Délmagyarország, 1973. március (63. évfolyam, 50-76. szám)

1973-03-18 / 65. szám

VASÁRNAP, 1973. MÁRCIUS 18. HÉJAK Barna, hosszú hajú, farmeros lány, nagykockás sportszatyorral. Még ketten ülünk a pesti gyors fülkéjében, kérdezi: mikor indul. Izgatott. Cigarettát kér, ügyetlenül szívja. Behúzódik a vonatfül. ke sarkába. — Hová? — Pestre. — Kirándulás? A vállát vonja. — Nem vettem k{ szabadságot, esak úgy elindultam. Üjabb utasok. Megindul a vonat. Nézi a visszafelé futó fákat, messziségbe vesző tanyákat. Hogy bent már mások is letelepedtek, a folyosón ácsorogva beszélgetünk. Először a szárnyaszegett félmondatok sugallják: valami nagyon bántja. — Nem tudom, miért érdekli. De már az is jó, hogy valaki megkérdezi, ki vagyok, mit akarok. Legalább magam is gondolkodom rajta. Most csak azt tudom, mi bánt „Mindössze" az: otthagytam a családomat. — Én' meg azt hittem, gimnazista. — Kimaradtam a másodikból. Még tavaly. férfiak kacsintgattak rám. Anyám szidott: nem ilyen fehér köpenyt gondoltam, kislányom. Barátnőm nem maradt, az iskolaiak leráztak, újat nem találtam. Fiúm se voit. Ha táncolni mentem, nemigen kértek fel. Egyedül beülni egy presszóba? Nem, ez nem nekem való. — Kicsi voltam, amikor édesapám meghalt. Kicsi voltam, amikor édesanyám újból férjhez .tnent. Bátyáin három évvel idősebb nalara, kishúgom — féltestvérem — meg csak most lesz nyolcadikos. Milyen az édesanyám? Még mindig csino6, a mi fajtánk vékony, karcsú, ő se látszik még negyvennek se. Szép lakásunk van. Ahogy én röviden vázolni tudnám a szitut: jól élnek mostoha apámmal. Velem se volt baja tavalyig, míg nem hagytam ott a gimit. Azóta semmi se jó. Orvost akartak belőlem. Negyes tanuló voltam, fél gőzzel, az igaz. Mi érdekel? Nem tudom megmondani. Minden, de komolyan semmi. Azt hiszem, lusta vagyok. Sportoltam, lezser edzesekkei js megugrottam magasba a 145 centit. A verseny ijó volt, érdekes, klassz volt győzni, mert mindenki engem figyelt. Az edzéseket szerettem. Talán az volt a baj. hogy engem soha senki nem dicsért meg. Ha négyesre feleltem, azt mondták a tanárok: tudnál te jobban is. Az edzőm meg azt kiabálta: „Kati. te isten fáját, tőled 160-at várok. ne lazsálj f Meg: ..Fiam. te legyél orvos, mert az jól keres'". Hogy én akartam-e, azt senki se kérdezte. Aztán dolgoztam, de mit? Tejet mértem a büfében. Hajnaltól kilencig a kapkodás. A kezemet mindig tejszagúnak ereztem, a derekam sajgott. A velem volt a haverja kéglijeben. Érti ezt maga? — Ahhoz ot is ismernem kellene. Kati. De magát sem ismerem. Amit eddig monuott: egy történet. De nem láiom benne még az embert, nem tudom, hogy került bele. Csak úgy belesodródott. vagy akart-e maga is vala\ mit? Milyennek tartja magát, Kati? — Előbb én kerdeznék: butának tart engem? Mert én még magamról se gondolkoztam soha. Álmodoztam, bámuldoztam, éltem bele a világba, és nem tudom. hogy más hogy csinálja, de nekem semmi sem sikerült Mindig mások irányítottak. De mások se sokat gondoltak velem. Azon már töprengtem, kinek fontos, hogy én vagyok? Igen, volt. hogy elszórakoztam a gondolattal: mi lenne, ha meghalnék. — Nem buta kislány maga, Kati. De amit most mondott, beláthatja, az azért nagy butaság. Aztán jött egy fiatalember. Mindig fél 6-kor reggelizett a büfében. Kakaó, két kiflivel. Egyszer megvárt munkaidő után. Egy hét múlva meg felmentem hozzá. Pedig akkor még nem voit számomra fontos, de nem akartam kis hülyének látszani, ez minden. Két hónap múlva megtudtam, hogy nős. Máig sem értem: akkor