Délmagyarország, 1973. augusztus (63. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

VASÁRNAP, J9T3. AUGUSZTUS a Az én gene­rációm Boór András Meg­raboltan A vágy virága rút szavakba roppan Lehervad mint a sors-alázta kin Előtted állok ím belőled [megraboltan Kihűlt a fény a holnap álmain Mit ér a rend a béna értelemben A fulladón a könny már nem scgit Halott a harc e vértelen mederben Föloldja majd a gyávák bűneit Mit érhet mondd a szó ha csontodig [bezártan Magadban égsz és el se mondhatod Mit ér a jé remény bitang [magányban Csaló már nem lehetsz csak [elhagyott Fogadd hát arcom fénytelen karodba Miképp a láva tenger habjait Előtted állok lm örökre Imegrabolva Hiába már a szó a vágy a hit. Az ezredforduló körül született az én generációm. Ko. Janikával és Nyá. Janikával vállaltuk a szervezömunkát, hogy összever­buváljuk a Mátyás tér környéki süvölvényeket, a fél évszázaddal ezelőtti tinézereket. összeírtunk 35—40 nevet és címet. Szívszo­rongató és melengető érzésekkel bocsátottuk útjukra a meghívó­kat. Alsóváros színe-virága 60 évestől 80-ig, legyen ott 11-én, du. 3 órakor a Boszorkánysziget melletti „szokott helyen". A régi­régi szokott helyünkön, ahová mindig, mindenhonnan úgy vá­gyunk vissza, mint gyermek az anyja ölébe. Tisza-part, Boszor­kánysziget, göcsörtös öreg íűzfák, églgérő nyárfák: vércse, bagoly és gólyafészkes ismerőseink, any­nyl évtized után ismét köszön­tünk benneteket. Kék ég, tűző napsütés, forró homok, cirógató hűsítő hullámok, öröm, ifjúság, gondtalanság és a barátságnak olyan hőfokú átélése, ami egy életre bilincsbe fogta a szívün­ket. 35—40 név: arcok, alakok, mozdulatok amiket mindig ma­gunkkal cipelünk. Nem teherként, inkább doppingszerként. Vajon hány közülünk a dédapa, nagy­apa, apa vagy öreglegény? Né­gyet közülünk messze vetett a sors: egy kivándorolt Törökor­szágba, egy Ausztriába és ketten kitántorogtak Amerikába. Nekik nem írunk, öten meghaltak tüdő­bajban: Morbus hungaricus. Paj­tások, akiket szerettünk, akikkel naponta együtt voltunk, és gyöt­rődve láttuk hogyan köhögik ki a tüdejüket: Bernát Gazsi: jó ke­délyű, aranyos, szellemes, tehet­séges fiú. Mindig azt mondta, hajtogatta, hogy ötet a Tisza­part, a napsütés és a jó kedély gyógyítja ki a tüdőbajából. Elte­mettük. Neki már nem írunk. Gaugler Ricsi: nagyhangú, hosz­szú nyurga fiú. Mindig süttette magát a nappal, és mindig hám­lott a bőre. Neki sem kell már írni. Rajta sem segített sem a Tisza-part, sem a napsütés. Én vittem egy párnát a koporsója után. Szélpál Pali: barna bőrű, nyúzott testű fiú, felső-iparisko­lás. Búvárúszásban az egyetlen versenytársam. Mégis eltemettük. Neki sem írunk. Huszta Ferkó:át. elleni szomszéd, szőke hajú laka­tos kollega, testvérként ragasz­kodó barát. Gége-tbc vitte el. Nem írhatunk Neki sem. Tóth Pista: görög arcélű, eszményien szép fiú. Szívósan ragaszkodott az életéhez, ö is a tüdejét köpködte kl. Nem írhatunk Neki, de nem írhatunk az ökrös Fecónak sem. Szegény, fáradtan elbóbiskolt a bakon, és egy vasúti átjárónál el­ütötte a vonat. A lovak megdög­löttek, és Fecó a szülei vesztesége miatt öngyilkos lett. Flóbertpus­kával a szájába lőtt. Nem írha­tunk Katona Bandinak sem. ö meg nyakát törte egy