, ahogyan mi őt éve­mondjuk hangosan: „Először kig tanítgattuk. Hatéves kor­balra nézünk, azután jobbra, ban már sétáljunk el a gyer­Nem jön jármű, most le- mekkel a lakásunktól a leen­léphetünk." Tanítsuk meg dő iskolájáig, és vissza veze­arra is, hogy ahol zebra van, tő úton, hogy jól megismerje ott azon haladunk át, de az útvonalat, és annak ve­előbb akkor is körülnézünk. Ahol lámpa van, és lámpa­váltósra várunk, mondogas­suk és tanítsuk meg neki a kis, óvodában is tanult ver­szélyt rejtegető pontjait. Ha így tanítgatjuk, akkor mire iskolába jár, legfeljebb csak az első napokban kell elkísérnünk, hogy a kapu sikét; ami később is jól be- előtt várakozó nagy tömeg zűrzavarában el ne kevered­jék a sok új benyomástól amúgyis kábult gyermek. A már önállóan, jól közle­kedő kisiskolásunkat is fi­gyelmeztessük azonban ar­iéjük idegződik: Állj, ha piros! Várj, ha sárga! Átmehetsz, ha zöld a lám­pa! A gyermek tanítgatása sok­láttam felelőtlenül, a szabá- kai fárasztóbb dolog, mint ra, hogy a havas, jeges, csú­lyoknak fittyet hányó, az út- egyszerűen kézen fogni és szós úton még óvatosabbnak testen átlósan átrohanó na- húzni magunk mellett. Az a kell lennie, mert a jérmű­gyobbakat is, szép szám- gyermek, aki éveken át csak vek sem tudnak olyan gyor­maL „csomagja" az édesanyjának, san fékezni, mint a száraz Mit tanácsolhatunk? Hány és nem közlekedő társa, az úttesten; hogy ködben, eső­nem is tanulja és szokja ben, amikor rosszak a látási meg, hogy tudatosan figyel- viszonyok, fokozottabban kell je a forgalmat, a jelzéseket, figyelnie, nem ismeri a szabályokat, — Anyui Ne kísérj el! Ne nem tudja, hogyan kerülheti gyere értem! — kérik agyer­ei a veszélyt, az esetleges mekek — olykor indokolatla­balesetet, hiszen mindig rá­bízza magát a mellette hala­dó felnőttre. ötéves korban már meg­kísérelhetjük, hogy egy-egy kisebb forgalmú helyen sze­éves korban kell megtaníta­ni a gyermeket helyesen közlekedni? Hosszú folyamat ez, ame­lyet már 2—3 éves korban kell elkezdeni, amikor — el­ső szabályként — megta­nítjuk a gyermeket arra, hogy ha elengedjük a kezét, akkor se szaladjon le a jár­dáról. Hároméves kortól kezdve állandóan magyaráz­gassuk neki, hogy figyelme- repet cserélünk. Bízzuk rá nul is —, mert már nagy fiúknak, nagy lányoknak sze­retnének tűnni, olyanoknak, akik egyedül közlekednek. Tanítsuk meg őket erre idő­beni G. K. HAZASSAG I. kerüld Szeged: Molnár-Gábor István és Jánosi Rózsa. Rostás István es Török Erzsebet. Czlrok Mi­hály és csoti Rozália. Székely András és Orosz Erika, Mlkula Ferenc ós Kerekes Klára. Szabó Péter és Bíró Marta, Pupdl Já­nos és Apro-Juhász Júlia, Fa­ragó László ós Lódi Eva, Tóth József ós Hosszú Márlá házas­ságot kötöttek. n. kerület Szeged: Oékany Ferenc és Papp Maria, Kósa László és Dömök Ilona Eva. Búza Károly es Petrovlcs Erika Jusztina. Köllő Gyula és Erdélyi Zsuzsan­na. Domonkos István és Rét­falvi Mária Antónia, Csóka Ká­roly es Bujákt Anna Ilona, Se­bők Ferenc és Borslk Klára Matild házasságot kötöttek. IH. kerület Szegedi Csótl-Gyapjas Ferenc és Albert Erzsóbet, Lakatos Gá­bor és Jojárt Zsuzsanna. Csiszár István és Farkas Gizella, Szen­test István és Hegedűs Ibolya, Fazekas Gyula és Katona piros­ka Erzsébet házasságot kötöttek. SZÜLETÉS L kerület Szeged: Nlkodémusz Vilmosnak és Kiss Erzsébetnek Vilmos, Pálinkás Mihály Istvánnak es Zádori Ibolyának Róbert, sáfár Károly Dezsőnek és Tóth Klárá­nak