megőrültem érte Azt hittem, igazán szeret. Fél év múlva megláttam a feleségével. Szép, szőke asszony, és vagy héthónapos terhes volt. Olyan hányinger fogott el, hogy be kellett mennem egy kapu alá. A fiú is meglátott, de úgy tett. mintha nem ismerne. Másnap nagy tömeg volt reggel a büfében, csak bílukszolt a szemével, de elfordultam. Harmadik nap nem mentem dolgozni. — Anyám meg pont akkor kezdett el macerálni, miért nem járok sehova, hogy megyek így férjhez. Milyen feleletet várhatott volna? Nem is tudott erről a fiúról semmit. Nem szoktunk beszélgetni. Azt sejtette, hogy létezik, hogy van valaki, csak sose szóltunk felőle. Egyszer apuka meglátott vele. és tréfálkozva négyszemközt mondta, milyen jóképű gyerek. /Üpukával mindig' jobban tudtunk beszélgetni, mint édesanyámmal, aki mindig sietett. mindig kapkodott, mindig ideges volt. Pár szót mondtam apának Jóskáról. Nekem is fontos volt ez a beszélgetés, mert először gondoltam rá: Jóskáról nem is tudnék pár szónál többet mondani. Most kis libának tart. ugye? De nem tudtam róla semmit. Én nem kérdezgettem sotia, annyit tudtam csak, hogy művezető. Meg hogy kenus. Beszélgettünk a sportról, szidott, hogy nem járok edzésre, mert ő például nem tartotta magát tehetségesnek. de mert szorgalmas voit. másodosztályú sportoló lett. én meg csak úgy fordulásból-kapásból sportolgattam. fél kedvvel, aztán aránylag jól ment. Látja, már több mint fél éve. hogy elkerülöm, csak néha láttam azóta. s most megint kerülget az a hányinger: azért nőm beszélt magáról. hogy ne hazudjon nekem. A feleségének meg biztos azt mondta: edzésre megy. Közben Hallgatunk, és fújjuk a füstöt — Persze. Azt azért nem kívánhatom, hogy Ceglédtől Pestig válaszoljon arra a csekélységre, hogyan éljek, mihez kezdjek.,, — Ézzel az utazással már valamit eldöntött, nem? — El. De mit? Hogy eljövök hazulról. Mit hallgassam örökké, hogy bezzeg a bátyám az mérnök úr lesz. Nekem csak akkor lenne becsületem, ha beállítanék, mint mérnökné? — Na, várjunk csak, Kati. Ennél jobban ismeri saját magát, és bizonyára az édesanyját is. Hát azért annak melyik anyuka örülne. hogy otthagyta az iskolát? Aztán a munkáját. Most meg a családját. Mihez akar kezdeni? Dolgozni. Hol és mit? Hol akar lakni? Persze, van elég álláshirdetés. Az van. Emberi kapcsolat — az lesz-e? Mit kezd egyedül? Milyen társaságot keres? Kihez kötődik? Elfutni — azt könnyű. Mindent másokra fogni, szintén nem nehéz. Ha én lennék az édesanyja, nem is tudom, mit csinálnék.,. Alighanem mérgemben most akkora pofont adnék! Kigyúl az arca, mintha meg Is kapta volna. Villog a szeme — na. most aztán mond valamit... — Hál. köszönöm, abból nem vagyok mínuszban. De, tudja mit, magától még a poíont is elfogadnám. Mert legalább beszélt velem. Mit számítanak most az én szavaim? Vissza nem fordul. Fejfájős nap. Talán a sok hajnali cigaretta? Nézem a dacos vonást szája szögletében. Már a főváros szélén robog a vonat. Mit vár tőle, mit kap tőle ez a lány. aki 18 évével — és nagy súlyokkal keskeny vállán — pár perc múlva megérkezik? Pályaudvarokon ácsorgó, tétova vidéki kislányok. Miniben vagy farmerben, mint csiga a nazát. sportszatyrot cipelve. Dióhéjak a folyó sodrában. Irgalmas lesz-e hozzájuk a nagyváros? SZŐKE MÁRIA Polner Zoltán SENTJ FÖLDJÉN Szívéhez ültet gyilkosom, barna haját nyakamra fonja. Rengessek én pityergő bölcsőt, ' arcom úgyis védtelen. Nikotin-erdők mély kútjába löki kifosztott szavaim. Koffein-homályban ujjaival lélegzetem megöli. Piros hajnalok veszítik