Délmagyarország, 1973. június (63. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-14 / 137. szám
4 CSÜTÖRTÖK, 1973. JÜNIUS I*. Interjúk a munkásegységről Kossuth Könyvkiadó, 1973 Huszonöt év telt el azóta, hogy a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesítő kongreszszusa a munkásosztály szervezeti egységéért folyó több évtizedes küzdelem utolsó aktusaként befejeződött. A marxista történetírás az esemény jelentőségét nemcsak az ünnepi évfordulók és megemlékezések alkalmával méltatta, hanem a „hétköznapokon" is nagy figyelmet fordított az 1947—1948-ban bekövetkezett korszakváltás e döntő mozzanatának, s a népi demokratikus forradalomról, Illetve átalakulásról szóló feldolgozásokban viszonylag részletesen tárta fel e folyamat lényeges állomásait. Az egyesülés huszonötödik évfordulójára most megjelent „Interjúk a munkásegységről" (1945—1948) című gyűjtemény (Kossuth Könyvkiadó, 1973. — az interjút Sánta Ilona készítette) — amely jellegét és tartalmát tekintve is újszerű kezdeményezés — a magyarországi munkásegységfront és egyesülés történetéhez értékes adalékokat szolgáltat. A közel 19 fv terjedelmű könyvben közre bocsátott húsz interjú szereplő személyei az egyesülést megelőző években, évtizedekben a munkásmozgalom különböző területén és szintjén tevékenykedtek és vettek részt a politikai küzdelmekben. A szakszervezeti mozgalomról Apró Antal és Kisházi Ödön, a kommunista párt politikájáról és a két párt együttműködéséről az akkor főtitkárhelyettesi beosztásban tevékenykedő Kádár János, a Szociáldemokrata Pártról az élvonalban küzdő Marosán György, Schiffer Pál, dr. Szalai Sándor, az ifjúsági mozgalomról Hollós Ervin mondja el élményeit. Az üzemi életről a csepeli veteránok egy csoportja, Cslcsics Sándor, Katona Antal és Somogyi Antal beszélnek. Értéke a kötetnek, hogy a munkásmozgalom fő kérdéseit, •z egységet, nem kizárólagosan a munkásosztály problémájaként tárgyalja, hanem mint a népi demokratikus átalakulás egészének döntő mozzanatát, megmutatja a Kisgazda- és a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek ezzel kapcsolatos álláspontját és nézeteit is Bognál József kisgazdapárti és Nánósi László nemzeti parasztpárti politikus nyilatkozataiban. Az interjút adók leiszabadulás utáni tevékenysége szerteágazó és szintben különböző volt, ami lehetővé teszi, hogy átfogó képet kapjunk a korszakról, a két párt tevékenységéről, a pártok egymáshoz való viszonyáról, az együttműködés történelmi sikereiről és nehézségeiről, azokról a fő tendenciákról éc folyamatokról, amelyek meghatározták a fejlődés menetét, a vezetők és a tömegek magatartását az osztályharcbun. A kötet egészében érinti a munkásmozgalom és a két párt szervezetiidcológial-politlkal tevékenységének szinte minden alapvető kérdését. Bepillantást nyújt konkrét események sorába éppenúgy, mint a gyakran háttérben lejátszódott óMiecsapáaokba, személyes kapcsolatokba. As interjúk tartulmát a korszak eseményeit ismerő történész lényegre tapintó kérdései alapozzák meg, amelyekhez többé-kevésbé mindig igazodnak a válaszok is. A* interjúk ezért szerenesés ötvözetei a történelemnek, és a visszaemlékezésekre leginkább Jellemző szubjektív látásmódhói eredő véleményeknek, benyomásoknak. a száraz adatokat szinesse varázsoló hangulati elemeknek, Az átgondolt szerkesstts es tematikai csoportosítás következtében, a műfaji sajátosságok miatt egyébként nehezen kezelhető interjúk a munkásegységjért folytatott harc élőképeivé válnak. Megismerjük az egyesülés történelmi