Taimás Károly, Girhlny Já­nosnak és Kenéz Ilonának Akos Krisztián, Sztládl Ferencnek és Zádori Juliannának Tivadar, Be­ke Ferencnek és Gomoin Mar­£ tnak Norbert, Rácz Andrásnak Kovács Katalin Évának Enikő Etelka, Vlncze Bélu Józsefnek és Domahldy Terézia Györgyi­nek Bálint. Jobbágyi István Sándornak és Hajdú Mária Esz­ternek Ildikó, Nagy Ferencnek és Török Máriának Balázs At­tila. Ördögh Imrének cs Dávid Gizellának Mónika. Kráinli György Tibornak és Varga Már­ta Ilonának Márta, Fazekas Ist­vánnak és Borosok Anna Kata­linnak Beatrix, Urbán Ferenc­nek es Miklós Margitnak Gab­riella, Marosvári Lajosnak és Kránlcz Jolánnak Csaba, Kis­tstók László Ernőnek és Ballá Máriának Gábor, Czutor Zsolt­nak es Németh Irénnek Zsolt, Antal Miklósnak és Sarró Ilo­nának Gábor Miklós, Sümegi István Jánosnak és Szító Máriá­nak Katalin Ágnes, Tóth Pál Józsefnek és Tóth Máriának Gá­bor, Nádházi Lajosnak és Balog Rozáliának Mónika, Nagy Mi­hály Istvánnak és Rácz Piros­kának Zsolt János, dr. Gylfkó Árpád Istvánnak és Unyi Kata­lin Erzsébetnek Gábor Árpád. Kármán Kálmánnak és Kispéter Juliannának Eva Tünde, Rózsást Viktornak cs Molnár-Gábor Etelkának AJnácska. Káté Kál­mán Balázsnak és Rajta Olgá­nak Mónika Olga, Terhes József­nek és Török Viktóriának Jó­zsef, Török Imrének és Vass Erzsébetnek Erzsébet. Fodor Sándornak és KováíVllona Mar­gitnak Péter. Papdi Gézának és Ábrahám Mária Piroskának Móniku. Kónya Imre Antalnak és Angyal-Tóth Máriának Gyön­gyi. Nóvák Istvánnak és Jász­berényi Ágnesnek Péter István, Ungl Antalnak és Verók Irén Erzsébetnek AtUla Pál, Széphe­gyl Gyula Kálmánnak és Tóth­Kovács Margitnak Rita Anett, Piri Tibornak és Molnár Ktelka­ttak Tibor. Fin Tibornak és Mol­Családi események nár Etelkának Róbert, dr. Frank Józsefnek és Kelló Erzsébetnek Szilvia nevú gyermekük szüle­tett. ÜL kerület Szeged: Márton Gyulának és Kószó Erzsébetnek Szilvia, Mu­cst Istvánnak és Dudás Irénnek István. Újvári János Istvánnak és I'alásU Eva Gizellának Edit Gabriella, Szabó Csaba Gyulá­nak és Várnagy Mártának Le­vente Antal. Takács Péter Pál­nak és Monostori Borbálának László. Táborosi Antalnak és Mazács Máriának András Ti­vadar. Abrahám-Tandari Fe­rencnek és Kéri Piroskának László, Nagy Imrének és ' Ku­nira Juliannának Imre Antal, Tokodi László Tibornak és Pol­gár Erzsébetnek Edina, Süveg László Józsefnek és Bazsó Mar­Magdolna Veronikának Péter Béla. Rácz Istvánnak cs Fürtön Erzsébetnek Zsolt, Balogh Jó­zsefnek és Börcsök Etelkának Tibor, Vlgylkán Tibornak és Vozár Veronikának Csaba, Turzó Lajosnak és Jójárt Juliannának Edit nevű gyermekük született. HALÁLOZÁS I. kerület Szeged: Kovács György né Zombori Erzsébet, Selig Miksa, Farkas Györcyné Imre Rozália, Kis Imre, Szlkszer lstvánné Var­nyú Mária, Szabados György, Kálmán István, Lakatos József, Klszner Erzsébet, Bodó Pál, Gyurkovlcs Sándor, Urbán Béla. Börcsök Ignác, Kalmár Vlncéné Gyuris Mária, dr. Pérchy Antal, Bárányi Lajos. Daka Ferenc, au­ruzs István, Macsánszky János, Ungvári György. Farkas Béláné Kiss Ilona, Bezdán Kálmán, Szél Vincéné Nacsa Julianna, Varga-Pető Pál meghalt, n. kerület Szeged: Pósa Lukács, Daskó József, Tóth Sándor. Herczeg Jakab, Kotormán Imréné Bántl Julianna, Sebők lstvánné Né­meth Veron meghalt. III. kerület Szeged: Fedor László: Cetvei Mlhályné Töcsér Luca, Llnczer Józsefné Blte Erzsébet, Csókási gitnak László József, Kubato- József, Rúzsa István. Mancscv vlcs Lajosnak