Délmagyarország, 1973. július (63. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-22 / 170. szám

a •ASARNAP, WX JfJMTW CARAVELLE M

ég húsz perc az indulásig. Az örökkévalóság. A repülőtér üvegcsarnoka lassan telegyülemlik tarkabarka, alig lézengő népséggel. A nők vörösre sülve-fóve szalmakalappal, újságpapírral kavargátják tejük körül az ájert, az öregurak székeken, bőröndökön fújtatnak. Még gyerek az idő, a villanyóra mutatója éppen ugrik a hármasra. Szkopljéba, Rómába, Belgrádba indulnak ilyentájt Járatok. Jegybemutatás, batyuleadás tolongással, aztán menekülés a forró présből középre, ahol tágasabb, majd Oldalozás a kijárat közelébe. Qdakint szikrázik a levegő, legalább 40 fok ott, ahol fénylik. Gépünk mint valami fáradt madár, szinte piheg a betonon, alig tíz perce szállt le a kék egekből. Caravelle. Talán ugyanaz, amelyikkel jöttünk? Bárcsak az lenne! — A JAT-nak — mondja Miklós — többnyire ilyen masinái vannak. Elég megbízhatók. Nézegetek kifelé, s bizonytalan érzés telepszik rám. A fölhevült két sugárhatjómü szemmel kivehetően ontja a forróságot, mintha dúsítani akarná a kánikulát. Tudomásom szerint e fontos gepreszeket ellenőrzik indulás előtt Most hol vannak hát a szerelők? Két félmeztelen atléta csomagokat hajigál, fürge targoncák szaladoznak ki-be, három hosszú lábú stewardess ringó léptekkel közeledik. De a motorok körül egy lélek se. „Pedig azokat körül kellene nézegetni." — Ilyen rövid távon pláne nincs baj velük — nyugtatgat Miklós. — Különben a legbiztonságosabb közlekedés manapság •,. ... Tudom, a statisztika kimutatása Kerint a repülőgép. „De azért erősen párolognak azok a motorok, nem artana. ha valaki beléjük tekintene." Körül nezek: egykedvű, meggyötört, közömbös arcok. A motorok nyilváp senkit nem Izgatnak rajtam kívül. Annál jobban az, hogy késünk. Hátul a mázsánál angolul hangoskodik egy fehérkalapos gentleman, a Jegykezelő caak pislog rá és a vállát vonogatja, öt nem lehet fölpaprikázni. Végre nyitják az egyik ajtót — odalódul a népnek fele. A kisasszony a jegyek színe szerint dönt, ki szabadulhat a pokolból. Hurrá! Hűs szellő legyint nyakon, de ez inkább képzelet, mint valóság. A bőszült nap szinte élvezettel mar bele az ember arcába, testébe. Pútok, menekülök a Caravelle szarnyal alá. 3

ó negyedórája fülelünk kissé előregörnyedve a helyünkön. Bekapcsoljuk, szétcsatoljuk az öveket, babralgatjuk a szellőztetőt, cukorkát szopogatunk —, s nem indulunk. Csend. A gyerekek elhallgattak, csak a nyakukat nyújtogatják, a papák, mamák meg lehúzódtak méla várakozással a fotel legmélyére. Egy hang a plafonról, Miklós fordítja: „Elnézést, a repülőtér hibájából késünk." — Ostobaság — morgolódom. — Tudod, ez úgy van, hogy itt a légiforgalmi társaságnak nincs repülőtere, a gépeinek tulajdonképpen állandóim levegőben kellene tartózkodniok. A repülőtér más cégé, azzal kötik . a megállapodást Csak ne foglalkoznék állandóan azokkal a lihegőpárolgó hajtóművekkel! Próbálom fölidézni a Hvar-szlgetl élményeket: az ötven dináros csónakklrindulást, a hánykódó fsne nagy vizén, amikor egy-egy bolondos hullám nyakon zúdította a társaságot, • egj pasas fél deci konyakokat osztogatott az ijedelemre; a meredek sziklafalakat, amelyeknek az aljába akkora zegzugos barlangokat vájt a kitartó tenger, hogy elrejtőzködhettek benne a partizánok; a szinte áthatolhatatlan, tövises macchiába bújt, néhány házból álló parti falucskát, amelynek pirinyó vendéglőjében kedves modorú magyar asszony szolgálta ki a főleg nyugatnémetekből álló társaságot Ilyesféle képekben gyönyörködnék tovább, ha ki nem zökkentene a gép remegése. Igen, megyünk végre. A zúgás erősödik, sőt mozdulunk és fordulunk, majd kocogunk. A kifutó végén hátra arc, aztán