el napszállatra az életem. Mellémtemetett fehér gyertyák koporsómnak szögei. Vedd el rólam tekinteted, karod abroncsát is törd szét. Innen mire hazaérsz már, az ajtód sarkig tárt magány. MUSKÁTLI Az idős hölgy udvariasan, kicsit régimódi főhajtással, és csinált mosollyal szólt, hogy üljek le a napvédő ernyő alá, azonnal befejezi a beszélgetést a fiatal mamával. Leültem a tenger felé fordulva, keskeny, kényelmetlen volt a fehérre mázolt vasszék, nem fontos itt a vendégmarasztalás, a fagylaltot és kávét kemény széken is el lehet fogyasztani. Mondom leültem, néztem a kék vizet, jó kőhajításnyira a Katarina-sziget sötétzöld, majdnem fekete fáit, a fölöttük a szappanhabosan csillogó eget, melynek egyhangúságát éles vonalban metszette meg olykor egy-egy apró, repülő madár. Az idős hölgy olaszul beszélt a fiatal asszonnyal, nem volt a hangjukban semmiféle melegség, lehet, hogy rideg, üzleti ügyet, vagy családi, szomszédi viszályt tárgyaltak a tengerparti délelőtt viszonylagos kikötői csendjében. Néztem a vizet, a sziget előtt kóválygó hatalmas, fehér sirályokat, a kis hajókat, amelyek olasz turistákat hoztak Rómából és Triesztből, s ezekben a percekben néptelenül ringatóztak a hal- és sószagú vizén. Aztán rám került a sor. A fiatal asszony elköszönt, az idős hölgy felém fordult, és magyarul szólt: Tessék, parancsoljon, örülök, hogy fölkeresett. Lehet, hogy tényleg örült, de lehet, hogy a szavak és a mosoly mögött egyszerű rutin kedvesség lapult csak, lehet, hogy szívesen beszélt velem magyarul, de lehet, hogy csak üzleti érdekek mondatták vele a kedves szavakat — Ott lakom — mutatott egy tengerre néző, emeletes házra. —> Csak az én ablakomban látható itt muskátli, tessék nézni, gyönyörűen virágzik. Én is kiadok szobákat. A fehér széket nagyon keménynek éreztem, rágyújtottam zavaromban, odakaptam pillantásomat a móló felé, zajos társaság közeledett a Katarinára készülő kishajó felé, egy lomha sirály éppen ebben a pillanatban ült rá a fémesen sima vízre. Az idős hölgy utolsó mondata mellbevágott, ö is kiad szobákat. Engem nem ez hozott ide. Van szobám, van ellátásom, nincs itt semmire se gondom, azért jöttem csak, hogy hazai szót, magyar szót váltsak egy itt élő magyarral, aki tisztán beszéli nyelvünket, akinek a neve is magyar, s aki — amint az előbb megtudtam — muskátlit virágoztál az ablakában. Sőt! Egyedül ő az egész hétezer lelkes, romantikus óvárosban, a kék tenger partján. Nem tudtam szólni zavaromban, kérdések torlódtak meg az agyamban, nagyon kemény, egy kicsit talán szónoki kérdések, azért is nem fogalmaztam meg hangosan. Vajon, ha megkérdeznem, tud-e az idős hölgy a szép magyar beszéde mellett magyarul gondolkozni, érezni, vajon mit felelne? Jó, jó, van kiadó szobája, s van muskátli is az ablakában, de mért nem kérdezett semmit arról, mi újság a hazai magyarok világában. S ha én megkérdeném most, emlékszik-e anyanyelvén Petőfire, Aranyra, esetleg Babitsra, vagy Kosztolányira, mit felelne? Mond-e még neki valamit az Anyám tyúkja, amit talán megtanult iskolás korában, vagy felfakasztana-e valamiféle nosztalgikus burkot a lelkében az Üllői úti fák néhány muzsikásán zengő szép, illatos mondata? Nem kérdeztem effélét. Csak ültem a kemény széken, néztem a tengert, és elszomorodtam: csak a nyelv él már ebben az idős hölgyben, más szálak, gyökerek megszakadtak, tisztán, irodalmi eleganciával ejti a szavakat, de a lelek, a nyelvhez kötődő lélek elsorvadt benne, s azt még a muskátli se képes elkendőzni. ORMOS GERÖ