Délmagyarország, 1973. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

VASÁRNAP, 1973. JÚNIÜS ML 7 bzlai Zolién s ÖRÖKSÉG A vonaton a hosszú folyosó közepére sodródott. Mellével az ablakhoz támaszkodott. Mögötte szüntelenül jöttek-mentek. A zakatolást félrészeg röhögések szakították meg. Sörösüvegek nyomódtak a hátához. Ilyenkor még jobban az ablakhoz szorult. Húsz éve csak este volt zsúftút a vonat. Akkoriban többen utaztak együtt. Valaki mindig kiment, foglalt a jegyekkel ülőhelyet. Mária körülnézett. Diákokat nem talált. Az emberek kártyáztak, ittak. Az asszonyok lehúzott cipőjüket az ülés alá tették, meztelen lábukat a szemközti padon pihentették. A folyosón nem szűnt a forgalom. Kézitáskáját kezében szorongatva az étkezőbe ment. A dohányfüsttől émelyegni kezdett, a vonat mozgása elszédítette. Nem volt kedve enni, de máshol nem maradhatott nyugton. Evek óta nem voft otthon. Nagyanyja üzent, hogy látni akarja, nagyon beteg. Mire beértek, pénze negyedrészét elköltötte. Erős szél fújt, a sodró homok az arcába csapott, orra, szeme teli lett tőle. Tétován állt a régi villamosmegállónál. Sin sehol, az ottfelejtett megállójelző zörgött a szélben. Észrevette a közelgő autóbuszt, fölszállt. Az udvaron semmi se változott. A tornác szőlővel volt fut-, tatva. Előtte csillagvirág és tátika. A konyha ajtaját drótháló fedte. Nagyapja légycsapója a falra volt akasztva. — Te vagy. fiam? — gyenge kiáltást hallott, és a konyhába lépve belehunyorgott a sötétbe. — Mária vagyok, nagymama. — Ó, fiam! Hogy ezt is megértem! Gyere, hadd nézzelek! Áldjon meg a jó isten, csakhogy még egyszer láthatlak! Sovány, szürke karok nyúltak feléje. Az öregasszony fogatlan szájával veszettül csókolgatta. Mária simogatta a hátát, és azon gondolkodott, hogy kendő nélkül még nem látta. Pedig dús haja volt. kontya magasra nyomta föl a fekete delinkendőt. Most pár szálból tekert kis csomó volt a feje tetején, inkább sárga, mint fehér. Mária még mindig kezében szorongatta a csokoládét. A papírból a kockás párnára folyt. Ijedten utánakapott, de mór későn. Nagy, barna folt éktelenkedett előtte. — Magának hoztam, mamuka — szégyenkezett, és a maradékot a markába nyomta. — Jaj, fiam, nézd meg, nem jött-e Rózsi? Mert addig elmondom, mit határoztam. Mert a pénz a tied, azt nekik nem adom. A ház az övék, de a pénzt azt nem adom nekik. Csitítgatva visszafektette a párnára az Izgalomtól kimerült beteget. — Ráérünk, mamuka. Nem azért jöttem — mondta. A konyhaajtó zajosan kivágódott. — Van Itt valaki? — kiáltott a sovány, inas asszony. — Szervusz, Rózsi. Csak én vagyok — Mária felállt. — Te? Mit akargz itt? Eszedbe jutottunk? Nahát ilyet! Ellenségesen nézte unokatestvérét. Egyidősek voltak. — Hiába fened magad. Te h öregszel — mondta megvetően. Hátat fordított, a szatyrát rakodta. — Minek jöttél? Neked nem jár innen semmi. Én küszködök vele. Hirtelen sarkon fordult. — Vagy elviszed ? Nesze — mutatott az ágyra —, a tied. — Csak látni akartam — válaszolt Mária csendesen —, nem akarok én semmit. — Na, ülj le. Biztosan