Délmagyarország, 1973. április (63. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-22 / 94. szám

VASÁRNAP, 1973. ÁPRILIS 22. 3 OM • re • •* fÍÍW 'mla m a •ED PETŐFI-ÉV Juhász Ferenc: Reményem csillaga Mindben évben újraolvasom müveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. Es kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könynyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlansagot es a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben. mint. hajnali tiszta patakban. mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól a verségitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő. mert műve lángérintése életet ad. és nem halált, mert müvében elmerülvén, inint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a föl emeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van, és hitünk a vilagra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósult és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben é» hit a tisztaságban, a hit az ember ertelmében és a lét gyönyörű szabadságaban. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyentombolni-tudó és pacsirtaröptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ősszív arcú. ez a végtelenséghomlokú. ez az angyalszivarcú, akinek alsó allkapocscsücskén, mint lila bogáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenül és oly reménytelenül löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe. ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virágcsikóként fehéren és hurmatosan szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenségközönyébe soha-szétnem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménységcsillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenül és föloldhatatlanul világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló földanyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolultabb lett az idővel az időben, és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé. mint az övé volt. Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak. az anyag és az anyagtórténelem több megismerésével akaratlanul, és nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint, amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan életakarat, 4ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kusza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadságszeretők és forradalmat-szeretók ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor. ALKOTÓMŰHELYEK Érdemes elgondolkodni azon, milyen feltételek között, célokkal és lehetőségekkel jöhet létre jól funkcionáló képzőművészeti alkotóműhely Szegeden. Különösen izgalmas ez a kérdés most, a szövetségi közgyűlés után, mely meghatározta a magyar képzőművészeti élet legáltalánosabb feladatait, s a szegedi képzőművészcsoport esedékes ülése előtt, melynek feladatai között kiemelten kell szerepelnie helyi közös dolgaink megvitatásának. Az alkotóműhely fogalmát — véleményem szerint — két szélső pólus szerint is ' értelmezhetjük. Szűkebb értelemben alkotóműhely minden egyes képzőművész műterme, ahol a festmények, szobrok, grafikai lapok s egyéb alkotások megszületnek. Azt már most le kell szögezni, hogy a végeredmény is itt dől el. A jó műveket az alkotókon kívül és helyett nem készítheti el semmiféle szervezet, szövetség, csoport vagy kollektíva. De — s ezt is jó tudomásul venni — segítheti, támogathatja, serkentheti, mércét állíthat és nemes versenyre hívhat. Ilyen alkotóműhellyé kell fejleszteni a szegedi képzőművészet egészét, ezt a dialektikus ellentmondásokban fejlődő organizmust. E két szélső pólus között látnunk kell a közbülső állomásokat, melyek nemcsak léteznek, de mindkét pólus felé hatnak. Ide kell sorolnunk többek között a Tanárképző Főiskola rajz tanszékét, a Tömörkény gimnázium képzőművészeti tagozatát, a Móra Ferenc Múzeumot, a Képcsarnok bemutatótermét és a többi kiállítóhelyiségeket, a közművelődési intézmények hálózatát, az irányító tanácsi szerveket és a sajtóorgánumokat. Ebből a feltevésből és értelmezési kísérletből is könnyen következtethetünk a probléma összetettségére, bonyolultságára. Hogyan álljunk akkor ehhez a komplex kérdéshez? A szegedi képzőművészek műtermeiben komoly és figyelemre méltó művészi munka folyik. A fejlődést, a magas szintű művészi mércét az utóbbi időben több kiállításon is láthattuk, tapasztalhattuk. A lényeg, a művészi alkotás itt készül, ezekben a műtermekben. A problémák végső soron Itt csapódnak le, a feladatok itt oldódnak meg, az elvont és általánosan fogalmazott célokból itt lesz érzékelhető realitás. Ezek a műhelyek azonban nem elefántcsonttornyok, nem világtól elzárt üvegkalitkák. Az itt folyó alkotó munkára hatással van az egész képzőművészeti struktúra, a város alkotói között uralkodó légkör, a munka- és bemutatkozási lehetőségek, a közönség széles rétegeivel való találkozások, és sorolhatnánk. Az alkotóműhely tágabb értelemben használva a szegedi művészek produktumai, egy és oszthatatlan egységet alkotnak, a magyar képzőművészeti élet