és Juhász Mária Radkó, Molnár Mária. Lőcsei Katalinnak Tamás. Szítta Ta­másnak és Kulcsár Klárának Mihály né Novakovlgazabbán Tl­szarevies Veronika, Király And­Nehéz valamiről lemondani Anikó, Dudogh Bélának és papp rás, Rátfai József meghalt. Akadnak, akik most mái­kifejezetten aggodalmaskod­nak: mi lesz, ha ez így megy tovább, és egyik nap­ról a másikra újabb vezetők nyújtják be lemondásukat? S azt mondogatják, hogy ide­je volna közbelépni, vagy a sportriporterek kedvenc ki­fejezésével élve, közbeavat­kozni, mert egy-egv személy lemondása nem jelent meg­oldást, nem orvosolja az ál­talános bajokat. • Ha véletlenül kíváncsiak volnának a véleményemre, úgy elmondhatom, hogy a le­mondás szerintem sem cso­daszer, jóllehet kivételes er­kölcsi nagyság, az átlagosnál erősebb akaraterő és önkri­tikus szemlélet kell hozzá. Ezt onnan tudom, hogy ma­gam is már több ízben fog­lalkoztam a lemondás gon­dolatával, de a gyakorlati lépésig még egyszer sem ju­tottam el. Pedig okom mind­annyiszor lett volna rá, sót mások is ajánlgatták, hogy mondjak le. S bár az értel­memmel felfogtam, hogy csakugyan le kellene monda­nom, mégsem tudtam kimon­dani a döntő szót. Nem kívá­nok senkit sem untatni ki­csinyes és személyes ügye­immel, de különösen regge­lenként éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Tüdőm pattanásig feszült, légcsöve­met mintha vaskesztyűs marok szorította volna, még a hideg veríték is kivert, szédüíési rohamok ismétlőd­tek, minden észérv azt dik­tálta, hogy nincs mese, le kell mondanom arról az át­kozott cigarettáról, majd né­mi lelkilusa után rágyújtot­tam a következő Sympho­niára. Mindezt annak bizonyítá­sára mondtam el, hogy na­gyon is meg tudom érteni mások vívódásait a lemon­dással kapcsolatban. Itt van­nak például a labdarúgó­csapatok edzői, akikről mos­tanában egyre-másra lehan­goló hírek érkeznek. Kép­zeljék csak el, hogy egy-egy edző micsoda lélekőrlő bel­ső küzdelem után juthat el a sorsdöntő elhatározásig, le­mondásának benyújtásáig. Bizonyára végiggondolja mindazt, amit hallott és ol­vasott a körülötte zajló élet­ről, s amelyből megtudhat­ja, hogy máshol mindenütt rendben mennek a dolgok, eredményt eredményekre halmoznak. Kivéve persze a labdarúgást, amelyben egy­mást követik a kínos ku­darcok, s még a gyengébb versenytársakkal szemben is legfeljebb döntetlenre futja. Az edzőnek eszébe juthat annak a vállalati vezetőnek a példája, akiről gyáron be­lül mindenki tudja, hogy nem robban föl a feje a nagy észtől és nagyon a sor végén állhatott, amikor a vezetői képességeket oszto­gatták, gyáron kívül mégis többnyire elismeréssel szól­nak róla, valamint üzemé­ről, s ő maga még álmában sem foglalkozik a lemondás gondolatával. Miért is tenne ilyesmit, hiszen azzal viszont tökéletesen tisztában van, hogy az esetleges eredmé­mérkőzések televíziós közve­títése. Ez aztán végképp be­tette a kaput az edzőknek, mert azóta nemcsak néhány ezren látják munkájuk ered­ményét vagy eredménytelen­ségét, hanem milliók. Elég ehhez otthon benyomni a té­vé gombját, s ha éppen meccs megy, bárki félóra alatt meggyőződhet arról, hogy ez, vagy az a csapat botrányosan rosszul, lélekte­lenül játszik, tehát edzője vagy nem érti a dolgát, vagy nyékért bátran vállalhatja a erélytelen, képtelen kézben • tartani a játékosok felkészí­tését. Ráadásul úgyszólván a foci az egyetlen olyan ter­mékünk, amelvnek külföldi szereplését is rendszerint