Délmagyarország, 1973. március (63. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-25 / 71. szám

VÁSÁRNÁL, 1978. MÁRCIUS 25. KRITIKA ÉS ÉRTÉKREND Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalása, a kritika jó és rossz oldalairól, erejéről és gyengeségéről megfogalmazott elemzés reális értékrend kialakítására biztat. Közvetlen vagy közvetve annak szükségességéről szól, hogy a kritika az irodalom és a többi művészeti ág önismeretének fontos eszköze. Olyan tükör, amelyben — ha éles, pontos képet ad — alkotók, műfajok, irányzatok egyaránt felismerhetik helyüket és szerepüket. Cikkemben a műbírálatnak ezt a lehetőségét, a biztató példákat s a nyugtalanító problémákat szeretném megközelíteni. Kevés szó esett eddig arról, hogy a Kultúrpolitikai Munkaközösség nemcsak gyengeségekre, ellentmondásokra hívta fel a figyelmet. Sok mindent jónak, folytatásra érdemesnek minősített. S ez nem udvarias gesztus, a kritika kritikájának megértőbb fogadtatást segítő taktika, nem is csupán szubjektív jó szándék jele. Okozat, amelynek oka a műkritika magasabb színvonala, eszmei igényessége: az a fejlődés, amelyet — az irodalommal, a színházzal, a filmmel, a zenével, a képzőművészettel együtt — a kritika is megtett a mögöttünk maradt tíz-tizenöt évben. Bizonyíték kell? Bárki könnyen, gyorsan meggyőződhet állításom igazáról. Vegyen kézbe néhány, ötvenes években kiadott folyóiratszámot, olvasson el egy-két tanulmányt és kritikát, majd folytassa a tapasztalatszerzést mai orgánumok böngészésével. A szemlélet, a módszerek, a gondolatok, a stílus változása szembetűnő. A mai írások érettebbek, alaposabbak, meggyőzőbbek. Sok mindennel elégedettek lehetünk. Az például feltétlenül örvendetes, hogy az idős mesterek — és a közelmúltban eltávozott nagyjaink — értékeit már senki nem vitatja. Jó értelemben vett kiaszszikussá avatásukat csaknem közmegegyezés fogadja. Az Ilylyés-jubileumra megjelent emlékkönyv egyik tanulmánya áttekinti a felszabadulás utáni bírálatokat. A tallózás sok személyeskedő, akadékoskodó, értetlen irást említ. így tanít becsülni — a korábbiakkal szemben — a közelmúlt évek Illyés-interpretációját, amely korántsem egyszínű, ám a legfontosabbat, Illyés életművének értékét és hatását, az alkotáshoz méltó fogékonysággal ítéli meg. Ugyanez, vagy hasonló mondható el olyan költők, írók elismeréséről, mint Veres Péter, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Tersánszky, Kassák, Déry, Vass István és Weöres Sándor. A példasor könnyen folytatható, de így is bizonyít: ma nincs olyan jelentős költő vagy prózaíró, akit a kritika — az irodalmi közvélemény zömének értékelését semmibe véve — megfosztani próbálná érdemeitől, tehetséggel kivívott rangjától. Az értékrend realitásának feltétele a művészi teljesítmény minél pontosabb mérlegelése, köztudatba vitele: társadalmi és esztétikai hatásának elismerése, illetve elismertetése. Megkívánja-e vajon ez a cél a kritikátlanságot, az ajnározást, a művek tökéletességének feltételezését? Szerintem az ellenkezője igaz. A bírálat hitelét, a kritikus szavának hatékonyságát nem gyengíti, hanem erősíti elemzéseinek, minősítésének differenciáltsága. Az, ha mű és alkotó sajátos arculatának felrajzolása közben nemcsak a tetsző, hanem a nem tetsző vonásokat is említi és indokolja. Nem semmitmondó óvatoskodás, a szidalmat dicsérettel egyensúlyozó egyrészt— másrészt bírálat szellemében, hanem úgy, ahogy a magyar irodalom és kritika nagy korszakaiban ez szokás volt. Ma viszont — az egykori elhallgatások és lekicsinylések időszerűtlen visszahatásaként — az elismerés alig tűr fenntartásokat. Kiválónak tartani többnyire egyet jelent a tökéletesség ritka — és unalmas példáinak kijáró hódolattal. Emiatt elvesznek az árnyalatok, felismerhetetlenné válnak az arányok, az egyéni formátumok, s a köztük lévő