Délmagyarország, 1973. május (63. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-13 / 110. szám

OLVASÓ­TÁBOR K. Pausitovszkij: CSÓRÓ dúr kalandozásairól szóló törté­netek fogadtak minket. No, de végül is rajtavesztett. Bemászott a kazán egyik búvó­lyukába, a ház alá. Innen pedig nem volt már kiút. A nyílást elzártuk egy halász­hálóval, és vártunk. De a kandúr csak nem jött. Mérgesen fútt, mint valamely föld alatti szellem, fújt csak ránk szüntelen, lankadatlan dühhel, s anélkül, hogy akár egy csöppet is kifáradt volna. Elmúlt egy óra, kettő, három ... Már régen le kellett volna feküdnünk alud­ni, de ő még mindig fújt, tom­bolt a kazánház alatt, s mi már­már végére értünk a türelmünk­nek. Ekkor végre elhívtuk Ljorry­kát, a község cipészének fiát. Ljonyka faluszerte híres volt bá­torságáról és talpraesettségéről: rábíztuk: csalja ki valahogyan a macskát a ház alól. Ljonyka vett egy selyem horog­zsineget és rácsomózta egy nap­közben fogott koncér farkára, majd behajította a halat a búvó­lyukon át a föld alá. A fúvásnak végeszakadt, szilaj ropogtatást hallottunk — a kan­dúr megragadta a hal fejét. Rá­harapott, halálos harapással. Ljonyka pedig lassan elkezdte húzni a zsineget kifelé. Csóró eltökélten szegült szembe, de Ljonyka erősebb volt, no meg a macska semmi áron sem akarta elereszteni az ízletes ajándék­zsákmányt. Egy perc múlva a nyílás szá­ján kibukkant a macska feje: fogai között a koncért szorította. Ljonyka felkapta Csórót a gal­lérjánál fogva, s felemelte a földről. Először vettük szemügy­re, amúgy, istenigazából. A kan­dúr lesunyta a szemét, fülét fe­szesen szorította a koponyájához, a farkát behúzta, A rablások el­lenére, bizony vézna volt, ez a tüzvörös, sárga foltos csavargó. Ruvim nézte, hosszasan néze­gette, majd nemi töprengés után megkérdezte: — No éa—, most mi legyen vele? — Verjük meg — mondtam én. — Nem használ — felelte Ljonyka. — Már gyerekkora óta ilyen a jelleme. Inkább adjatok neki egyszer ermi, rendesen. A macska várt, behunyt szenW mel. Megfogadtuk a tanácsot, be­vonszoltuk Csórót a kamrába és pompásan megvacsoráltattuk: ad­tunk neki disznósült-pecsenyét, sügérkocsonyát, túrós lepényt és tejfölt. A macska több mint egy óra hosszat falatozott. Ügy jóllakott, hogy ingadozva jött ki a kam­rából, a küszöbre heveredett, pi­masz tekintettel nézegetett ben­nünket és az alcsonyabban égő csillagokat. Megmosakodott, so­káig prüszkölt, aztán mereven feltartott fejjel hengergőzni kez­dett. Ez biztosan annyit jelent, hogy meg van elégedve — gon­doltuk. Attól kezdve hozzánk szokott; együtt lakott velünk — és nem is fosztogatott többé. Sőt, már másnap reggel párat-' lanul nemes cselekedetet hajtott végre. A tyúkok felmásztak a kerti asztalra és nagy tolakodás, ka­rattyolás közepette nekiláttak szedegetni a pohánkakásából. A macska a méltatlankodástól re­megve hozzájuk lopakodott, és éles csatakiáltással az asztalon termett. A tyúkok kétségbeeset­ten sopánkodtak, és leröppentek. Feldöntötték a tejesköcsögöt, és tollaikat hullajtva kiinaltak a kertből. Elöl, sűrű csuklások kö­zött, egy ostoba, hosszú lábú ka­kas szedte a lábát, bizonyos Ka­ját nevezetű. A kandúr három lábon vetette magát utána, a negyedikkel meg püfölte Kaját hátát. Csak úgy repült a kakasról a toll meg a pihe. Ettől fogva a szárnyasok sem mertek rossz fát tenni a tűzre,' Meglátták a kandúrt, és máris kotkodácsolva, lökdösődve isz­koltak ... A kandúr pedig úgy járt-keit a házban és a kertben föl, s alá,' mintha ő volna a gazda, de legalábbis az ispán. Vagy