or­szágos figyelem kíséri, hi­szen a televízió közvetíti a válogatott csapat hatarain­kon túli mérkőzéseit is. felelősséget, míg a kudarco­kért okolhatja a vele koo­peráló vállalatok késedelmes és kifogásolható szállításait, a kedvezőtlen piaci adottsá­gokat, a munkaerőhelyzetet, a műszaki-technikai szinvo­nalat, vagyis mindig azt, ami éppen elfogadható ma­gyarázatnak látszik. A gyár falai mögé kívülről ugyanis többnyire nem lehet belátni. • A futballedző helyzete azonban egészen más. Hogy miért? Gondolják csak el, milyen kellemetlen helyzet­ben van azzal, hogy munká­ját a nagy nyilvánosság előtt kényszerül végezni. A sport­pályák kapujánál állnak ugyan őrök, de azok valami régről származó szokás sze­rint mindenkit beengednek a stadionba, aki előzőleg meg­váltotta a belépőjegyét. Így aztán az edző számára olyan kedvezőtlen munkafeltételek alakulnak ki, hogy tíz-húsz forint lefizetése esetén bárki beleszólhat a munkájába, hangos kifejezést adhat elé­gedetlenségének, sőt bármi­kor hangos pfujjolásba kezd­het, amikor éppen az eszébe jut. Tovább rontotta ezt az amúgyis tarthatatlan helyze­tet a technika fejlődése, amelynek következtében le­hetségessé vált a labdarúgó­Ha mindezt velem együtt végiggondolták az edző szem­szögéből, akkor talán már maguktól is rájöttek arra az egyetlen megoldásra, amely­lyel elejét lehet venni a to­vábbi lemondásoknak. Nyil­vánvaló. l\ogy a mérkőzése­ket zárt kapuk mögött kel­lene megrendezni, szigorúan távol tartva a televíziós ka­merákat is. Persze, a közvé­leményt azért valahogy to­vábbra is tájékoztatni kell... Utólag mindig ki lehetne adni egy hírt a mérkőzésről, amely tartalmazná, hogy ek­kor és ékkor mérkőzésre ke­rült sor a különböző csapa* tok között, s a meccs bizo­nyos eredménnyel zárult. Igaz, még így is előfordul­hatna, hogy nagy ritkán egy-egy edzőt felmentenének beosztásából, de mindenkép­pen érdemei elismerése mel­lett. Magától azonban aligha jutna eszébe akár egyetlen edzőnek is, hogy lemondjon. Ha csak a cigarettáról nem. A. J. 11 Szovjetunió nemzetközi hajójáratai Negyven nemzetközi vo­nalon közlekednek szovjet hajók. Rendszeres teherhajó­járatok kötik össze a balti­kikötőket Brazíliával, Argen­tínával, Uruguayjal. Egye­bek között vegyipari termé­keket, fémeket, ipari beren­dezéseket. szerszámgépeket szállítanak a szovjet hajókon Dél-Amerikába. A szovjet hajóvonalak közül az egyik leghosszabb a Baltikum­Ausztrália közötti, amelyet oda-vissza 150 nap alatt tesznek meg a hajók. Euró­pából papírt, cellulózt, gépe­ket szállítanak Ausztráliába, míg onnan cukrot és gyapjút hoznak. Két éve indult meg a rendszeres hajóforgalom a Nahodka—Japán—USA vo­nalon. (APN — KS) Pásztor Ferenc: Véletlenül katona őrzésre. Harmadszor: a parancs az olyan dolog, amin nem szabad vitatkozni.' Meggondolják azt tízszer is, százszor is, hogy milyen parancsokat adjanak. Mert milyen is az a parancs? Kelle­metlen dolog. Hol szaladni kell, hol meg állni a szakadó esőben. Hol éget a nap, hogy perzseli a nyakadról a bőrt, hol meg didereg a szegény katona a nagy hidegben. De hát mondják már — Édes fiam, nem kell azt olyan tragiku­san felfogni. 