Délmagyarország, 1973. június (63. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-17 / 140. szám

VASÁRNAP, 1973. JÚNIUS 17. 3 ŐSSZEL ÚJRA ELVAKULT SZERELEM Repeta Rebeka hirtelen kést rántott elő szoknyája alól, és a rozsdás pengét Torbágy Béla szivének szegezte... — Elhagysz, te nyomorult, vagy rögtön megöllek! — visongott vadul. A kriminális jelenet a Táncoló papok tér és a Sóder utca sarkán zajlott le, jó néhány kíváncsi járókelő előtt. Torbágy Béla emlékezetében egy szédült pillanat alatt átvillant kapcsolatuk fura története. Tavaly májusban, Bonifác napján ismerkedtek össze a Pillangó utcai Kancatej-bárban. A jól szituált, elegáns főmérnök az első pillantásra beleszeretett Repeta Rebekába, s erőszakosan követelte, mutassa be őt 'a szüleinek, hogy komoly szándékait velük is közölhesse. A lány kikacagta, és boloád pojácának nevezte, s kijelentette, hogy tolakodását nem nézi jó szemmel. Ám, a férfi tovább erősködött, mire a lány kétszer megmozgatta fülebotját, s a hirtelen előkerült két huligán illő móresre oktatta a főmérnököt. — Jól van, fiúk — mondta dolguk végeztével a két apacsnak, valamit holnapra is hagyjatok belőle, most már lekophattok! Torbágy Béla kék-zöld monoklival, kedveszegetten állt a lány előtt, s kérte, hogy legalább engedje magát hazakísérni. — Maga buta csacsi — fricskázta meg a férfi orrát Rebeka —, én nem tartok otthont, mindig másnál alszom. Sarkon fordult, és elrohant. Torbágy Béla sport Mercédeszével egészen a város széléig üldözte, de a lány a Külső-Szemétkupac úton eltűnt szeme elől. Október végén talált rá újra. Részegen kuporgott egy kocsma küszöbén. A férfi remegve nyúlt a hóna alá, s mint egy krumpliszsákot rakta kocsijának hátsó ülésére. Mámoros-boldogan vitte lakására. Otthon gondosan megfürdette a lányt, s térdenállva megkérte a kezét. Repeta Rebeka a lábát nyújtotta. A szerelmes férfi ennek is örült, reszketve csókolgatta körül, s nagyon kérte a lányt, ha kilép a kádból, kössenek házasságot. — Te most engem hülyének nézel? — visított fel a lány, s dührohamában kapkodta magára szakadt rongyait, és sebesen elillant. — Állj meg, tubimadár! Hova repülsz, édes? A kapu előtt már majdnem utolérte, de a lány ravaszul egy szemétkukát gördített eléje, ígp nyert egérutat. Karácsony előtt váratlanul felkereste. Egy pólyás ikerpárt, és egy börtönbehívót tett a -férfi elé. Torbágy Béla örömmel vállalta a kisdedeket, dajkát fogadott melléjük, és gyönyörködött fejlődésükben. Január végén, szabadulása után Repeta Rebeka besurrant a férfi lakására, visszalopta az alvó ikreket, s eltűnt a bús éjszakában. Torbágy Béla tűvé tette érte a fél várost. Benézett minden rosszhírű kocsmába, zugitalmérésbe, huligántanyára, Rebekát sehol nem találta meg. A Táncoló papok tér és a Sóder utca sarkán véletlenül botlott a lányba. Részegen hempergett a hulló hóesésben, és söröskupakot dobált az őt csúfoló gyerekek felé. — Térj végre észhezf Költözz énhozzám ikreiddel együtt! — térdepelt le a fetrengő lány elé. — Mellettem emberi életetek lesz. Én megbecsüllek, imádlak téged — fogadkozott vakon Torbágy Béla. A lány rögtön, ahogy felismerte, kést rántott elő, hogy szívébe döfje... Egy tucatnyi bámész állta őket körül. — En mondofn, ne higgyen neki, kisaranyos! — sipítozott egy fogatlan vénasszony. — A legtöbb férfi utolsó, rongy alak. Kitaszajt bennünket, aztán még álnokul állítja, hogy szeret. Döfjön belé, ne sajnálja a fáradságot! Nagy szerencséje volt a férfinak, hogy a lány keze félúton megfagyott. ZOLTAI Z. ANDRÁS Mintha felelni szeretne, magasba emelt kézzel jelentkezett Krisztin Ibolya: „En meg olvastam a Szöszit..." És • büszke. Ugyanúgy, mint minden gyermek. Eddig ugyanis nem volt lehetőségük az olvasásra. Az iskola képtelen könyvet vásárolni, a szülők pedig, sajnos, erre még nem sokat áldoznak! Ezért örülnek az egyétemisták könyvtárajándékának. Többen olvasták a Kincskereső kisködmönt, a Twist Olivért, a Hetvenhét magyar népmesét, a Kinizsi Pált és az Aranyásókat. Vannak, akik a szünidőre vettek ki könyvet, s majd vizsga után olvasnak. De olvasnak, s erre már Fekete tanító úr is büszke. Legalább annyira, mint amenynyire örül annak, amit — remélem őszintén mondott: Apró Szilveszter: „Szombaton, óra után, tanuljuk az orosz nyelvet." Ennek örül igazán az iskola tanítója. Mert „ebből egy kicsit gyengén állunk". A hallgatók ebéd után kimennek az iskolába és „tanítás után tanítják az