előoznényeit — visszanyúlva a háborút megelőző időszakokba — éppenúgy, mint az t»45— 1948 közötti évek harcait, az 1948 júniusában lezajlott kongresszus leglényeg esebb összetevőit, majd a ktisőbbi években végbement fejlődés eseményeit egészen napjainkig. A stílusában és szemléletükben bizonyos vonaitkozásokban egymástól eítésrő, izgalmasan olvasmányos interjúkat lapozgatva, ismét egyértelműen bebizonyosodik, hogy a magyar munkásmozgalom is — a nemzetközi folyamatokkal összhangban — a harmincas évek közepétől rálépett a munkásosztály politikai és szervezeti egységéhez vezető útra, elsősorban akkor, amikor a kommunisták és szociáldemokraták, a tagok és a vezetők, a közös ellenség, a fasizmus elleni harcban egymásra találtak. A Kommunista Internacionálé vn. kongresszusától tudatos népfrontpolitikát követő kommunisták — mint ahogyan arról Kádár János nyilatkozik — egyetértő harcostársakra találtak a szociáldemokrata vezetőségekben is azok személyében, akik felismerték a kommunistaellenes politika tarthatatlanságát, és fokozatosan elvileg is szembeJcerültek a reformizmussal ési az opportunizmussal. Az őszinte hangvételű írások még inkább tükrözik, hogy a folyamat nem lehetett — éppen a társadalmi sajátosságok miatt — sem gyors, sem ellentmondásoktól mentes; egészében véve azonban mégis felfelé ívelő, egyre erősödő és terebélyesedő folyamat játszódott le. Ezt olyan kiemelkedő események és állomások jelzik, mint a háború alatt lezajlott közös megmozdulások és akciók, az illegalitásban kibontakozó közös ellenállási mozgalom, majd az akcióegység csúcspontjaként az 1944. október 10-én, Szakaslts Árpád és Kállai Gyula által aláirt egységmegállapodás a két munkáspárt akkori és háború utáni együttműködéséről. A felszabadulás természetesen nemcsak a nemzet, hanem ezen belül a munkásmozgalom életében Is gyökeres fordulatot eredményezett. A munkáspártok számára rendkívül kedvező politikai-társadalmi feltételek teremtődtek: a munkásosztály, pártjainak képviselőin keresztül, részesévé vált a hatalomnak. A harmincas évektől kezdve megalapozott együttműködést az új viszonyok között, a történelmi követelményeknek megfelelően, magasabb szinten kellett folytatni. A felszabadulás utáni években a két, több százezer tagot számláló párt kapcsolata rendkívüli méretekben kiterjedt. A munkósegységfront a népi demokratikus forradalom és átalakulás hajtóerejévé, társadalmi bázisává vált. A kötet ehhez is sok újat ad. Nemcsak azzal, hogy az események eddig ismeretlen összefüggéseire és tényeire fényt derít — pl. az 1944. október 10-i egységmegállapodás előkészítésének és aláírásónak körülményeiről Schiffer Pál érdekes részleteket közöl —, hanem azzal Is, hogy az eddig közismert mozzanatokat más oldalról, más aspektusból is megvilágítja, újabb összetevőkre irányítva a szakemberek és a szemtanú figyelmét. S mégha ezekkel az új adatokkal, illetve értékelésekkel a történészek, a korabeli írásos anyagok ismeretében esetenként nem is mindenben értenek egyet, tagadhatatlan, hogy az interjúk a kor szellemét, atmoszféráját, a kiélezett osztályharcban szövődő hivatalos és baráti kapcsolatokat, politikai és pártküzdelmek konkrét körülményeit plasztikusan idézik fel és hozzák történelmi közelségbe. Az interjúk elismerő, s ha kell — a kommunista mozgalommal szemben is — őszintén kritikus hangvétele — különösen az 1948-at követő időszakok jelenségeire vohatkozóan — megkönnyíti az eseményék reális és marxista értékelését. Az 1948-as szervezeti egyesüléssel