megéheztél. Hozok valamit. — Ne fáradj, ettem. — Akkor előbb lemosom — intett a nagyanyjuk felé. — Mindig összecsinálja magáiVizet, szappant hozott. ' — Már megint összemocskolta magát? Hát nem dolgozok magára eleget? Nem elég a lepedőjét naponta négyszer cserélni? Mit csinált a párnával? — szedte le dünnyögve az ágyneműt és vette ölébe az öregasszonyt. — Örökké becsinál. Nem tudok mit kezdeni vele. Átázik a gumilepedő is, a matrac mindig lucskos. — Én voltam a hibás. Csokoládés volt a kezem — mentegetőzött Mária, és cigarettát vett elő. Rózsi gúnyosan odafordult. — Büdös? Azért, mert úrinő vagy, segíthetsz. Mária fölállt és ügyetlenül fölfogta nagyanyját. — Tartsd, majd mosom. Rózsi tiszta lepedőt, új ftaneíl hálóinget hozott. Az öregasszony hallgatott. Hagyta, hogy visszafektessék az ágyra. Ellenségesen figyelte Rózsit. Mikor kiment a piszkos vízzel, rekedten megszólalt. v — A pénz a tied. Neki nem adom. Apád után jár neked. De meg ne tudja, mert megver. A padláson van, a rossz kéményben. Egy szakajtóban. Nyolcvanezer forint. Vidd el, a tied. Kimerülve hátradőlt, elaludt. Mária a homlokához kapott. Enynyl pénz? Egy kocyi. Kocsit vehetnének! Rózsi is leül. — Meddig maradsz? — kérdi. — Megyek este — felel Mária gyorsan. Pedig maradni akart Szótlanul kanalazzák a levest Csak a tornácon zümmögő legyek nyüzsgése és az öregaszszony szuszogása hallatszik. — Kimegyek — áll föl Mária, és vigyázva, hogy a legyek be ne tóduljanak, gyorsan behajtja az ajtót. A kert végében álló árnyékszék felől óvatosan a padláslépcsőnek kerül. Fönt behúzza maga mögött az ajtót, lábujjhegyen elindul. A rossz kémény egy gerenda mögött van. Gyerekkorukban ide dugta az elcsent cigarettát és itt, a félhomályban cserélték ki Rózsival titkaikat. Ahogy a szakajtó után nyúlkált, kezefejére vastag pókháló tekeredett. Fejét is bedugta, hogy hamar rabb megtalálja. Keze a poros szalmafonathoz ért, izgalmában felnyöszörgött. Előbb kihúzta fejét, majd óvatosan kiemelte a szakajtót is. — Meglelted? Ijedten hátrafordult. Rózsa állt a nyitott ajtóban és mereven a szakajtóra mutatott. Mária, nem törődve a ruhájával, elszántan' szorította magához. — Igenis, megvan. Enyém. Nekem adta. Belemarkolt, de keze csak poros rongyokat tapintott. — Te rohadt, elloptad a pénzét. Elloptad a szerencsétlen öregasszony pénzét! Teljes erejéből unokanővéréhez vágta a szakajtót. Rózsi ügyesen félreugrott, és a nevetéstől dülöngélve hagyta, hogy Mária hanyatthomlok elrohanjon mellette, le, a nyaktörő lépcsőn. Nem törődve a legyekkel, a konyhaajtót sarkig nyitotta, asztalon heverő táskáját fölkapta, belevágta a cigarettát és a lapos üveget, s nagyanyjára rá se pillantva rohant ki a házból. Két órát* ült az állomáson, a piszoktól ragacsos váróteremben. Amikor végre a beálló vonat lépcsőjére lépett, a szél sírástól dagadt, nedves arcára ragasztotta a homokszemeket. Afcácz Lászfö TARHONYA Megjöttek az esők, és ameddig csak látni, mindenütt sár, sár, sár ... Menni, ilyenkor menni? Reggelenként kúttól-kútig széthord bennünket a