orosz nyelvet". Jó volt hallani, hogy „a tanítók is meg a tanulók is örömmel áldozzák erre a szabad idejüket". örömmel, mert — a gyerekek maguk mondták — szükséges ez a továbbtanuláshoz. Mert ilyen is van: többen akarnak tovább menni és „nem szeretnénk a városi gyerekek mellett lemaradni, főleg nem akarunk szégyent vallani"! Azt. hogy ki. merre megy, még nem tudták eldönteni. Egy biztos, amit egy elszánt fiú mondott: Tanács Antal: „Fix, hogy én tv-szerelő leszek." Ehhez pedig szintén segítséget adnak az egyetemisták: — Külön pályaválasztási tanfolyamot szerveztek a hetedikeseknek — magyarázza a tanító. — Bevisznek bennünket a szegedi iparitanuló-iskolákba, megismerkedünk a szakmákkal, a lehetőségekkel, barátkozunk az ipari tanulókkal is meg az üzemekkel is, és bízunk benne, hogy néhány tanulónk kedvet is kap majd az ipari munkához. Erre példa már Tanács Anti döntése, ö már biztos, hogy ezt a pályát választotta. A> summázatot a tanító úr fogalmazta meg: — Az egyetemista lányok óriási dolgot tesznek. Bizony, nálunk megtörténik, hogy hónapokig nem találkozunk emberekkel, csak magunk vagyunk és a rengeteg tanulnivalón kívül nincs időnk másról is beszélni. A lányok beszélgetnek, barátkoznak a gyerekekkel, kérdezik őket. s ezzel már késztetik is a „beszédre" a gyerekeinket. Bővül a világról alkotott nézetük, egy év alatt magam is érzem, hogy jobban beszélnek! Most már magam is nyugodt vagyok, mert tudom, hogy a lányok ősszel újra jönnek. BALOGH GYÖRGY Takács Tibor, Tanács Antal, Krisztin Ibolya, Apro Szilveszter és Kiri Erika Az iskola bejárata fölött valaki a falba véste: épült 1896ban. Fekete Árpád tanító úr vallomása szerint az Ásotthalomtól kilenc kilométerre működő gátsori általános iskola azóta soha, senkitől nem kapott segítséget. A tanyavilágot, a hetven tanya kisiskolásait a tanító lelkére hagyták. aki immár nyolcvan esztendeje, mindig úgy boldogult a tanyaiakkal, s nemcsak a gyermekekkel, ahogy tudott. Hivatalból minden az ö kötelessége. Még a felelősség is. Így ment el egészen a múlt év tavaszáig. — Akkor egyszercsak kopogtattak az órámon. Bejött néhány fiatal lány és két fiú — mondja a tanitó. — Bemutatkoztak, s közölték, hogy ők a József Attila Tudományegyetem hallgatói, és azért jöttek, hogy segítsenek. A tanító is meg a gyerekek is meglepődtek. Életükben nem hallottak még olyat, hogy tanyai iskolának, a tanyai gyerekeknek segítsenek. S méghozzá egyetemi hallgatók, akik maguk is tanulnak. Hogyan? A hallgatók feljegyezték az ^igényeket", elmentek és néhány nap múlva visszatértek. Lányok jöttek, de sokan, kora reggel és hatalmas csomagokat, bőröndöket, meg nem is tudták a gyerekek, mi mindent cipeltek. Hoztak ezek a lányok iskolapadokat, az egész tanteremnek, szertár részére szekrényeket, egész autóval, fizikai—kémiai kislabort, mérőeszközöket, diagépeket; ásvány- és növénygyűjteményeket, diafilmeket, könyvtárat, igen: nem félreértés — könyvtárat! Térképeket, földgömböt, focit, többet is és minden más labdát, sokat. Az alsótagozatosoknak betűtáblázatot, munkafüzeteket. — Óriási dolgot tettek a hallgatók — mondta nekem a tanító. Az ötödikesek meg hatodikosok, akikkel találkoztam, bár még kissé nehezen fogalmaznak, de annál nagyobb örömmel hallgattam őket. Azt mondta — Takács Tibi: „Az új foci nagyon megizzasztott..." Tibi rettenetesen köhög, de — maga mondta: Megéri, mert végre kaptak egy focit, amivel igazán lehet játszani. Igaz, nagyon belemelegedtek, ő meg nagyon beleizzadt, berohantak, szomjas volt. jót húzott a hideg vízből és — persze, hogy beteg lett. Gyógyszert kapott, most már lassan gyógyul, de — kérés nélkül is — azt ígérte: legközelebb megvárja, amíg „elmegy a meleg, s csak utána iszom, mert azért sokat szenvedek..." Egy ábrándozó tekintetű kislány — Kiri Erika: „Szegeden Tomori Pál szobrát is láttuk." Igen. az egyik legnagyobb élményük, hogy az egyetemisták mindenkit, aki mehetett, bevittek Szegedre a gyermeknapra. Az iskolások egymástól vették el és egymásnak adták a szót, amikor az élményeikről beszéltek. Végignézték a gyermeknapi ünnepségeket, elmentek a bábszínházba, körbejárták a várost, az egyetemi menzán ebédeltek. Délután a Vidám Parkban voltak, ahol este, sötétedéskor a tanító bácsi alig tudta őket induláshoz csalogatni. Miközben mesélnek, számolgatok: mennyibe került mindez, ad,tak-e a szülők „fedezetet"? A tanító mondta: — A patronáló egyetemisták vendégei voltunk, t