meghatározó különbségek. Vagyis: ismét veszélybe kerül az értékrend, amely nemcsak attól borulhat fel, válhat áttekinthetetlenné, hogy a remeket mellőzzük, a gyengét pedig hódító erejűnek mondjuk. Kárára van az is, ha nem különböztetünk a legkiválóbb, a nagy értékű, a jelentős és a jő között. Kritikánk ma erre ritkán vállalkozik, aminek hátrányos következményei a szakmai-technikai problémák műhelykörén belül is nyomasztóak. Van azután a kritika értékelő-válogató tevékenységének olyan feladata, amely közvetlenül, vagy — mint például az esztétikai minőségek szférájában — közvetve világnézeti-ideológiai vonatkozású. Ezen a téren szókimondóbb, elvszerűbb bírálatra volna szükség. Valamikor indokolt lehetett az értékmentés alibikeresö buzgalma. Az a törekvés, amely a jó és szép alkotások megjelentetésebemutatása, majd elfogadtatása érdekében elhallgatta azt, hogy nem szocialista művekről volt szó. Napjainkban erre semmi szükség, ma nyilvánvaló, hogy ilyen művekről is lehet, sőt kell érdemük szerint elismerő véleményt írni és mondani. A nem szocialista érték méltánylását sem teszi kérdésessé a vita, a demokratikus- vagy plebejus-humanista világnézet, amely közös tendenciák és érintkezési pontok ellenére, nem azonos a marxizmus —leninizmus szemléletével, módszerével, emberről és társadalomról vallott nézeteivel. Jogos tehát az állásfoglalásnak az az igénye, hogy a kritika gyakrabban és pontosabban válassza szét a szocialista és a nem szocialista művészet alkotásait. Nemcsak a kritika, nem is csak az irodalom és a többi művészeti ág szakmai közvéleménye értékel. A tíz- és százezres közönség is kialakítja a maga értékrendjét, amely elég gyakran nem csupán részletekben vitatja, hanem mindenestül elveti a céhbeliek szelekciós gyakorlatát. Mindenki sok példát ismer arra, hogy a közönség számottevő része éppen az ellenkezőjét szeretibecsüli annak, amit a szakkritika, és megfordítva. Azt mondja az ismert művésztréfa: kérd meg X-et, írjon rólad minél több elmarasztalót a vezető napi- vagy hetilapban, akkor biztos, hogy sokan megveszik (megnézik) a könyvedet (filmedet, színdarabot). Igaz ez még ma js? Az már nem igaz, hogy a közönségre kiszámítható szabályszerűséggel, fordítva hat a bírálat. A kritika hiteles, hatása sok jel szerint biztatóbb összképbe illeszthető. Am az ma is tény, hogy a botránykeltő művek visszhangosabbak, mint a gondolati mélységükkel, megformáltságuk művésziségével kitűnő alkotások. Nem sikerült még kitalálni, hogyan, milyen eszközökkel segítheti a kritika az ilyen regények, filmek, drámák terjedését. Receptet erre senki nem adhat, annyi azonban biztos, hogy a sok embernek ajánlott művészet bemutatása, méltatása és bírálata csak a megnyerni kívánt befogadók tapasztalati és fogalomvilágához, kép- és szóhasználatához, stílusához igazodva lehet eredményes. DERSI TAMÁS Peter Kumalo + HALAL Az egyik megálló után a busz lassan közeledett a Tennant Street felé. amikor a széles utca sarkán rohanó férfi bukkant föl. Szorosan a nyomában fiatal fiú szaladt, és a vad üldözőt egy galerira való suhanc követte. Vagy harminc yardot tehettek meg, a bandavezér már majdnem elkapta a menekülőt, amikor az elképesztő fürgeséggel megállt, sarkonfordult, ütött — és mi, a buszon, már csak a tett végeztével láttuk meg a kést a felemelt kézben, akkor döbbentünk rá, hogy a kamaszt leszúrták. A másik megfordult újra, és továbbmenekült — a ledöfött fiú megtorpant, mellére nézett, és mintha túl gyorsan értette volna meg, hogy mi is történt vele — ingén a vörös volt egyre nagyobbodott —, láttuk arcán a hitetlen meglepetést, az értetlen rémületet, láttuk, hogy élni akar, nem akar meghalni itt, most, előttünk. „Oh! Istenem segíts!" — kiáltotta, és szaladni kezdett a busz fara felé, míg a vér kicsorgott szívéhez szorított bal kezének ujjai közül —, mintha csak