megállás és mindenféle nekifohászkodás nélkül bőgve, üvöltve előre. Csak most sikerüljön! Ha a föl- és leszállésoknál nem üt bele a fene ebbe a szupertechnikába, akkor szüret. Mihelyt megszakad a kerekek kopogása, látom — mintha kívülről szemlélném az egészet —, hogyan vélik el a hosszú, karcsú test a földtől és orrát merészen fölcsapva miként fúrja bele magét az ég kékségébe. A jobb szárny tövénél gunnyasztok, létom lant a suhanó, dombos-hegyes vidéket sőt azt is, hogy máris fordulunk, az egyik oldal lent, a másik fönt. A gép mintha megnyugodna, kevésbé rázkódik a teste, s ez rém is nyugtató hatással van kétségtelen. Ráérősen kanyarodunk visszafelé a tengernek, mintegy tiszteletkört rajzolunk a sok sziget, s a márványsimá Adria fölé Már egyenesben vagyunk, Miklósra pillantok, sápadtnak tűnik, s nem tudom, mi foglalkoztatja. Engem természetesen az, hogy mindjárt nyolcezer méter magasra törünk, harmincöt perc múlva pedig megérkezünk Belgrádba. Sajnálom azokat, akik busszal jönnek utánunk. Szegények. Qk csak 14—16 óra múlva, félholtra gyötrődve érnek a jugoszláv fővárosba. Nézem az órát, kis híján meg van az út fele. Pedig látszólag alig haladunk. A lelassult, kékesszürkén úszó, völgyekkel szabd^Jt, utakkal cirkalmazott táj ilyen magasból ls érdekes, sőt izgalmas. S nem tehetek róla, megint az vágódik az eszembe: mi lenne, ha rápottyannánk valamelyik kopasz hegy hátára? Nyilván semmi sem lenne. Belőlünk legalábbis. De ez már nem érdekes többé. Gyönyörködtet, hogy repülünk, széRen, simán, halkan duruzsolva, szinte vidám hangulatban. Lassan ereszkedünk, egyre tisztábban látszik a síksággá szelídült föld minden szépsége^ Az már ott a Száva ezüstje (mekkora kacskaringókat csinál ez a bolond folyó!). Amott egy takaros major ... vagyis nini, nem major az, hanem a repülőtér. — Milyen volt az út? H

árman kérdezik szóról szóra ugyanezt, amikor a várócsarnokban egymásra borulunk. S felüdülve, háromszor válaszolom szóról szóra ugyanazt: — Repülővel, higgyétek el, gyors és nagyszerű. V. N. I A tudomány és technika művészei Nem véletlen o véletlen A gyárépület ormán ott díszeleg hatalmas betűkkel a márkás, jól ismert név: Orion. Valamikor kitűnő rádiókat készítettek, most megbízható televíziókészülékeket (jelenleg évente 125 000 darabot), és mikrohullámú berendezéseket gyártanak itt, Ki gondolná, hogy ennek, az elektronikával foglalkozó gyárnak a laboratóriumában vegyészek dolgoznak? Nemcsak a mezőgazdaság, az elektronika is kemlzélódik. Dr. Haskó Ferenc vegyészmérnök 1955-ben került az Orion laboratóriumának élére. Akkor még újdonság volt a vegyész ebben a gyárban, szinte körülmutogatták. Hárman kezdték a munkát. Jelenleg huszonketten vannak. Induláskor a labor alapterülete egy kisebb lakásénak felelt meg, ötven négyzetméter volt mindösze. Ma három-négyszáz négyzetmétert foglal el. — És szűken vagyunk! — teszi hozzá dr. Haskó Ferenc. Bátran mondhatjuk, hogy az elmúlt közel két évtized alatt legalább ekkorát fejlődött a vegyészet is. Az alkatrészek jelentős részét már kémiai technológiával gyártják. Az elektronlka kémiai oldalával egyre többet kell foglalkozni. — Én jól elkaptam ezt a dolgot — mondja dr. Haskó Szembekötősdi Ithii tei vfe» vtx • i Ferenc, a Kiváló Feltaláló kitüntetés arany fokozatának tulajdonosa. — Igaz, nagyon sok munkával és tanulással, de végeredményben szerencsésen. Régóta úgy éreztem, nekem tudnom kéne, mi történik akkor, amikor a vízben feloldott fémionból egy ion kiválik. Egyszerűen kinevettek, hogy ezen töröm a fejem... — A feltaláló vegyészmérnök hangsúlyosan megigazítja a szemüvegét. Igen. mert találmányai éppen a galvanizációval kapcsolatosak. Az érdekes az. hogy előbb érték el a gyakorlati célt, mint az elméletit. Még nem oldották meg elméletileg a Í

