Délmagyarország, 1973. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-16 / 217. szám

4 VASÁRNAP, 1973, SZEPTEMBER lf. DM v' CD a glalz Páros vagy páratlan? Az első félévi vizsgán bura lom Indexébe fizikából kettest' jegysjett be a prof., mármint az „öreg". De liát a diákoknak minden prof. öreg volt ükkor. Persze, ma Is az. A mi professzorunk annyiban mégis elütött a többi prot-tól, hogy ö volt a legijfegebb. Legalábbis ml annak tartottuk. Ez a megkülönböztetés abból eredt, hogy teljesen egyéni szokásai voltak. Például, ha valamelyik diáknak kettest adott, az osztályzat mellé egy vagy két kövér csillagot rajzolt Nagyon ritkán hármat. Ezen a félévi vizsgán barátom e ritka példányok közé tartozott. En az első lélévkor csak két csillagig jutottam el. Miután minden diák átvergődött a félévi vizsgákon, az öreg prof. egyik este üzent a barátomnak, hogy keresse fel a könyviárban, és vigye magával az indexét. A drukk fejünkbe szalasztotta a vért, különösen a barátomnak. Miután ő elment a prof.hoz, ugyancsak törülgettem a tarkómat én is, mert felvillant bennem; hátha nekem is üzen? Nem tudtam mire vélni, hogy a barátom rötyögött, amikor viszszajött a prof.-tói. Aztán pedig a vaságyra dobta magát, és bukfencet vetett. Majd hirtelen talpra ugrott, s olyan méltóságteljes arcot vágott, mintha a Slgnum Laudlst kapta volna meg. Majd hirtelen szétnyitotta az indexet,, az asztalra fektette, és mutatóujjával a kettes osztályzat mellé bökött. — Idenézz. Vakarcs 1 — Merthogy akkor is volt mindenkinek külön neve. — Mi történt Nyúlszájú? — néztem előreugró keskeny ajkúra. Megmutatta, hogy a húrom csillagból a leghátsó be van satírozva. — A prof. csinálta — kuncogott. Nagyon bamba pofát vághattam, mert oldalba bökött, és cézári pózba vágta magát: — Mit gondolsz, miért? A prof. kijelentette: a húrom csillagból egyet azért satíroz be, mert a vizsgák során találkozott nálam hülyébbel is, és az kapta meg a húrom csillagot. A második félévi vizsgák során aztán felszólította a barátqmat; számolja meg, hány villanyégő van a teremben, és mondja meg: páros vagy páratlan s^ámúak-e. Jól figyelje meg őket, mert ez az utolsó kérdése. Barátom körülfuttatta a szemét a mennyezeten, s mivel hat égőt számolt össze, boldogan bökte ki: „páros". — Sajnálom, tévedett, mert páratlan — mondta a prof., miközben nadrágja zsebéből előhúzott egy égőt, és felmutatta. — A kettes mellé két csillag jár. Amikor ezt megtudtam a barátomtól, nagyot nyeltem. Hátha a prof. tőlem is kérdezi ezt? Hogyan vágjam ki magam ebből a slamasztikából? Mondjak páratlant? És, ha nem húzza kl a zsebebői az égőt? Akkqf aztán három csillagot rajzol a kettes mellé. Lesz, ami lesz! Gyorsan kicsavartam a folyosón egy égőt, és zsebre tettem. És csakugyan, az utolsó kérdése a páros-páratlan volt! Vacilláltam, aztán, mivel ugyanabban a teremben vizsgáztam, melyben a barátom, kivágtam: — Páros. — Sajnálom, tévedett, mert páratlan — s ugyancsak előhúzta a zsebében levő égőt. Ekkor megszorítottam az én égőmet. Megtegyem, ne tegyem? S mintha áramütés ért volna, kirántottam a nadrúgzsebemből, •s kiköptem magamból: „Nem professzor úr, páros." A professzor arcizma alig észrevehetően megrándult, végigmért, és hármas osztályzatot írt be. . Ezután én nem az asztalra fektettem az indexet, hanem az orra alá nyomtam barátomnak. CSEREI PAt Szerk. üzenetek J. Gy, nek A klasszikusok is voltak pályakezdők. A szegedi költő másodikos gimnazista — 12 éves — lehetett, amikor verselgetni kezdett. Először verses tragédiát írt „A gonosz mostoháról", harmadikos, negyedikes korában meg „zenedrámához" való „librettót" Calypso Címmel, tanulmányaiból ismert homéroszi témára. Első versesfüzete — kockás iskolai papírlapokon — 1898 májusában készült Tövisek és rózsák címmel: baráti körben terjesztette, így is maradt ránk, egyik osztálytársának. Hubacsek Kálmánnak hagyatékában. Ugyanennek az évnek őszén írhatta — ötödik gimnazista volt már — Berecz Jánosnak, szintén osztálytársának, a későbbi szegedi egyetemi tanárnak Epipramját. Az első szerkesztői üzenet. amely a közlésvágy legkoraibb megnyilatkozásának dokumentuma. 1897. január 31-én jelent meg a Szegedi Naplóban. Igen Jellemző a szövege; J. Gy. Az ilyen versekkel örökre elriasztaná az ideáljait. Tizennégy éves a költő, s ebből az időből nem maradt fönn verse. Csak sejthetjük, mifélét küldhetett be; olyasmit, mint az egy-két év múlva írott, s már ránk maradt versei. Mint a Rezignáció: S a sírnak férge összerágja A vágyainkat odalenn, Mily boldogság is ott pihenni — Nem kell remélni — sohasenp? Vagy a Vtgasztatas: Ha elfelednek, kikacagnak. Ne sírj, ne átkozd végzeted, A sírnak mélye eltakar majd. Ott nem bántnak az emberek.. Ilyen világfájdalmas versekel írt az ifjú költö. Ez volt a divat a század végén, ezt tanulta el ő is Reviczkytől. az őszirózsák beteg poétájától. Két év múlva — ki tudja, hány újabb kísérlet után — megint üzent neki a szerkesztő; talán Békefi Antal, talán későbbi fölfedezője, Móricz Pál, 1899. ápr. 15-én: J. Gy. Szeged. A verselése ellen nem emelhető kifogás, az jó, de nem mindenütt hat, nem min. denütt közvetlen. Pedig hiába, ez kell nagyon, maga a szép rím semmi, ha hatástalanul hangzik, ha semmi hangulatot sem ébreszt az olvasóban. A „Tavaszi halárban emellett nyelvtani túlzások vannak. Eddigi eredményei azon. ban mindenesetre szép reményekre jogosítanak. A versekből, ha a hely engedi, a melléklapban közölni fogunk. Hogy ezek közül valók voltak-e, nem tudjuk, mindenesetre 1899. máj. 21-én, pünkösdvasárnap a Szegedi Napló közölte Juhász első verseit: ezeknek is jellemző a címűk: Merengés és Mulandóság. Az Irodalom rovatban pedig Móricz • Pál Néhány költemény címmel külön is bemutalta az ifjú költőt a szegedi olvasóknak: A postán egy csomó verset kaptunk a jó minap. Apró betűkkel írva vagy tíz apró vers. Sok igen rémes szállítmány érkezik hozzánk, különösen így tavaszban, mikor nyílik a természet és a poétaság virága. Az a kis verses paksaméta azonban feltűnt a kísérő levele folytán, mert abban a szerző így mutatja be magát: „Jelen költemények egy 16 éves ifjú művei, ki a világirodalom jeleseinek tanulmányozása által és hosszas elmélkedés után indult az irodalom rögös útjára, melyen a középszerűséget egy horáciusi mondás szerint — istenek, emberek és könyvárusboltok utálják." Na, ez beszéd, derék 16 éves ifjú. De nézzük: mi virágok teremnek e zsenge fán? Aztán a tizenhat esztendős poéta versei igen megleptek bennünket gondolataikkal, a forma-érzékével és a verselés csínjával. Mintha azokat nem is tizenhat éves poéta irta volna, hanem érettebb, rutinérozottabb. S mivel látjuk e M

indennapi életünkben a látvány többnyire megmarad tudatunk perifériáin, lehatárolatlan, esetleges. Csak olykor, amikor a véletlen természetes játéka vagy az építész tudása szerkezetté, egységes és autonóm rendszerré komponálja a szemünk elé táruló képet, csak akkor fogjuk föl, hogy amit látunk, annak belső ritmusa, harmóniája, vagy éppen nyugtalan mozgékonysága már-már költői, több önmagánál, a környezet egyszerű darabjánál. Am akadnak környezetünknek oly részel, melyek általában hozzáférhetelenek számunkra, többek közt a tetők. Fölöttünk