meg akarná állítani a vérsugarat. A busz pedig csak ment, nagyon lassan, a motor halkan mormogott, s az utasok a döbbenet pózaiba meredtek, szóra képtelenül. Aztán megpróbáltunk letolakodni a busz emeletéről, le az alsó peronra, de az egyik utas, aki már az előbb lefelé indult, mozdulatlanná dermedt az iszonyattól, és félre kellett löknünk. A haldokló keze nyomán nagy vérfolt maradt a fényes, krómacél kapaszkodón, ott, ahol a fiú rámarkolt, hogy felhúzza magát a peronra. Most az ülések közti folyosón feküdt, hátára fordulva, lába térdben becsuklott. karját hátracsapta — mintha egy térdeplőt döftek volna le, imádkozás közben. Az inge átázott a vértől, a vér ráfröccsent a nadrágjára, az ülésekre, és a padlóra is. Mellkasa nehezen emelkedett — az ing szorosan ráfeszült bordáira, ahogy lélegzetet vett. Nyitott, senkire seip néző, kifejezéstelen szemében indulat látszott, borzalom, a félelmetes és tébolyító tudat, hogy ez az elképzelhetetlen dolog, a halál, már közeledik, és hogy a fiú nagyon egyedül van. Az élet vére pedig egyenletesen ömlött átszúrt szívéből. Es mi, mi oly tehetetlenek voltunk, nem menthettük meg ezt a gyönge, fiatal életet. Az utasok persze pánikba estek, de azért akadt néhány ember, aki, mikor a busz végre megállt, segítségéi t sietett, orvosért, a mentőkért, és a rendőrségért. S máris szájtáti, de hemzsegő tömeg kerekedett a sikátorokból, ahonnan ez a fiú oly gyorsan érkezett, hogy meghaljon. Cifra ruhájú emberek, és munkától törődöttek, meg szennyes ruhájuak is; meg kócos hajú, piszkos kötényű háziasszonyok, részegek, meztelen talpú gyerekek, akiket a halál varázsa elhívott a játéktól. Mind izgatott, mind kíváncsi volt, mind látni akart, és amikor már látott, kényelmetlen, kérdő némaságba csitult, az ellenséges és kéretlen jelenség láttán. És az egész idő alatt nem szakadt meg a gyors beszéd, az izgatott hangok remegő zümmögése, amely fölé kérdések és bizonytalan magyarázatok emelkedtek. — Jaj, szegény anyja — mondta egy asszony. — Hogy hitták? — Itt, a Tennant Streeten lakik... —- Jaj, borzasztó. — Vigyázz — csupa vér... — mondták mások, és aztán kérdések következtek. — Meghalt? Csak nagyon kevesen merték felelni, hogy igen, meghalt, hiszen még ők is remélték, hogy él — életben kell maradnia. Az emberek arca aggodalmas volt, elrémült, szánakozó. Egy síró kisgyerek fúrta át magát a tömegen, és valaki megszólalt: „Isteneni, ez a kisöccse." — s a gyerek felszállt a buszra, halott bátyjához, élve akarta őt látni, és halottnak találta; őrjöngésében egy arra haladó autó kerekei elé Vetette magát, de elkapták. Az emberek összeszorultak, utat nyitottak a fiú szüleinek, akik jöttek már zokogva és jajgatva, s amikor meglátták a halottat, hisztériás görcsökben fetrengtek; az anya haját szaggatta tébolyultként. A szomszédok nyugtatni próbálták őket, elvonszolni — de a szülők nem mentek el, nem mozdultak a holttest mellől. A mentők és a rendőrség egyszerre érkezett meg, szabad átért harsogó szirénázással. Egyenruhás emberek toppantak Ide, hangjuk tekintélyt gerjesztő és parancsoló; utasításokat osztanak, elküldik az ácsorgókat, kérdéseket adnak fel. Aztán felemelik a hullát, és elviszik. A rendőrök sietnek, hogy utolérjék a gyilkosvadászatra indult tömeget — de a gyilkos már messze jár, rég eltűnt az egyik mellékutcában, a piactér mellett, s amikor a hatóság elvonul és vele együtt a csődület oka is, szétoszlik a tömeg, lassanként és kelletlenül, még kérdezősködnek. Az újonnan jöttek szomjasan hallgatják a többiek bizonytalan magyarázgatásait. Sütött a nap, ez a délutáni égről lelógó óriás, izzó labda, vad nyári erejével, és szétterejesztette meleg, ragyogó fényét, mint valami aranyköpenyt — de három ember feje fölött egy nagy, fekete felhő támadt, és ők ottmaradtak, sírtak a határtalan sötétben. (Fordította: Raáb György)