fejesugrás­kor. Pedig micsoda fizikum volt. Meghalt a három Szögi is: Illés, Feri és Sanyi. Utánuk ment ör­dög Imre is, a Göge. ö volt kö­zöttünk a legfürgébb. Rák gyűrte le. A Kanyó volt közöttünk a leg­jobb alakú legény — kaviccsal a Tiszát majdnem átdobta —, Neki a lábát vágták le tőből. Csak el­szomorítaná a meghívónk. Tizenketten jöttünk össze. A Tisza-part sem a régi már. El­tűntek a boszorkányszigeti óriási nyárfák, a boszorkányégetés utolsó tanúi. A kivágásuk volt olyan barbárság, mint a boszor­kányégetés. Legalább egy kiszá­radt óriási fatetemet hagytak volna állva. Egy álló óriási csont­vázként: tanúnak, emlékműnek, megrázó dokumentumnak. Üde zöld helyett kőslvatag fogadott bennünket. Partvédelmi munkák folynak a sziget környékén, és ahol gyermekkorunk legszebb éveit töltöttük — ami a sajátunk, természetes birtokunk volt — oda most tilos volt a bemenet. Po. Pistával megrökönyödve cövekel­tünk le a tábla előtt. Bent a par­ton Ba. Lajcsi, a Kurcl integetett. Ö volt közülünk az első. A vas­úton szokhatta meg a pontossá­got. Aktív korában dízelmozdo­nyokon nyargalászott. Közülünk Ö nyaggatta egyedül a hegedűt. Fiatal korában is vékony legény volt, ma mér tüvigszáraz. Elhoz­ta az unokáját ls, a Gábort. Stram kis legény. Az őr megértő ember volt. Megengedte hogy ott várjuk be a többieket. Ne essék baja miattunk. A Gogorom, Po. Pista fűtőházi lakatos, művezető­ként ment nyugdíjba. Izmos kis legény volt. ö tudott legtöbbször fölhúzódni a Mátyás téri fák ágain, de egyedül O nem tanult meg úszni. Ha átúsztuk a Tiszát, mindig kettőnknek kellett átci­pelni. A véllunkba kapaszkodott, a Tisza közepén váltottuk egy­mást. Ekkora bizalom és könnyel­mű vakmerőség jellemző volt a baráti körünkre. Tovább is a szakmánál maradva: La. Culfas­ter még mindig a régi szolid fiú, 111. már egy kicsit öregecske. Van neki kis pocakja is, a nevetése csendesebb, és a mosolya már mindent megértő és megbocsátó. Ko. Janika fehér hajával — az is kicsit ritkás —, még mindig rosszban töri a fejét. Ahol a tor­lódó emlékektől mi megilletődve elcsendesedtünk, ő ott ls „bolon­dozott", Tartsa isten a szokását. Nyá. Janika határozottan megko­molyodott, megérett a nősülésre. Mindig ö vitte el a pálmát a le­barnulási versenyeinkben. Furcsa, kis pocakja már Nékie is van. Ko. Tibi tudta köztünk a legtöbb magyarnótát. Fújta most is. Fene­gyerek volt, és maradt a régi csendháborító, falurossza. A Pré­kupás, Blllás Imriske — a föld fia —, még a Tibinél is hango­sabb volt. A mlhálytelkl tsz leg­hetykébb nyugdíjas dolgozója. A Nó. Miska jó alakú, erős gyermek volt: bátor, Jószívű, fürge. Külső­leg nem változott, ö volt közöt­tünk a legcsendesebb. Elszállt a régi erő, lassúbbak a mozdulatok, talán csakv a szíve a régi, sajnos, már az sem.. Az öregfiúk talál­kájára legmesszebbről — Duna­kesziről — Fa. Lajcsi, a Lupusz jött. Nyugdíjas lakatos, méhész­kedés a hobbija. Karakán, ke­mény legény volt, de most érzé­kenykedett. Többször láttam könnyesnek a szemét. Utoljára hagytam a Fo. Nácit: teljesen a régi, egyenes a tartása, meggon­dolt, kevés beszédű, szolid és egy kicsit ősz már. Remek katonavic­cet mondott el. Az öregfiúk közül ketten csak lélekben voltak velünk. Levelet