Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

IO VASÁRNAP, 1973. SZEPTEMBER l<fc Valamennyi szerszámok közül nekem mindig a kasza volt a legszebb és a legkedvesebb, jóllehet sosem izzadtam vele. Életes és irodalmi emlékek fakadnak föl bennem körülötte, hiszen századok legfontosabb és legigazibb kenyérkereső eszköze, rongyosok fegyvere, művészetek örök nagy szimbóluma. Akkor lett férfi az emberkéből, mikor már koszával is tudott dolgozni; s olyan volt a tisztessége, amilyen a reridje. Remények nyíltak az apró tanyaablakokon. mikor a férfiak leakasztották a szögről és kalapálni kezdték a diófák alatt. Szikrázó, kemény aratások, hatalmas életküzdelmek, történelmi föllndulások egyik főszereplője Benne van a dalban, a versben, a filmben, metszeteket ékesít, festmények vásznán villan az éle... Aztán egyszercsak földübörögnek a kombájnok ... Ahogy feljött a napja — le is áldozik. Igaz, hogy Vörösmarty még azt panaszolta: Csécsén istentelen lustaságnak tartották, hogy kaszával arasson valaki, ma meg csak kényszerűségből vesszük elő, de mi minden van e két helyzet között! Mennyi változás. Csak talán egyetlen a stabil és változatlan pont: a kaszagyár. A Rába és a Lapincs szögében Szentgotthárdon találtam rá a nyári barangolásban. A Rába és a Lapincs szijgében éjjel-nappal döng a föld. Magyarország, s talán egész Európa egyetlen kaszagyárában. Valóságos Ipari múzeum. Valami stájer báró hozta ide a század elején, középkori technológiával. Fa volt Itt mindig bőven, az acélért sem kellett Graznál messzebb menni — s a vállalkozás jól fizetett, mert a báró privilégiumot kapott Magyarországon a kaszacsináltatásra. Mestereket is Stájerból fogadott, fogdmeg-munkára pedig akadt ember helyben is. A mese szerint nagyon régi ipari hagyományt hozott volna ez a báró: a családi címert nyomták a kaszákra, mint védjegyet, s azon az 1352-es évszám hivalkodott. Azóta se feszegette senki, hogy merre van a gotthárdl kaszagyártás visszavezető ága, és meddig ér az ipartörténetben — abból a kényelmes megfontolásból, hogy hátha nem is igaz. Eleinte a víz hajtotta a tölgyfakarú kalapácsokat, azután a gőz. majd a villany, de minden más teljesen a régi. A gépekv majdnem egy évszázada szolgálnak, s ugyanazok a műveletek is. A kaszagyártást elkerülte volna a technikai fejlődés? Inkább úgy igaz, hogy nem volt rászorulva. Frank Ferenc gyári főmérnök ezt úgy magyarázza: a kaszagyártásban ma sincs jobb technológia, mint amit a középkortól örököltünk. A kovácsolás a munka lelke, rá sokszori kovácsolás, ami előnyösen változtatja meg az acél kristályszerkezetét. Rugalmas és éltartó lesz tőle az anyag. Hőkezeléssel ilyen változást nem lehet elérni az acélnál. Vetélt kísérlet maradt a lemezből préselt kasza is — mert csak dísznek jó, munkára nem. Itt is próbálták valamikor, de kiderült,. hogv kovács kell ehhez. I A jó kasza próbája x A jó kaszás kezébe se venne olyat. Tízszer-százszor is megvallatja a pengét, miként cseng. A hangból megtudja, megérzi, miként kovácsolták, hogyan edzették, nincs-e rajta valami hajszálrepedés. Aztán rádől a hegyére, megnyomkodja, vajon elég rugalmas-e. A mágnesességét is megvizitálja. A jó .acél odakapja a jancsiszöget. No, persze, ez is eléggé régi életkép, miként a márkák varázsa. Kígyós, angyalos, meg mindenféle emblémák cifrázták azelőtt a kaszát, s ki erre "esküdött, ki arra. Nem volt azonban ennek különös jelentősége, legföljebb annyi, mintha nem egyformán öltöztetik az ikreket. A külföldiek ma is cicomás kaszákat rendelnek: rajta kell lennie a pengén a cég reklámjának. Nemcsak a technológia meg a gépek maradtak itt nagyjából változatlanok, a termelés, is olyasféle mértékű, mint kezdetben. A harmincas években napi ezer kaszát kalapáltak, és edzettek, s most is