magasodnak, láthatatlanul. Nem tartjuk számon őket, mint értékeket. Eszünkbe sem jut abba a kategóriába sorolni a tetőket, melybe a sajnos, már jobbára lerombolt, szecessziós párizsi löldalatti-állomások tartoznak: egy korszak művészetének, szellemiségének anyagban megfogalmazott, mindennapos használatra szánt, praktikus tárgyi emlékei közé. Pedig ezek a tetők is magukban hordozzák korukat, s nem pusztán az építészet technikájának jegyeit, hanem egy darabka történelmet is, egy elmúlt kor szellemét. A kémények, a cserepek rendje vagy rendetlensége, formáik rendszere Ács S.Sándor képein, H képek által teremtett határokon belül sajátos ritmusba ötvöződik, hangulatos rendszeregészbe, egy letűnőben levő világ fekete-fehérbe öntött, a képi síkba zárt relikviáiként. dalokból, hogy ifjú szerzőjük komoly tehetség, akinek a poézisa megérdemli az ápolást, buzdítóul közöltük a mai ünnepi számban található két csinos dalát a tizenhat esztendős poétának, akinek a neve: Juhász Gyula. Erre a fölfedezésre sokszor visszaemlékezett Juhász Gyula is. Móricz Pál is. Ámde a .költőt mégegyszer föl kellett i'ödözni. Azon u napon, amikor bevonult a váci piaristák noviciátusába, 1899. aug. 25-én a Budapesti Napló is közölte egy versét, az Ovidiust. Ez is nagyon jellemző: a száműzetésben élő latin költő nevében szól benne az ifjú. aki elsősorban édesanyja kívánságára indult a maga Tomijába. Vácra. De előbb még tett egy kísérletet a Naplónál is. A szerkesztői üzenet 1899. aug. 2-án így szólt: J. Gy. Versgyűjteménye megjött. Csak most olvastunk belőle. Jöjjön el hozzánk egy nap a szerkesztőségbe. Tíz nap múlva, aug. 12-én megismételték, most már a beküldött versesfüzet eddig ismeretlen címével; J. Gy. (Tavaszi rügyek.) Látogasson föl du. 5—7 óra között a szerkesztőségbe. Bement-e, nem-e, nem tudjuk. Bő fél év múltán. 1900. máj. 5én a honvágyó költő otthagyta Vácot, hazajött szülővárosába, édesanyjához, a költészethez. A Szegedi Napló 1900. júl. 21-én ezt az üzenetet küldte neki: J. Gy. Majd válogatunk a küldeményéből alkalogtadlá n. lstmét tíz nap múlva, júl. 31-^ én: J. Gy. Látogasson meg bennünket délután 5 és 7 óra között bármely napon. Szívesen látjuk. Valami közbejöhetett: a főszerkesztő, Kulinyi Zsigmond nem volt otthon, s úgy látszik, ő akart személyesen beszélni a fiatal költővel. (Mert azt nem tételezhetjük föl. hogy Juhász Gyula ragaszkodott volna a főszerkesztő személyéhez.) Ezért neki szólhat 1900. aug. 12-én ez az üzenet: J, Főszerkesztőnk már útban van Párisból hazafelé. A jövő héten fölkeresheti. Kulinyi másnap haza Is ért. Bizonyára fölkereste őt a hetedlkés gimnazistu. E találkozás eredményeként a Szegedi Napló 1900. aug. 19-i száma tárca rovatában egyszerre négy verse (Rozsák között, Gyöngyök, Hervadás. Régi nóták) jelent meg. Ez afféle második fölfedezése volt. Hamarosan sor került a harmadikra. A Szegedi Napló "karácsonyi száma közölte Don Quixotte és őszirózsa című versét Bauer Herbert — a későbbi Balázs Béla — két versével együtt. Most Sz. Szigethy Vilmos írt „fölfedező" cikket Két diák-poéta címmel róluk. Juhász Gyula nagy keserűségére a szerkesztői vagy szedői fölületesség következtében neve a versek alatt hibásan jelent meg: Juhász Antalnak írták! De még ez sem jelentette a teljes beérkezést. Még ezután ls vártak rá kudarcok. A Szegedi Napló 1901. jan. 12-i számában ez a szerkesztői- üzenet hűtötte le a karácsonyi megjelenésen fölbuzdult ifjút: J. Gy. Költeményei nem közölhetők. A harcot azonban nem adta föl. Ebben a zsenik és a dilettánsok — sajnos — egyformák. De a költő így ért klasszikussá. PÉTER LÁSZLÓ t