0 is ember, ő is lehet fáradt. A fontos azért az, hogy szereti magukat az a fiú, nagyon akarja, hogy derék katona legyen magukból. Azt a kis hangosságot meg lehet szokni. Hangosan is lehet valaki jó ember, s halkan is lehet valaki gonosz. Hát akkor in­kább egy hangos jó embert adjon mellém a meg nekem, drága fiaim, annak az erdei fává- 6ors, mint egy csendes, alamuszi gonoszat, gónak talán kolbásszal rakják körül az erdőt? Bárhogy gúnyolódtak az öreg harcoson, Annak a bányásznak tán ibolyaillatot permetez- volt a szavaiban valami megnyugtató bölcses­29. — Idehallgassanak, édes fiaim! Olyat mondok maguknak, amit semmiféle hadtudományos irat­ban nem lelnek meg. Ha megtanulják, akkor hosszú életük lesz a katonaköpenyben, és soha nem ismerkednek meg azzal a dohos, unalmas helyiséggel, amin csak két arasznyi ablak van, de azt is erős rács fedi. Először is: a szabály­zat az olyan, mint a miatyánk. Abból nem sza­bad kihagyni egyetlen apró szentet sem, mert akkor az atyaúristen megharagszik, és nagyon gorombán bánik magukkal. Másodszor: a sza­bályzat az olyan, mint az evangélium. Megírták az okos apostolok, ahhoz pedig tenni sem kell, de elvenni sem szabad belőle, mert komoly baj származhat belőle. Ezt nekem, öreg katonának, elhthetik, mert magukat még fehér gyolcsba te­kergette a féltő anyakéz, amikor én már pus­kaport szagoltam. Ezt most nem is hivatalosan mondom maguknak, csak úgy, atyai szeretetből, mert még a lelkem is sírna, ha valamelyiküktől nek a tárnába, hogy ne birizgálja az orrát a szénpor. Nekem elhihetik, mert nem sok van hátra már a nyugdíjamig. Mindenkinek van va­lami a tarisznyájában, amitől nehezebben tud szaladni. Aki pedig ezt nem akarja Elhinni, az tulok! Nem nagyon keresték a szavak eredeti értel­mét. Vitatkozni sem jutott eszükbe sohasem az öreg őrmesterrel. Annyi is elég volt a szavaiból, ahogy hangzót, ahogy beszélt. Volt bennük vala­mi kedvesség, valami melegség, valami otthoni íz. Kandallóközelség, vagy az őszi esték tűz­pattogásos, nagyapómesés meghittsége, A hang színében volt valami balzsamos, ami megőriz­tette magát, aminek hinni kellett, amit szeretni lehetett. Voltak a fiatalabbak között, akik Lu­kács bácsi mesedélutánjának nevezték ezeket a ség. Mar az is jó jelnek számított, ha hátra­tett kézzel, de szálegyenesen végigsétálgatott a laktanyaudvaron. Amikor pedig Zsanó kimondta ezt a két szót, egy kicsit az öreg őrmester szavait mond­ta... Agyagos is mosolygott. Tudta, honnan ered­nek. * — Jól van, örülök, hogy már egy cseppet sem fél — ravaszkodott Agyagos. Tudta, hogy ez a katona alig érzi a két csuklóját. Már az őrs kapujától kezdve szorítja a fegy­ver agyát, szuronyt felszegve rótta végig az utat. — Én azt hittem, hogy az elején, az egész elején, most, kezdetben, azért fél majd egy kicsit! De ha nem, óikkor jó! — mosoly­gott Agyagos őrnagy. ,...., . „, . , — Jelentem, nem félek. Féljen a diver­kotetlen beszélgetéseket. Még.s, neki, az oreg záns. Az igaz> hogy nem szeretek magányo­san tekeregni, mert egy kicsit nem szereti a szemem a sötétséget. Még az utcán is csak a villany alatt szeretek menni, mert ott sokkal csizma, hozzfutottak, ha regen hozott a postás kényelmesebb. Meg az is rossz, hogy nem le­őrmesternek volt igaza. Ha gondjuk volt, ha bántotta őket valami, akkor hozzászaladtak, mint a riadt csirkék. Hozzámentek, ha szorított a levelet. Meg akkor is hozzá mentek, ha valamelyik tisztes cudarabb hangulatában hangosabban át kellene vennem a zsebtükröt ideiglenes meg- kiabált, mint elvárták volna tőle. het beszélgetni a járőrparancsnokkal, mert akkor nem halljuk meg, ha valaki belénk ta­lál lőni. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom