Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-10 / 159. szám

KEDD, 1973. JÚLIUS 10. KEPERNYO A riport átütő győzelme Kiállítási napló Festmények Lncs Ferenc gyűjteményéből A heti rriűsor gazdag választékát böngészve első pillanatban azt hihetnénk: most nem volt hiba az arányokkal. Az irodalmi „alapanyagból" készült tévéjátékok száma nagyjából megegyezett az érdekes témájú, hosszabb lélegzetű riporfilmek számával. De nem bomlik-e meg igy az egyensúly? A lengyel film (Prus novellájának tévéváltozata, az Antek) nem elfelejtett, de elmúlt világba kalauzolt. Az alkotók fő törekvése láthatóan a klaszszikus prózaíró művéhez váló hűség volt. Az alaptációk sorozatában már-már megszokott „eredmény": az írott mű drámai hatása szükségszerűen veszít erejéből, ha nem alakítják „filmes drámává". Gádor Béla szatírája színházi „szereplés" után a képernyőre Is eljutott, Litványi Károly jóvoltából. Bemutatása előtt jóindulatúan figyelmeztették a kedves nézőt: nehogy megforduljon asszociációkra túlon-túl hajlamos fejében, hogy a szegény Vanek bácsival történtek manapság is megeshetnek. Hogy a karrieristák manapság is magas székig érhetnek stb. A kedves néző persze egyből tudta, hogy nem árt, ha tudatosan figyeli és keresi a régi mese mai érvényességének bizonyítékait. Mi tagadás — a nézőnek tökéletesen igaza van. Most is szatira Gádoré, most is kemény, és ha az ábrázolt jelenségek, alakok valóságos hasonmasait jobban ismerték is az 1958-beli nézők, azért a maiak is tudnak egyetmást mondani. Pláne, ha előre figyelmeztetik őket: ez nem lenne szép tőlük. És ha olyan színészi alakítás segíti őket, mint Feleki Kamiié. Másképpen persze, de ugyancsak jelenünk dolgairól beszél, Kertész Akos prózája is. A Névnap szintén színpadról került a televízióba, szükségszerűen megrövidült formában. Az író és Szabó B. István sikerült beszélgetésével kiegészülve nemcsak elegendő információt adott az alkotó valóságszemléletéről, művészi törekvéseiről, hanem azt is, amit társaitól < gyakran számon kérünk: a művészet eszközeivel segítséget gyorsan változó életünk megértéséhez, önmagunk megismeréséhez. Ha összevetést teszünk a tévéjátékokkal, a riportok megint „győztek", hiszen nem felejthetjük, hogy eddig csupa átdolgozásról volt szó. A Szünidő a Balatonnál, a Hivatása: rendőr és a tatabanyai Bányász Színpadot bemutató műsor olyan valódi tévés perceket produkált, hogy jobbat nem kívánhatunk. Egy-egy megoldást, témaválasztási „telitalálatot" tanítani lehetne. Kell-e időszerűbb téma az amatör színjátszásnál? A Jelentés című tudományos-kulturális figyelő pontosan szerkesztett, okos, lényegre koncentráló, müsorjellegű adása úgy tudta átfogni az „amatőrkérdés" lényegét, hogy a témában legilletékesebb színpadtagok egyúttal személyes ismerőseinkké váltak. Ide kívánkozik néhány szó a végzős főiskolások estjéről, bár aligha lehet bármelyik emtogeteti műfajcsaládba besorolni ezt a keverékműsort. Mindenkit érdekel azonban, milyenek a legújabb színészek, és ezen túl érdekes különbségek fedezhetők fel bemutatkozásuk és az amatőröké között. Kazimir Károly osztályából mindenki énekelt is, táncolt is, szavalt is, teNegyedik kiállítását rendezte meg az"' 1969-ben — az országban elsőként — alakult Szegedi Műgyűjtők Klubja a Bartók Béla Művelődési Központban. Sajátos és nemes feladatot tűz1 tek maguk elé a klub tagjai, amikor elhatározták, hogy évenként egyszer, a Szegedi Ünnepi Hetek ideje alatt a nagyközönség elé tárják ,,az elzárt szobák kincseit", felvonultatják a birtokukban levő alkotásokat, a magyar művészettörténet csupán albumokból, vagy reprodukciókból ismert remekeit, erősítik művészek és gyűjtök, alkotók és mecénások kapcsolatát. Laebmann Béla felvétele Markovlts Bori és Borbás G abriella a végzősök közül hát modern, sokoldalú színészként, több szerepben bemutatkozott. A nevük is mindig megjelent, mégis kevésbé ismertük meg őket, mint a tatabányalakat. Egyszerűen azért, mert a tehetség ígéretét nyújtó produkciók mellett olyan számokat is bemutattak, amelyek alapján a mesterkéltség kedvelőinek, rossz ízlésű; bizonytalan ítéletű embereknek tarthatnánk őket. • Nem tartjuk, mert ez a műsor nem jogosíthat ilyen általánosításokra, nem alkalmas a végzősök valódi megismerésére. Szintén a gazdaságos, a mondanivalónak leginkább megfelelő szerkesztést dicsérhetjük elsősorban a rendőrökről szóló riportfilmmel, Pomezanski György és Szélyes Zoltán alkotásával kapcsolatban. Meggyőző logikájú beszélgetéssorozat után lett nyilvánvaló, hogy valóban hivatás a rendőri foglalkozás. Nem volt híján a film nem mindennapos, érdekes történeteknek, egyéni arcok is felvillantak. Legkevésbé válaszolt a balatoni riport a műfajban elengedhetetlen kérdésekre: mit akar mondani, kinek, milyen _céllal? Valamitől óvják a riporterek' a magyar tengerhez magányosan induló fiatalokat, de nem derült ki egyértelműen, mitől? A spontán beszélgetések, az életszerűség varázsa viszont ebben a filmben volt a legerősebb. Így adnak maradandóbb képeket számunkra az elkapott pillanat művészeti, a riporterek, mint az általánosabb érvényű sorokat gyakran nehézkesen közvetítő, azokat nem mindig „képre fogalmazó" adaptálok. Sulyok Erzsébet Az eddig kollektív tárlatok után újszerű kiállítással jelentkezett a klub: egyetlen gyűjtemény reprezentatív alkotásait mutatja be: Lucs Ferenc gyűjteményének ötven darabját. Ez az ötven alkotás érzékletesen tárja fel azt az utat, melyet a magyar piktúra az utóbbi száz esztendőben- megtett. Szinyet Merse Pál Madárdal című képétől merészen húzódik az ív Bernáth Aurél költői Csónakázó-jáig. Olyan neves alkotók és művek sorakoznak a paravánokon, mint AbaNovák Vilmos dekoratív temperaképei, köztük egyik fő műve, a Fellépés előtt; Koszta József ragyogó színvilágú, mély tónusú olajképei, a Ruhaszárítás, a Tanya, a Virágcsendélet című vászna, valamint portréi. Megtalálhatjuk a Lucs-gyűjteményben Szőnyi István pasztellszínekkel megoldott festményeit, és Nagy István pasztell jelt; Tornyai János nagyvonalú tanyaképét; Rippl Rónai József és Vaszary János posztimpreszszionizmusból kinövő alkotáA tápéi Nyilasy- kiállítás részlete Műszaki próba, statisstaválogatás A hét végére valódi szabadtéri hangulat kerekedett a Dóm téren. A Mózes díszletei már állnak a színpadon, szombat este volt az első műszaki próba. A hatalmas, nehezen mozgatható „tragédiafalak'' között a színes fények villódzása már a próbák és az előadások hangulatát idézte, reflektorok pásztázták a teret és a színpadot. Érdekes, újszerű megoldással hatalmas tüllvásznat feszítenek a díszletek mögé, erre vetítik majd a tragédia különböző színeinek hátterét. A mindentudó, kipróbált szakembergárdának nem okoznak gondot a technikai megoldások. A sikeres próba biztosíték arra, hogy zavartalanul gyönyörködhessünk majd az előadások színpompájában, technikai megoldásaiban is. Vasárnap este sorakozott fel először a színpad előtt a statisztálni vágyók népes serege. Jóval többen a szükségesnél, hiszen a Mózes -előadásokhoz nem vesznek fel sok statisztát. A közel száz közreműködő között találkozunk majd a budapesti Nemzeti Színház stúdiója és a szegedi Egyetemi Színpad tagjaival. A vasárnap összesereglett szegedi fiúk-lányok közül most a fiúk jártak jobban, hiszen összesen csak három kislány „kellett". Rajtuk kívül három kisfiú és tíz ifjú, tizenés huszonéves statiszta éli majd munkába szombaton, az első próba napján. Mármint a téren, mert a munka azon nyomban, ott a helyszínen elkezdődött. A felvett statiszták magnóról hallgatták végig az előadást. Jánosi Zsuzsa, a Ságvári gyakorAc« s. Sándor lelvétele A kiválasztottak —- eligazításon ló iskola apró termetű hete- most nem vettek fel: a Jádikes tanulója fel is sóhaj, nos vitézbe