meghatványozódott a magyar munkásosztály ereje, ami a személyi kultusz okozta torzulások miatt teljességében nem bontakozhatott ki. A tanulságokat levonva, az MSZMP megvalósította a munkásosztály forradalmi erőinek összeforrását, a harci egységet, a marxista—leninista ideológia alapján. A húsz interjú közrebocsátása huszonöt évvel az egyesülés után ennek a beteljesedésnek szép bizonyítéka. Strassenrelter Erzsébet A 900 éves Szolnok Teremtő hétköznapok Szolnok város gazdag történelmi múltját értékes régészeti leletek bizonyítják. A honfoglalás korában települt a Szolnok nemzetség, erről a név is. I. István korában várispánság és megyeszékhely. Az ország legrégibb településeinek egyike, 900 éves. Amikor I. István megyékre osztotta az országot, a Tisza és a Zagyva összefolyásánál levő Szolnok helységről nevezte el az akkori megyét. Igen jelentős kereskedelmi központtá a 12. századtól meginduló sószállítás. később pedig a tutajozás alakítja. Később, a 18. századtól ezek mellett jelentős faipar alakult. A gőzhajózás 1835-ben indult meg a Tiszán. A folyó szabályozásával a kereskedelmi és a me-. zőgazdasági élet is fellendült. Jelentős még a város — 900. évfordulójára készül — életében az 1847. szeptember 1-én megnyitott pest—szolnoki vasútvonal. Az akkor megépített indóház és fűtőház még most is áll, ipari műemléknek tekinthető. A város fejlődésnek indult, megteremtődött a munkásmozgalom bázisa, MAV-múhely, téglagyárak, fűrésztelepek és malmok létesültek. Az első világháború jelentős visszaesést okozott, a Tisza vonalánál kialakult harci események miatt. A Tanácsköztársaság idején 77 napig a frontváros életét élte Szolnok. A Tanácsköztársaság leverése után a Vörös Hadséreg egységei megkísérelték a lehetetlent, és egy nappal a városban tovább élt a proletárhatalom. E történelmi napok emlékét nagy tisztelettel és kegyelettel őrzik, a mártírok áldozatát szobor, emléktábla és utcanév hirdeti. A város és lakóinak szenvedését a második világháború számtalan megpróbáltatása tetőzte be. Kezdetben a szőnyegbombázások, majd a háborús pusztítások szinte néptelenné tették 1944-ben a várost. Nyomor, pusztulás, kilátástalanság. 1944. november 4-én mindössze 4 ezer lakosa volt az akkor felszabadult Szolnoknak. Az eltelt történelmi időszakban — a kezdeti nehézségek ellenére is — céltudatos és tervszerű fejlődés eredményeként a szerény alföldi alvó város egyre inkább ipari, közlekedési és művelődési központtá alakult. Lakosainak száma ma már 65 ezer. Egymás után emelkednek a négy-, tízemeletes házak, új ipari üzemek épülnek. Egyik legjelentősebb ipari bázis a Tiszamenti Vegyiművek, amely az országos kénsavtermelés 74 százalékát, a porított szuperfoszfát 43 százalékát adja. Cukorgyár. papírgyár, bútorgyár található, s Szolnokra települt az alföldi kőolajipar központja. 1967-ben megkezdték a vasúti rekonstrukciót, és az ország legkorszerűbb személy- és teherpályaudvarát építik fel. mintegy másfél milliárdos beruházással. Szolnok fejlődése nem választható el a megye fejlődésétől. Jellemzőbb adatai; az ország területének 6 százalékát foglalja magába, fekvése centrális, talaja a mezőgazdasági termelés szempontjából kedvező. Ielentős kőolaj- és földgázkészlettel rendelkezik, vízzel kellően ellátott, amelyre további vízigényes ipar telepíthető, de a mezőgazdaság fejlesztésének is egyik fontos forrása. Az épülő Tisza II. alapvetően megváltoztatia a mezőgazdasági termelést, kultúrákat. Szolnok megye lakosságának száma az ország lakosságának 4,4 százaléka. 