>robiémát, amikor — a véét! cn folytán — a gyakorlatban sikerült. Ezek szerint a véletlen folytán lett dr. Haskó feltaláló? Erre csak azt felelhetjük: nem véletlen, hogy kikkel esik meg a véletlen ... Először különböző tapasztalati megfontolások alapján játszani, kísérletezgetni kezdtek. És a játékból olyan megoldás született, amire a Világon még senki sem tudott rájönni. Ón—ólom-ötvözet leválasztása galvanikus úton — ez a szabadalom neve. Az új eljárás, műszaki nyelven szólva, rendkívül „stabil". Mit értsünk ezen? Dr. Haskó Ferenc így fordítja le magyarra az eljárás „stabilitását": — Tudja, úgy van, hogy ezek a löttyök szeretnek átalakulni, változni. Nohát, mi ennek vettük elejét... A találmányt a franciák,. megvásárolták, ők forgalmazzák most Japánban, abban az országban, ahol az elektronika az egész világon a legfejlettebb! Dr. Haskó Ferenc és feltalálótársai az új eljárással kapcsolatban alapvetően új elméleti felfedezést ls tettek. Ma ezért — és több más tudományos dolgozatuk publikálásának eredményeképpen — az Orion-gyár laboratóriuma európai tekintélynek örvend. — Ami nagy dolog — teszi hozzá dr. Haskó —, mert így másképp beszélnek az emberrel, s másképp kapunk információkat ls, amire pedig, mirpt kutatóknak, nagyon nagy szükségünk van. A tájékozottság elemi követelmény velünk szemben és elengedhetetlen ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. 0 naponta legalább Wt órát olvas — szakirodalmat. Munkaidőben ós munkaidő után. Irodájában fél ezer kötet — jórészt Idegen nyelvű — szakkönyv található; a lombikok és műszerek mellett ezek a legfőbb munkaeszközei. — Feltalálónak tartja magát? — kérdeztem meg a tízszeres feltalálót — Nem vagyok feltaláló. Én büszkébb vagyok arra, hogy tudományos munkát végzek, mint a „feltaláló" titulusra. Ez hiúsági kérdés nálam. Szepintem a találmány csak jogi kérdés. Az én szememben — ezt írja majd finomabban —. a találmányi leírások tulajdonképpen csalások. Mert nem a műszaki szintet és értéket mutatják, hanem hogy a szabadalmi ügyvivő milyen jó ügyvivő. Ezt tudom a saját tapasztalatomból. Pár éve valamit feltaláltunk. Beadtuk szabadalmaztatásra — elutasították. Aztán az egyik legjobb szabadalmi ügyvivő „megfogalmazta" a találmányt. és elfogadták. Műszakilag persze a két beadványban semmi nem változott. Tulajdonképpen derülhetnénk is ezen, hiszen amilyen bosszantó, legalább annyira mulatságos is,,. Oalay Tóth Béla: Céhmesteri irományok Ahogy hömpölygött a banda, fölporzott fegyverekkel. égnek emelt ütlegdkkel, csak egyenest fölsővárosnak a nagyfestőhöz, de mint a végzet olyan zsinóron vezették valakik a megvadult sereget. Már bágyadozó délutánra fordult az idő, mikor előkerült maga Vadász Manó, nyomós szavú polgármestere a városnak, elébehajtott négykerekű feketekoleszán az áradatnak. — Hová lesz olyan nagy sietve, emberek? — kérdezte. S keresztbeállt kocsijával a Maros utcán. így meghibbanva, rőkönyödve csak megállt a népség. Sokan közülük azt se tudta, ki az a nagyfestő Felmayer a Kistisza utcában. Nem sokáig ácsorogtak azért. Ebben kísértetiesen hasonlítottak a párizsi februárra. Rögtön ugrottak a lovak zabjájáhqz, de értő kezekkel ám, s vezették a fekete szőrű táltosokat félre az útból. Nem magyarázott ottan senki. Egy puskacső emelkedett, nem ls fenyegetésképpen, hanem felszólítás nélkül eldurrant, ahogy az irányzékon már rajtaült Vadász Manó, a polgármester maga. No, egy emberi kéz lökött ugyan egyet a csövön, a golyó szilánkot vágott Vadász háta mögött a tímárház kapubálványzatából. Nem kellett ott magyarázat, ment mindenki az útjára. A tömeg a nagyfestő felé, Vadász vissza a nemzetőrökhöz, segedelmet alarmíroznl. JöU k rohanvást egy századnyi