az éj-í jeliőr. Fejét a lábunkhoz dör­zsöli. Nem is hívjuk többé Csó-' rónak. Milicistának kereszteltük át Ruvimnak ugyan némi kéte­lyei vannak: mi azonban egé­szen biztosra vesszük, hogy a milícia nem veszi zokon. (Fordította: Raáb Györgyi VASÁRNAP, 1973. MAJTTS tS. A tábor szóhoz sokféle képzet­társítás kapcsolódik. Ha kimond­juk, hadra kelt seregek gomolyog­nak szemünk előtt, nyaraló úttö­rők szalonnasütésének illatát érezzük, de felrémlenek sötét ké­pek is, hiszen évszázadunk leg­nyomasztóbb emlékei is a „tábor" szót viselték nevükben. Csak éppen ebben az összetétel­ben új: olvasótábor. S ha első hallásra követni próbáljuk értel­mét, sátrakat látunk, melyeket könyvekbe merült emberek ülnek körül, kimenekülve a zajló világ­ból a természet nyugalmába, a csöndbe, ahol érzés és gondolat zavartalanul teremti újjá az írói szóba foglalt élményeket. Ám az olvasótábor mégsem egeszen ilyen sereglés. A Hazafias Népfront új kezde­ménye valójában régi hagyo­mányt elevenít fel: a népfőiskolá­kat, s a népi írók egykori együtt­léteit hajdani fiatalokkal — va­lamikor ezek a táborozások adtak módot érdeklődő, művelődő, út­kereső emberek gondolatcseréjé­hez. A mai olvasótáborok többféle céllal indulnak, szervezésük, módszereik a kísérlet jegyeit vi­seik, s bizonyára évekbe kerül, míg az 1972-ben Induló, 73-ban izmosodó, terjedő vállalkozás ki­teljesedik, ledobva magáról a ko­rai sokat markolásból eredő nyű­göket. A hajdani együttléteken az éle­tet jól ismerő, a társadalom gondjait művekben ábrázoló, ja­vakorú írók vitáztak olvasó, töp­rengő fiatalokkal. A mai táboro­kat jórészt fiatal írók vezetik, akik maguk is útkeresők — veze­tettjeikkel együtt. A fiatal írók keze alól — kevés kivétellel — kiemelkedő mű még alig-alig ke­rült ki, s akiket vezetnek, azok még nem olvastak tőlük semmit, s maguk az írók is az egybegyűl­teken keresztül ismerkednek az élet valóságával. A fiatalok viszont sokfélék. A néhány iskolában — tavaszi szü­netben — szervezett olvasótábo­rok általában művelt, s művelőd­ni vágyó, értelmiségi pályákra készülő gimnazistákat tömörítet­tek, akik örülnek, hogy végre van kivel vitatkozni az elolvasott könyvekről és kicserélni az ösz­szetorlódott gondolatokat, ame­lyek sokkal elevenebben foglalkoz­tatják őket, mintsem vélnénk. (Hogyan lesz az ember alkoholis­ta? Miért olyan sok az öngyilkos? Miért olyan gyakori a válás? —• kérdezték a szobi gimnazisták, amikor az általuk kiválasztott té­mák kerültek a tervbe.) Am a tavaszi táborozásnak más célja is van: a művelődés felé el­indítani azokat a dolgozó fiatalo­kat is, akik eddig nem voltak lelkes barátai a könyvnek, érdek­lődést, tudásvágyat kelteni a to­vább nem tanulókban. S ez a ne­hezebb feladat, legalábbis lassúbb sikert ígérő. Azt hihetnénk — hi­szen a táborozás önkéntes —, hogy aki idejött, abban már „mo­zog" valami, azt már belső szom­júság űzi a sejtett, de meg nem talált források felé. Ez nincs mindig így. A fiata­lok eseményre, társaságra vágy­nak, s jönnek; alaptudásuk hiá­nya, félénkség vagy a beszédkész­ség csiszolatlansága miatt azon­ban megszólalni nemigen mer­nek, s kétséges, hogy a hallottak valóban művelődésre késztetik-e őket, ha maga az olvasás is fá­radságos számukra. Mert az álta­lános iskola után tovább nem ta­nuló fiataloknál megdöbbentő gyorsasággal tűnik el a tanultak hatása, ha eddig nem szoktak rá a könyvre, azután már egyre ne­hezebben fognak. (Az egykori au­todidakták lassan kivesznek, mert akiben érdeklődés él, az ma már tovább tanul.) Szélsőséges példákat