részét. Sajátos karakterű, különös színt jelentő részét. Ha a jobbítás szándékával, a magasabb művészi mérce és a továbblépés igényével közeledünk ehhez a struktúrához, feltűnnek még meglevő hiányosságai. Azok is. melyek pusztán jószándékon, céltudatosabb munkán és összefogáson múlnak, és azok is, melyeknek léte anyagi természetű. Nincs ellentmondás igézi művészi érzék és szocialista elkötelezettség között — mondotta nemrégiben Aczél György. Ebből a művészi alapállásból kell megszületnie ebben az országban minden műalkotásnak, mert ez minden alkotóművésznek teljes művészi szabadságot, az önmegvalósítás teljességét ígéri, senkit nem köt gúzsba, merev és szorító kai ódaként. S ha ehhez Szegeden még hozzákapcsolódik például tájnak. és embernek különös viszonya, akkor a szegedi képzőművészetnek megbecsült helye van a magyar képzőművészet egészében. Ha most a művészet tudatosabb tervezésére figyelmeztetek, már hallom az ihlet papjainak átkait. Pedig bebizonyított tény, hogy jó művek, kiváló alkotások ma már csak komoly, tervszerű és folyamatos munkával születhetnek. Ezért kell nemcsak kiállítási terveket készíteni, de a művészeknek is meg kell tervezni egy-«gy periódus feladatait. Különösen nagy hangsúlyt érdemel azoknak a kiállításoknak megtervezése, melyek országos jelentőségűek, s melyeken a szegedi képzőművészek részvételét a szegedi képzőművészet szerepléseként tartják nyilván. Ebből a meggondolásból a legkvalitásosabb művek seregszemléjének " kellene lenni a Délalföldi Tárlatnak, a Szegedi Nvárl Tárlatnak és a Vásárhelyi ösi Tárlatnak. Vitára ingerlően izgalmas kérdés, hol van a helye és szerepe a szegedi képzőművészet egészéljen a képzőművészcsoportnak. Az vitathatatlan, hogy övé az irányító és vezető szerep. Feladatai között eddig is szerepelt kiállítások rendezése, koordinálása. Az eddigieknél előkelőbb helven érdemelne említést feladatai között a kiállítási helyiségek (képtár, művészklub. kupola, egyetemi klub stb.) karakterének megteremtése, a városban működő képzőművészeti profilú szakkörök színvonalának emelése (mint például a Bartók Béla művelődési központ grafikai köre!), a műfajok közötti egészségesebb egyensúly megteremtése, valamint az utánpótlás gondosabb, tervszerűbb nevelése. Ebben a tekintetben a lehetőségek Szegeden különösen kedvezőek, hiszen két intézményben is folyik képzőművészeti nevelés. A hiányosságok közül csak egy példa: ha a Tömörkény gimnázium kerámia szakán végzettek a Tanárképző Főiskola rajz tanszékére kerülnek, négy évig nincs módjukban azzal a műfajjal foglalkozni, melyben elindultak. Komolyan fontolóra kellene venni, hogy sok alkotónál évek óta hiányzik az igazi megméretés, az igazi erőpróba. Nagy jelentőségű országos tárlatokon más városokban hiába keressük a szegedi képzőművészet alkotásait, kevesekkel találkozunk. S ez hovatovább a belterjesség veszélyével fenyeget Hiányzik Szegeden egy olyan kollektív kísérleti műhely, ahol a szegedi művészek új utakat kereshetnének, más műfajban próbálkozhatnának. A táblaképfestészet túlsúlyával szemben az iparművészet meglehetősen elhanyagolt terület. Ez a kísérleti műhely — melynek reális lehetőségei adottak — módot adna a szegedi alkotóknak többek között olyan műfajok kipróbálására, mint a mozaik, a zománc, az intarzia, a kerámia és sorolhatnánk. Vallom, hogy az alkotóműhelynek elengedhetetlen velejárója a tudományos igényű elméleti munkálkodás. Ennek is adottak Szegeden a lehetőségei, szétszórtan folynak is tudományos igényű kutatások, csak meglehetősen szervezetlen keretek között és szúk körben. A főiskolán folyó színelméleti kutatásba be lehetne vonni a festőket, a városdekorációs bizottság által felvetett problémák elméleti kérdéseit építészek és képzőművészek közösen tisztázhatnák, s a főiskolán oktató művészpedagőgusok vezetésével kiszélesíthetnék a művészetpszichológia és esztétika más területeire is. Az sem mellékes, sőt az egyik legfontosabb feladat, hogy a szegedi képzőművészeti alkotóműhely tevékenysége egyre nagyobb közönségvisszhangot találjon. Ehhez is. tudatosabb munkára, nagyobb nyitottságra van szükség. Nem megoldott a rajztanárok továbbképzése sem. hiányoznak a munkakapcsolatok az egyes részterületek között. Máról holnapra megoldódó problémák? Fellegekben járó utópisztikus képzelgés? Azt hiszem, egyik sem. Olyan feladatok ezek a szegedi képzőművészet előtt, melyek tudatosabb cselekvésre, körültekintő alkotó munkára, akaratra és munkamegosztásra sarkallnak. Természetesen sok múlik az anyagiakon is. Azt írtam az elején, hogy fellendülőben van a szegedi képzőművészet, s utána jó néhány, még megoldatlan problémára igyekeztem felhívni a figyelmet. Nem ellentmondás ez? Nem. Sőt. Egy lendületben levő szervezet, egy sikeres periódusban dolgozó kollektíva könnyebben oldja meg a magasabb igények által felállított követelményeket. A mércét naponta nekünk kell magasabbra állítanunk! TANDI LAJOS A legrangosabb szegedi kiállítási helyiség, a Móra Ferenc Múzeum Képtára Patai Ferenc festőművész műtermében