ilyesformán. Tán csak az ötvenes években hajszolták a termelést: akkoriban 5—6 ezerig is fölszaladtak naponta. Csak akkoriban, amikor a báró dirigálta a gyárat, megmegálltak a talapácsok, mert teli lett a raktár. Ilyenkor egyedül a szélesítők maradtak munkában. akik szigorúan stájerek voltak. Ezt a szakmát magyarnak nem adta a báró. Hanem a kaszák mérete mutat valamit az idók változásából. Hatvantól száztíz centiméterig szabták a kasza hosszát, s öt centiméter volt egy-egy lépcső. A magyar paraszt kilencvennnél kisebbel nem aratott. Azzal jó nagy fogás volt, széles rendet lehetett szabni. Megfordult a skála. Ma már csak kilencven alatt rendelnek. Azt mondja Frank Ferenc : „A hobbikertész nem akar megszakadni, s a háztájiban sem fognak olyan széleset." De a külföldiek — akik a gyár termelésének háromnegyedét elviszik — azok is inkább a rövid fazont kedvelik. Egész Európában egyedül Ebben az iparban mér nincs verseny és konjunktúra Talán Lengyelországban volt még hasonló méretű kaszagyár. de úgy hírlik, ott sem azt csinálnak már. Így Európa tőlünk, Szentgotthárdról veszi ezt a szerszámot. Románia, Bulgária, Görögország, Irán, Törökország — ezek van-' nak most a megrendelők listáján. De teljesen Szabálytalan a kereslet, hiszen a kombájn, a nagy ellenség világszerte elterjedt már. Így aztán Gotthárdon is kellett valami új után is nézni. Ásót, kapát, sarlót azelőtt is kalapáltak — ezek mellé jött a cukornádarató fogas sarló, a dzsungelirtáshoz használatos liánvágó, de 1960 óta egyszerűbb mezőgazdasági gépeket is csinálnak: talajművelő eszközöket és istállógépeket. A termelési értékben ezek dominálnak háromharmados aránnyal. Ha az aratás komisz munka — hát a kaszacsinálüis még inkább. Hiába, a kasza arra termett, hogy izzadjon, küszködjön vele az ember. A forró kemencék mellett, a fülsiketítő kalapácszajban a kovácsmunka minden hősies romantikáját megleli az ember. Talán még nehezebb kaszát csinálni, mint aztán vele dolgozni. Mert itt, u műhelyekben sohasem borul be az ég, és sohasem ered meg a hűsítő szellő. ötvenszer kell megfogni az ózdi acélcsíkot, amíg kasza lesz belőle. És nincs megállás, a kemencékből szaporán adogatják kéz alá a kovácsoknak az izzó acélt. Bámulatos ügyességgel, kitűnő üzemérzékkel formálják ki tűzből és vasból a kecses szerszámokat. Jócskán elnézegettem a, kovácsokat: egyszer sem „ütötttek" mellé, egyszer sem kellett félredobni, a tűzbe visszarakni az acélt — s mindegyik műveletet ugyanannyi kalapácsütéssel nyugtáztak, formára, méretre, ívelésre egyformán ügyelve. Azt hiszem, bekötött szemmel is tudnák már — pédig valamikor a báró nem is engedett volna oda a kalapácsosokhoz csak stájermestereket. Elfutott fölötte az idö Eljátszottam a gondolattal: micsoda fonák helyzet, hogy éppen egy báró adta a fejét kaszagyáftásra a régi időkben! Persze, nincs rajta sok álmélkodni való, ő maga nem kaszával, hanem kaszából kereste meg a mindennapi betevőt. Meg nem is tett éppen rosszat, hiszen a vidéken sokáig ez volt az egyetlen gyár, csak itt termett ipari kenyér. A szentgotthárdi kaszagyár fölött azért mégis elfutott az idő. Így. hogy egyedül maradt Európában, valameddig még döngenek a hatalmas kalapácsok a Rába és a Lapincs szögletében, de a kasza, a kapa meg a sarló már kevés ahhoz, hogy eltartson egy munkásközösséget, meg még jövedelmezzen is valamit. A jövője már régen nem a kasza. Tulajdonképpen a nevét is átkeresztelték — ma már úgy hívják, ahogyan azért senki sem mondja: a Mosonmagyaróvári Me-" zőgazdasági Gépgyár szentgotthárdi üzeme. Ismétlem, senki sem hívja így, mindenki megmaradt a réginél, ha olyan előrelátó is a hivatalos elnevezés. SZ. SIMON ISTVÁN Van, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van, aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak persze olyanok is, akik ruházkodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami külsőséges és mutatós. Felícia egyik típusra se hasonlít. Felícia nem jól, csak szépen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. Így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, Felíciu férje, négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar. — Gyönyörű..., de minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom hajlatú nyelet. Mintha művész fa-, ragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk hajszálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit. írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvasd. — Mondasz valamit. Három napig gyönyörködtek a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s olt maradtak évekig. Azóta sok Idő telt el. Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége, Felícia, a kisváros doktor nénije elsiratta, s megpróbált a régi, közös szemlélettel, már dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban. Mert semmi nem változik az életben, hacsak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Felíciában, hogy az életet „játéknak" kell képzelni.. . Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember, tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére... Ha lehet, még többet dolgozott, s kevesebbet pihent, mint eddig, s mindennap újabb és újabb „játékot" talált kl. Egy ilyen játék u sok közül: összegyűjtötte u járás koraasztmás betegeit, tehát a gyerekeket. Eltökélte, hogy ebeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szervezetűek, lehetetlen, hogy ne tudják leküzdeni a kórt. Ha már férje, dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott éléterejük kezdetén vannak még —• a gyermekeknek élniük kell! Egyszer, a járásból jövet, Felícia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régi-régi barátjuk gyereke toporgott. — Kati — örült meg Felícia. — Mit keresel itt? — Felícia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Edesapámék nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zeneművészeti Főiskolán felszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátait, azok szokásait. Végül előszedte kis fekete neszesszerjét, és kenceficélni kezdte magát. — Felícia néni! Nincs egy ecset? > — Nincs. Minek az neked? — A szemöldökömet szeretném kifesteni. .,A japán ecset!" — örült meg Felícia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen, sorban, karcsün, hajlékonyan és keményen, ahogy az a japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felícia Katinak adta azt az ecsetet, amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati otyan szép lett, mint egy japán gésu. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nemhiába veszi meg ezt á japán ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk. — Felícia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnak érte. Meg olyanokat kérdeznek: „És te még tudsz dolgozni!?" Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó, mire egy kismadár a fán élénk csivitelés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én megnyugodtam. „Ez az élet" — gondoltam. „Ez az élet, tulajdonképp semmi sem változik." Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogy a férjem se halt meg; itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi .Közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — Es éppen nekem adta Felícia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége lesz rájuk, és az én örömöm megsokszorozódik ... — Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, mások világot akarnak járni, sokan u hasznosat hajszolják mindenben, s jól akarnak élni, de dr. Benczéné született Bartók Felícia gyerekorvos — csak szépen. D£R ENDRE