erő, magas csontú, nagy tömösvári lovakon. Elkordonozták a maga szakállára szabadságosdit csináló népezeteket. Nem épp simán, mert ahol az íródik föl egy ilyen lelkesületben, hogy vérnek kell folyni, ott mindjárt vért eresztenek, akármi áron. A tömösvári lovakon jövöket pedig Benlczky Andor lovashadnagy parancsnokolta. Kit is a Felmayertől visszafordított tömeg emberei közül valaki (soha nem bírta a katonai hatóság a lövős kilétét kitudni), egy szempillantás alatt úgy ledurrantott, ki még azt se tudta elsóhajtani, hogy jaj. Mire leesett a lováról, nem ls élt. Csak nézték szájtátva, ahogy fészkéből kieső madárcsimaszt bámul meg az ember, tehetetlenül. Mit is kell, mit lehet ilyenkor cselekedni? Sok siratni, sopánkodni való Idő nem nagyon maradt, úgy ment bele egyik esemény a másikba, azt se tudtuk, minek hívják a napot, amire * reggelente fölébredtünk. A kenyérkereső hadigyárban se csak akármiért kapogattunk mi Fridivel kapitányi rangú fizetéseket, de böcsülettel meg ls siettünk ml azt szolgálni. Nekünk is a szívére tette a kezét Kossuth Lajos, hét akkor, még azon a napon, hogy első ízben itt járt, csak összenéztem én az arany Fridi komámmal, s mintha csak napokig azon eszeltünk volna, talán egy pillanat alatt kitaláltuk a vízlvonókést. De ez nem figura ám, hanem valóságos fölfedezés, Bmt abban az egyre nagyobbodó emberhiányosságokban fölnövelte annyira a puskatusagyártést, hogy ltteri faragtuk ml a farészeit az olyan puskázatoknak is, amelyiknek a csövét Máramarosban öntötték és Nagyváradon szerelték össze. A vfzlvonókóe pedig egy olyan népies szerkezet volt, hogy a vízimalom forgóereje, kötélátvltelek révén fölszolgélt a Zsótér-raktárnak a fabarakkműhelyébe, és ottan bütyköstengellyel csak rákapcsolódott két szíj istránggal a vonókés két szárára, így ez a mozgás húzta a kést a fában. Az értő kéznek csak rá kellett vGZötni a kést az anyagra. Tízw szer gyorsabban ment a munka. Az erő nem a vonásra ment, hanem a darabszámra. Addig egy ember, de az mér jártas egy ember, bognáron kezű valaki volt, aki 10 tusát, de tisztességeset, le tudott estére kelvén tenni a gyalupadra. Így a vízivonókéssel a jobbak százat ls kiformáltak. De azután mér könnyű volt mindenféle munkafogásokat a víz erejére ereszteni. A ráspolyt olyan sebesen llmbálta a szerkezetünk, ahogy a lengőszitát körbehajszolja a gép. De alig hogy ezt eltaláltuk, már Jöttek, hogy pisztolynyeleket is faragnunk kellene, de abból is annyit, hogy az egész ármádiának jusson. Hisz eddig attól az osztrák sógortól való fegyvert fogdostuk, amit ezekre a napokra ellene fordítottunk. Ezért most neki nincs eladója. Nemcsak nekünk, de másnak se ád. Szorongatják a császárt a saját nyelvén beszélő attyafial, de szorongatják az olaszok, meg mócok. Akartunk mi fegyvert a lengyelektől venni, de azoknak se volt, szegényeknek. A nálunk is lejjebb való kultúrákban hempergő népek meg medvére ls nyíllal vadásztak abban az Időben, így csak furkósbotot adhattak volna. Hát akkor csináljunk! Fegyvert csináljunk! Oe ahhoz szerszám kellett. Az egyszeri apám mesélte, ha elment a tápai nagybátykónak segédkezni, ott mindig mindent elölről kellett kezdeni. Dűlőfélben volt a háza T$pén. Na, sarat csináljunk legelsőbbet isi Ásó kell ide. Ásó az van, de kitört a nyeléből. Vágjunk nyelet Hol a balta? Balta van, de nincs megköszörülve. Jó, hol g köszörű? Rossz a vízhordó teknőJe ... És így egészen vissza kellett menni a furkósbotig. Mert furkósbottal puhítottunk gyékényt, azzal fódtuk be a köszörű teknőjét, azzal megköszörültük azt a baltát, amelyikkel már lehetett az ásót benyelezni. hogy sámak való földet ássunk, amivel be tapaszthatjuk a düledező házat Így ölti a szegényság egyik ágát m másikba. (folytatjuk* i