írtak, telve megindultsággal, vá­gyakozással. Sá. Janika, a Janaga Miskolcról írt. Egy egész éjjel az emlékeivel viaskodott. Tolakodtak a tolla alá az emlékek: vidámak, szépek, itt-ott kicsit keserűek. Széles ölelésű, érzéssel teli levelet írt. Fölolvastam. Nagy siker volt. ö a Diósgyőri Vasgyárból ment nyugdíjba. A leggyorsabb futó volt közöttünk. Üsznl úgy tanítot­tuk, hogy a Ko. Janó és a Bulu beledobták lábánál fogva a Ti­szába. Erre a legbüszkébb. Tu. Jóska Pestről írt. Minden betűjén érzett az őszinte sajnál­kozás, hogy nem lehet velünk. Felsorolt rengeteg veszélyes ka­landot, vidám stiklit, öregeket bosszantó csínyeket, A levele vé­gén szívből jövő szavakkal, halott barátokat siratott ö is. A generációmból ezek voltak a barátaim: az ezredforduló kör­nyékén születtek. Az első /világ­háborúban nőttek fel. Gazdasági válságok kőzött értek férfivé, és a második világháború őket tör­te-nyúzta legkegyetlenebbül. Mi­lyenné alakította őket ez a sors?: Lelkileg kicsit kérges, testileg szívós, idegileg tűrőképes. mun­kában kitartó talpig emberekké. Elemi formákból épült, kevés egyenes vonallal megrajzolható jellemekké. Az élet által legjob­ban igazolt kvalitásokat ők kép­viselik. Konstruktív törekvésű, önmagát és a társadalmat eltartó hasznos generáció volt az enyém. — ők kezdték építeni az önzetlen társadalrrfat. — Ennek a generá­ciónak egy darabkája az én ba­ráti köröm. Egy darabka Szeged, egy darabka Magyarország. Ten­gerből egy csepp, amiben benne a tenger. Kicsit sós is, kicsit ke­serű is, talán kicsit panaszos ls. TA. TÖNI, A TIKKO V alaha a Talgetoszról hajították a mélybe azo­kat az újszülötteket, akik nem találtattak elég életrevalónak. Valaha az orvoslás, a gyógyítás közelebb állt a véletlenhez, mint a szükségszerűhöz, egyes titkai már a tiltott tudományok körébe tartoz­tak. Manapság már arról folytatnak vad vitákat or­vosok és laikusok, hogy meddig lehet s kell meg­hosszabbítani e hatalmasan fejlődő tudomány segít­ségével azok életét, akik már-már csak biológiailag léteznek. Magyarországon még néhány évtizede ls a tüdővész Taigetoszáról hajították a mélybe a be­esett mellüeket, s az egészségügy nem tartozott azon szolgáltatésok közé, melyeket ma már — hálásan vagy kritikusan — naponta emlegetünk, amelynek munká­saitól, természetesen, csak önfeláldozó, csak kifogás­talan munkát vagyunk hajlundók elfogadni. Bölcsőtől a koporsóig, rakoncátlankodó idegszálainktól vesze­delmesen burjánzó sejtekig — orvosok ezrei vigyáz­nak ránk. Vannak, kik azért tanulják a tudományt, titkait, hogy szemünk mélyébe lássanak, vannak, kik lelkünk mélységeibe akarnak szabad szemmel vagy gépelt segítségével belátni. A nap bármelyik órájá­ban, akkor, amikor úgy érezzük, létünket fenyegeti n veszély. Ha kell, szemüket erősítik röntgennel, mik­roszkóppal mindenlétóvá, ha szükséges, ügyes ujjai­kat toldják meg műszerekkel, ők segítenek, hogy meg­lássuk a fényt, s ők próbálják szemünket nyitva tar­tani, ha már fárad a létünk, hogy még lássuk a fényt. Ezért hisszük néha, hogy mindenhatónak, mindig késznek, frissnek kell lenniük, s mindig. Pedig nem istenek, nem varázslók: velünk küzdenek magunkért s magukért is. \ / I

Next

/
Oldalképek
Tartalom