76 települést foglal magában. Hét várost. 69 községet. Az ipari termelés dinamikus, a negyedik ötéves terv első két évében 13,6 százalékos, ami az országos ütemet meghaladta. Tavaly az ipari termelés értéke elérte a 17,9 milliárd forintot, ami közel 3 milliárddal több. mint két esztendővel korábban. A szocialista iparon belül a _ tanácsi ipar termelésének fokozódása igen jelentős. Szolnok megye mezőgazdasága kiegyensúlyozott, és híres. A tervezettnél 1971— 72-ben nagyobb ütemben fejlődött. Kiválóak a gabonafélék terméseredményei. Tavaly például a növénytermelés hozamai az előző négy év eredményeinél jóval nagyobbak voltak. Az átlagtermés például búzából helctáronként 32 mázsa, kukoricából 40 mázsa, cukorrépából pedig 370 mázsa. Ami mindennél lényegesebb, jelentősen nőtt az öntözött terület aránya. 1970-ben az állami gazdaságok 3829 hektáron, a termelőszövetkezetek pedig 14 570 hektáron öntöztek, tavaly már az állami gazdaságok 16 ezer hektáron, a termelőszövetkezetek 50 ezer hektáron. Az elkövetkezendő években ez az arány tovább javul, hiszen épül a kunsági és jászsági főcsatorna, amiben a Tiszából kl^ emelt öntözővíz eljut a száraz kunsági és jászsági földekre. Az állattenyésztés hozamai a növénytermesztéshez viszonyítva, mérsékeltebbek. örvendetes, hogy a megyében a vezetékes gázszolgáltatás egy évtizede kezdődött, azóta hatalmas eredményeket ért el. Hozzá hasonló fejlődési ütemmel egyetlen más ágazat sem'rendelkezik. Nemcsak a háztartási fogyasztók száma emelkedett, de egyre több ipart üzem alkalmazza energia-, illetve alapanyagbázisa kiépítéséhez. Szolnok, Karcag, Kisújszállás. Törökszentmiklós. Szajol, Tiszavárkony és Kunmadaras kapcsolódott be az ellátásba. * Ezekben a napokban, hónapokban, években készül a város, s.egyben Szolnok megye a nagy jubileumra. A forradalom hétköznapjaiban legszebb tett a munka, a mindennapi építkezés. A város és a megye lakóssága összefogott a méltó ünneplésre, és anyagi erők összegyűjtésével, társadalmi munkaakciók szervezésével gyorsítják a város építését, szépítését. A városok, és falvak 7 millió 600 ezer forintos társadalmi munkát ajánlottak fel, s a tervezett programban a jubileumi emlékmű építésénél, a vízügyi szakközépiskola kollégiumának bővítésénél, a híres úttörőtábor bővítésénél, a jubileumi emlékpark és a» autóbusz-pályaudvar építkezésénél működnek közre a társadalmi munkások. A teremtő hétköznapokban nyer igazi értelmet Szolnok történelme, megújulása és reményteljes jövője. Sa. L. I. Tóth Béla: Céhmesteri irományok 13. Lakott a Selyem utcában egy német szabó, de régi magyar volt, bizonyos Grünhut nevezetű kecske, ki is választott szabója volt ennek a Bieberbachnak. A várparancsnoknak. Ö tudta a vár minden titkait, amúgy meg ha a Tükör utca felé vitte M útja, hűt állandóan beugrott a ml majszterünkkel kezelni, mivel a németes szabók céhének éppúgy a remekes atyamestere volt, akár az en gazdám, Spitzer úr. Tartották aztán a barátságot, persze németül beszéltek az utcaajtóbun. Fridi mondta mindig, hogy mit. Hogy a Grünhut beajánlotta Spitzer urat a várparancsnoknál asztalosmunkára. Mert az most nősül es a komor — talán Mátyás király idejobnl maradt — mennyegzetes ágyakat, miegyéb berendezéseket ki akarja cseréltetni, meg a baltával faragott nehéz asztalokat kirakatni. Amúgyis rejtély volt előttünk az egész vár, kaszárnyáival, lőszerarzenáljával, zwingerével. azaz, hogy a halálraítéltek komor börtönével. Civil azt alig láthatta. Ezért aztán nem öldöklött bennünket as unalom soha egy