rengeteg statiszta tott, amikor elhelyezkedett a kell, oda aztán mindenki klubban: „Szegény apukám! „befér". Ez az újabb váloVárhat." A tér pedig ismét gatás harmincadikán lesz a elnéptelenedett, de új remé- téren, nyekkel indult hazafelé, akit • S- E. sait; Rudnay Gyula történelmi levegőjű életképeit; a magányos csillaR Mednyánszky László két tájképét, és folytathatnánk a sort. Köszönet ezért a kiállításért elsősorban a gyűjteményét e néhány hétre közkinccsé bocsátó Lucs Ferenc műgyűjtőnek, Szelesi Zoltánnak, a kiállítás rendezőjének és az ötletből immár negyedik alkalommal kiállítást produkáló Szegedi Műgyűjtők Klubjának. Lucs Ferenc műgyűjteményének bemutatása új értékeket fedeztetett fel a közönséggel, Intim közelségbe engedi a nézőt a magyar képzőművészet nagy alakjainak ragyogó alkotásaihoz. Nyilasy Sándoremlékkiállítás Száz esztendeje. 1873-ban született Nyilasy Sándor, a lírai vénájú szegedi festő, a tápéi népélet minden színének-pompájának, gazdagságának megörökítője. Születésének századik évfordulójára kiállítást rendeztek műveiből, az Ihlető és szeretett környezet. Tápé művelődési otthonában a szegedi Móra Ferenc Múzeum törzsanyagából és a Szegedi Műgyűjtők Klubja tagjainak Nyilasy-képeiből. Közel ötven alkotást szemlélhetünk Nyilasy Sándor festőművész poétikus világát. Képeinek szereplői — ahogyan Likay Károly fogalmazta — Tápé legényei, lányai, munkásföldművesek. Látjuk képein, amint kimennek a határba, amint hazajönnek, amint nézegetik a vetést, mint gyűjtik az életet. Látjuk vasárnapi pihenőjüket, amint beszélgetnek az öregek a ház előtti padon, a fiatalok egy akácfa árnyékában, vagy táncra kerekedve. Élénk verőfény élteti a tájat, vagy barátságos, csöndes alkonyat borul a falura. Ebben a környezetben folyt le az élete, ebből szedegette ki azokat a helyzeteket és jeleneteket, amelyek érzésvilágának leginkább megfeleltek. S miután zavartalanul élhetett művészetének, művészete is zavartalanul derűs." Mintha mindig sütne a nap Nyilasy képein, A kellemes pillanatokat keresi, az örömteh perceket örökíti meg. Képeiről száműzi a borongós hangulatokat, a sötét színeket. Képeinek címei csak ürügyek arra, hogy a népviseletbe öltözött lányok és legények együtteséből. a tápéi fehérre meszelt házak falaiból, rávetődő árnyékokból és lombokból, vagy éppen a Tisza-parti táj egy-egy részletéből derűs és színekben gazdag képeket varázsoljon. Néprajzi kincsek — Intarziavázlat Azt gondolná az ember, szinte semmi köze sincs egymáshoz a sajtóház művészklubjában tegnap megnyílt néprajzi kiállításnak, és az egyik falat beborító hatalmas intarziakép-vázlatnak, mely Dér István festőművésznek a kecskeméti tanácsháza nagytermébe készült intarzia faliképének vázlata. A figyelmesebb szemlélő azonban ráakadhat a közös vonásokra ... A Móra Ferenc Múzeum néprajzi kincseinek száma több ezerre rúg. Sok-sok néprajzi tárgy gyűlt össze Tömörkény első bejegyzése óta. Ebből a hatalmas néprajzi anyagból válogatta dr. Juhász Antal a sajtóház művészklubjában bemutatásra kerülő anyagot. „Sípos Jánosé, 1846", „A Szalaji Péteré anno 1840" — hirdetik gazdáik nevét a falitékák, de hirdetik készítőjük gazdag és kifogyhatatlan fantáziáját, harmonikus színvilágát, ötletességét. Ezek a csodálatos falitékák a kiállítás legmegragadóbb darabjai. Festett, faragott díszítései száz évvel ezelőtt élt hőseink díszítőkészségéről, ízlésvilágáról vallanak. Mint a mángorlók, pipatóriumok, virágokkal telivarázsolt cseréptányérok. faragott és festett tükrösök, mézeskalácsnegatívok is formavirtuozitásról, fantáziagazdagságról tanúskodnak. S ezen a ponton — stilizáclóban, formakincsben, motívumgazdagságban és fantáziaszárnyalásban, az anyag szigorú törvényein, és meghatározó határain belüli változatosságban — találkoznak e népművészeti alkotások Dér István nagy értékű intarziájának vázlatával. Tandi Lajos