terepjáró, s így este felé, mikor hazaérünk, hova is indulhatnék el A falu szép időben, autóval is ]ó félóra, s annak a telepfélének, ahol feltört a gáz, nincs egyebe egy ócska bódénál. Egy savanyú fröccsért elbotorkálni oda? Egy langyos, savanyú fröccsért? De hát még csak öt óra. Egy fél nap, amig ki lehet nyúlni a piszkos vaságyon. Fölnézek; egy kövér csepp hull az arcomba. Föltépem a csizmámat, s bemegyek az öreg tanyába, ahol lassacskán már három hete lakunk. Vándorélet, egyszer itt, máskor ott — kellett ez nekem! Ki az, aki a pipáját piszkálgatja ott, a petróleumlámpánál? Skerlec a bicskás gépész? Na, ráadásul még ez is! Csak aztán nehogy nekem is föl kelljen futnom a fára, mint annak az embernek, Zalában... A legjobb lesz lefeküdni, hátha ebben a pocsék időben hamarabb visz el naposabb vidékekre az álom. A fene, de éhes vagyok! De hát a csomag, amit anyám küldött... Nincs már abból semmi; semmi, csak tán valami zacskó. Tényleg, az a barna zacskó! Előkotrom, tarhonya van benne. Szép, sárga szemű tarhonya. Nagyot nyelek, s a kis szemek megpuhulva, kikerekedve ugrálnak előttem; a fényes lében hasábra szelt sárgarépák. Először is valami edény kell. Tornyai," az egyik fúrómester néha főz, az 6 polcán kell lenni egy lábasnak. Na, ez már megvan. Tornyai az eresz alatt kotyvasztja a vacsoráit; a két kormos derekú téglarakás is ott emeli a vállát. Rőzsét lehet tördelni a kerítésből — már csak főzni kell. No, de hogyan is készül a tarhonyaleves? — Előbb pirítani kell! — Tényleg, pirítani. Tehát zsír, valahonnan kell egy kis zsír... Szalonnát bele! Azzal jobb! Meg egy kis hagymát is az aljára. Szalonnát végül is a részeges Gál polcán találok, s szerencsére egy félbe vágott hagyma is ott szaglik mellette. A gally nemigen gyullad. Már alig van néhány szál gyufám, és még mindig csak kis ködök röpködnek a lábas alatt. — Petróleumos papírral próbálja; az majd segít! Skerlec áll ott a tanyaajtóban, furcsa, vékony ujjai közt egy gondosan összehajtogatott csomagolópapír. A tűz szapora csapdosásától a szalonna hamarosan sercegni kezd, a hagymaszeletkék összezsugorodva remegnek; lassacskán következhet a tarhonya. — Kavargatná? — nézek Skerlecre. Nem szól, de a hagymás zsírba hulló szemeket pontos mozdulatokkal kezdi igazgatni. Amikor a tarhonya megbarnult, kihozom a kannát, s míg a vizet csorgatom, újra odaszólok a férfinak: — Egy kis rőzsét is.. „ legyen szíves ... Ahogy a leves gőzt vet, a lábast a törülközőmmel derékon kapom, s odacsúsztatom két tányér közé. — Tessék — mondom Skerlecnek, aki most megint a tanyaajtót támasztja. — Tessék, vegyen! Szó nélkül eszünk. Aztán visszaülök az asztalhoz. Skerlec odanyújtja a cigarettás dobozát. Amikor egyforma tüzes mindkét parázs, megkérdezem: — Honnan érti ennyire a módját? -.ittMItífc.sÍAk.. Csendesen válaszol: — Két évig főztem az asszonyra. Beteg volt, nekem kellett helytállni. Mikor a többiek úgy fél kilenc tájban párás szemekkel megjönnek a telep bódéjától, csodálkozva nézik, ahogy az asztalnál előrehajolva, csendesen beszélgetünk.