kummányit se. És Grünhut úr se járogatott hiába Spitzer nyakára, aki anynyira nem szerette különben a látogatásait, hogy taszigálta ki az ajtón, és kalapáccsal kavargatta a hátát, úgy dörgölődzött az ajtófélfához, akár a csordába járó tehenek szokták, mikor a Matyi utcából kieresztették őket reggelente. De nem járt hiába Grünhut úr cérnáért is hintón be a nagypiacra. Spitzert is csenzár pénzért ajánlgatta be a várba. Ahogy Fridi mondta. Felhajtó pénzt kapott, amiért az üzletet összehozta. Bár nem kellett ez Spitzernek, volt anynyi munkája, nem győzte a négy segéd, meg a három inas elvégezni. Úgyhogy, amikor a várat fölfogadta, már három másik segédet is keresnie kellett volna, de Szegeden nem talál olyat, akik tudnak politúrozni. Ácsok meg superek ajánlkoztak télvíz idejére a meleg műhelybe, de hát nem kellettek azok. A baltának a ml műhelyünkben annyi szerepe se volf, hogy tűzrevalót hasigassunk vele. Az ajánlkozók meg baltások voltak. Szóval a balták művészei. A super a hajórg ülő faszentet is kifaragta baltával. Ablakot csinált vele, plajbászt hegyezett, azzal szalonázott, ha a parton ülve köröm közül evett. De ha az letette a szekercét, fél ember lett belőle. Ide meg mihozzánk citling kellett, olyan szlnlő penge, amely finom forgácsokba szedegette le a furnér szélét, akár a tollpihe. Azért a majszter bévállalta a várbeli munkát, csak előbb Budára ment, a temesvári gyorskocsival, amelyik hetenként kétszer indult — illetve ment keresztül Szegeden —, » Hétválasztó vendéglő elől. Egy hét múlva harmadmagával jött elő, hozott még két segédet, tgy aztán hat legénnyel beköltöztünk a várkastélyba dolgozni. A vár belülről is magas kerítésekkel volt elkerítve tgy a kilencven cellára osztott külső falakba mélyeszteti börtönök elkülönültek az udvar egyéb épületeitől. Hivatalosan úgy hívták suthaus, azaz: jobbitóház. A foglyokra kiszuperált osztrák katonák vigyáztak. A vár udvara közepén álló kaszárnyákban pedig két zászlóaljnyi fehér kabátos osztrák helyőrségi katona lakott. Az első hetekben az egész várat csak a kastély ablakából nézelődve láthattuk, mivel a báró várparancsnok termeinek a kiszépítésén munkálkodtunk. Nehéz kőtokos, ácsolt ajtók nyiladoztak a hideg kastélyszobák egyikéből a másikába. Ezeket borítottuk meleg tölgyfa deszkákkal, s goromba, ácsolt, szögelt ajtóikat, amik kovácsolt vas nehéz kilincsekkel vagy fakilincsekkel záródtak, kicserélgettük borovi fenyőből készült, betétes ajtókkal, s rézkilincsre járókkal. A mennyezettől a padozatig mindent tölgygyei burkoltunk, borítottunk. Eldolgozgattunk benne majdnem teljes esztendeig, mire no végül is mondták: fikszum-fertig vagyunk vele. De ez alatt egészen megbarátkoztunk a korábban csak messziről bámult börtön őreivel. Fridi németül beszélt velük — mikor bámészkodni bejöttek a parancsnok lakásába. Mindig kellett nekik is valami — politúr, amelyiket némelyik úgy Ivott gyantástul, mint a pálinkacefrét Kutya baja nem lett tőle. A másik faragó ember létére örökösen köszörültette velünk a sniccerét. Unalmában szép apró tárgyakat faragott vele. Aztán használati eszközöket csináltattak velünk. Gyalogsámlit, gondolkozószéket, tükröst, mit tudni még mit. Cserébe beengedtek a főőrseg szobájába bámészkodni. Később végignézhettük a cellákat, rabostól, föliratostól, mindenestől. Ahogy megszámoltuk, negyven vármegyének a területéről voltak idezárva emberek. A föliratok magyarul szolgáltak. Egy írnok és egy parancsnok tudott magyarul, mert a rabok általában magyarok voltak. (Folytatjuk.)