hasonlí­tottam össze: az értelmiségi pá­lyákra készülő gimnazisták „vá­logatott csapatát", s az általános iskola után munkába lépett falusi fiatalokat, bár az olvasótáborok szélesedő mozgalma más rétegek­re ls kiterjed. Bizonyos idő és ta­pasztalat kell hozzá, hogy a hatá­sokat, eredményeket áttekinthes­sük, lemérjük, s azután bontakoz­nak majd ki a körvonalak: merre tovább; hol, mivel, mire lehet jut­ni? Az mindenesetre máris bebi­zonyosodott, hogy az olvasótábor hasznos és jó: elmélyíti a fiatalok gondolkodását, csiszolja kifejező­készségüket, helyes irányba tere­li érdeklődésüket, közösségi élmé­nyeket, tapasztalatokat ad. De hogy az egyáltalán nem olvasó fiatalok számára milyen formá­ban és módszerrel lehetne köze­lebb hozni az értékes irodalmat, azt még nem tudjuk. És hogy egyáltalán mindenkit olvasó em­berré lehet-e nevelni? Hogy nem ésszerűbb-e az ún. „közvélemény formálók" kibontakoztatása min­den közösségben, akik a „többiek helyett olvasva" élőszóval tájé­koztatják a betűktől idegenkedő­ket? Sok vita és kísérlet folyik még majd erről, ne vágjunk elé­jük. BOZÖKY ÉVA V alósággal kétségbeestünk. Sehogy se tudtuk, hogyan csípjük el ezt a rőt dö­göt! Kirabolt bennünket minden éjjel. Olyan ügyesen bújt el, hogy egyikünknek sem sikerült fölfe­deznie. Csak egy hét múlva de­rült ki — végre-valahára —, hogy a macskának tépett fülei vannak, és hosszú farkából is hiányzik egy darab. Mondom, ilyen volt ez a macs­ka, aki lelkiismeretének utolsó maradékát is elvesztette már — a csavargó gazember! Ezért, no meg különösen a villogó szeme miatt Csórónak neveztük el. Mindent lopott: halat, tejfölt, vajat, kenyeret. A konzervdoboz­ban tartott gilisztákat is kika­parta, és felfalták a tyúkok. S mikorra elérkezett a tetemrehí­vás ideje, a tyúkok kinn feküd­tek a napon és nyögtek. Mi kö­rülöttük ténferegtünk átkozód­va — no, de a halászatnak már befellegzett. Majd egy hónapba is beletel­lett, amíg a rőt macska nyomára akadtunk. A falusi gyerekek segítettek nekünk. Egy szép napon lélek­szakadva vágtattak be hozzánk, hogy Csóró hajnalban átvihar­zott a veteményesen, foga közt egy sügéres hordócskával. Lero­hantunk a pincébe és felfedez­tük, hogy a kis hordó bizony el­tűnt. Tíz körvér sügér volt ben­ne, azok, amiket a holtágban fogtunk. Ez már nem is tolvajlás volt, hanem rablás. Rablás — fényes nappal. Megesküdtünk, hogy el­fogjuk a macskát, meglakol gaz­tetteiért. Rajta is kaptuk még aznap reggel. Az asztalról elcsent egy jó darab májas hurkát és fel­mászott vele egy nyírfára. Elkezdtük rázni a fát. Csóró elejtette a hurkát és az éppen Ruvim fejebúbjára esett. A macska fentről vadul méregetett bennünket és fenyegetően ber­zenkedett. De mivel nem voít számára menekvés, kétségbeesett lépésre szánta el magát. Félelmetes fú­vással levetette magát a nyírfá­ról, a földre vágódott, felpattant, mint egy gumilabda, és hajrá! — a ház felé iramodott! A házikóban horgászszerszá­mok, körték, almák, száraz leve­lek hevertek szerte-széjjel. Csak háltunk benne. Egész nap, kora reggeltől késő estig a megszám­lálhatatlanul sok patak meg ta­vacska mellett lebzseltünk. Ha­lásztunk, tábortüzet gyújtottunk a partmenti csalitosban. Hogy a nagy tóhoz érjünk, apro ösvényt kellett kitaposnunk a magas, dús fűben. A virágok pártakoronái fejünk felett himbálóztak, sárga virágporral szórták be vállunkat. Estefelé értünk haza: fárad­tan, napégetten, vadrózsáktól ösz­szeszurkálva cipeltük haza az ezüst színű halak csomóit, és minden alkalommal a rőt kan-

Next

/
Oldalképek
Tartalom