Délmagyarország, 1973. február (63. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

VASÁRNAP, Krt.'l. PKBRCÁR W. Csépi József DRÁGA BOLDOGSÁG Az öregasszonynak, különös álma volt: valaki sírt mellette a sötétben, de nem tudta, ki. Most elhallgatott — jó volt a csend, de azután újra felzokogott itt a csöpp kis földszagú tanyai szobában. Egyik pillanatban a padlásról, aztán a kemence tetejéről, később a kuckóból hallotta a sírást Mintha egy másik asszony szíve akarna megszakadni. A padlásról dörömbölést hallott, de már nem félt; biztosan egeret fog a macska, milyen különös. Ébren van és most i6 hallja: valaki sír a közelben. Csattanás hangzott a konyhából. Poharak, edények csörömpöltek. Valamitől leborult a kecskelábú asztal teteje és lehullottak az esti ottfelejtett edények. Valaki jár odakint. A kétségbeesésben már elmúlt a félelem, felugrott ágyából és kirohant. Átlépve a küszöböt, szörnyű sikoly hagyta el az ajkát A halvány gyertyafényben arca elé kapta csontos, ellaposodott tenyereit, csak egy pillanatra. Meghallotta odakint a Hattyú kutya keserves vonítását, mintha bottal verték volna az állatot. Ettől bátrabb lett — Drága kislányom! Egyetlen magzatom! — de a következő pillanatban már cselekedett. Széttekintett a felborult konyhaasztal körül, az eltört, szétszóródott edények között Felkapott egy kést, felugrott az asztal lábára, s teljes erejével vágta a kötelet Az ájult test leroskad, elterült a görcsösre, gödrösre taposott poros konyhaföldön. A lány kibomlott fekete haja betakarta formás, gömbölyű vállait karjai élettelenül feküdtek mellette, mintha semmit sem akarnának már. Az anya elejtette kést, s lányára vetette magát kiszabadította a torkát — Kicsi lányom! Annám! ügye élsz? Nem haltál meg? Nem hagyod itt megbolondulni anyádat? Aztán felugrott felnyalábolta a testet, s húzta-vonta be a konyhából a kis kamraszobába. A sötétben is megtalálta a már kihűlt üres ágyát, szépen visszafektette. Aztán lámpát gyújtott. Kapkodva, rohanva készített ecetes ruhát futott vissza a lányhoz, széttépte az ingét. Keményen gyúrta, dagasztotta mellét, szíve tájékát s csak sokára szorította oda fülét Anna szivéhez. Belülről olykor hallatszott egy halk dobbanás. Az anya ösztönösen most érezte, van élet. Hisztérikusan rázta, gyömöszölte tovább a kimúlni készülő gömbölyű, barna testet. Lassan csillapodtak felzaklatott idegei, látta, hogy a lány arcáról lassan tűnik a torz halotti iszony. Törülközőért futott, mosdatni kezdte halottsápadt gyermekét A lány megmozdította szép kis fejét. Felnyíltak szemei is, de azután lecsukódtak újra. Az anya úgy látta, már csak alszik szegényke. A test ruhátlanul feküdt s a baloldali kerek, cipó alakú halmocska alatt a szív már szemmel is láthatóan dobogott. Az asszony most egyenesedett fel először. Állt az ágy mellett. Nézte a lányát. Valósággal bele kövült: egy másik pici élet is ott vergődött. Odaszorította fülét a lánya hasához, s tisztán hallotta: ott belül egy másik szív is dobog. Nem volt. szégyenérzete, se haragja. Űj érzése, mintha aj* súgta volna: nagymama. Azután arra gondolt: talán megmaradhat a kicsi is! Leült az ágyra, s hallgatott Ugyanúgy ült sokáig, virrasztott, mint sok évvel ezelőtt, mikor torokgyíkban feküdt Anna. A megelevenedett tanyaudvar zsibongó hada mind türelmetlenebbül követelte a gazdaasszonyt, meg a lányát. Ketten vannak itthon. Az apa már rég a temetőben pihen, a háborúból csak meghalni jött haza. Géza, Bojtiné nagy fia pedig kiment a géppel részesnek csépelnek valahol. Messze a rozskeresztek mögül előszökö nyári nap sugarai a buja muskátli virágok között a nyitott ablakon át bekúsztak a kis kamraszobába is. A lány ébren volt S hogy a reggeli nap lágy! sugarai végig simogatták az arcát, sírástól tüzes szemhéjait, először érezte igazán, amióta teherbe esett: jó élni. Ha sikerül, amit annyira akart, most már nem láthatná a napot az ő jó beteges anyját. És tán már holnap temetnék. Beleremegett: a teste szinte érezte a nehéz, hideg földet, iszonyodott tőle. Az anya szólongatta. — Édes kis Annám! Miért akartál a bolondulásba vinni engem? Belehaltam volna a gyászba. A szégyen és a félelem tüzes parazsai ügettek, megint a beteg lányt Ö szerette az édesanyját, mégse fogadta meg a szavát. — Tudom már, kislányom — szólt az anya —, tudom, hogy másképpen vagy. De azért igazán nem kellett volna... Kis Annuskam, szivem vére, szólj már hozzám! Elmegyek hozzájuk, beszélek az apjával... Én megbeszélem velük. Ha szeret, nem hagy az. összeházasodtok és minden jó lesz. Ha tudtam volna, ez nem történhet meg. — Anna nem bírta tovább a némaságot. — Ne lépjen utána egyet se édesanyám! Nem érdemli meg Ferkó. Legyen átkozott minden mozdulata: — Az ágy is megremegett a hirtelen felszakadó zokogástól. — Hónapok óta üzengettem neki, találkoztam is vele, kértem, hogy jöjjön eL Ö mondja meg magának, hogy állapotos vagyok, ö mondja meg, hogy összeházasodunk. ígérte is. Mert tudta, hogy ő előtte nem nyúlt énhozzám senki. Tegnap este kilestem, amikor hazafelé ment a faluból. Csak azt beszélte folyvást, hogy az apja meg az anyja úgyse egyezik bele a mi összekerülésünkbe. Szegény lánynak tartanak engem a Battancs-famíliában. Mondtam, hogy a gyereke pedig már nálam van. Kinevetett és azt vágta a képembe, hogy az a gyerek nem az övé. Anna könnyei sűrűn hullottak a párnára. A mennyezetre figyelt. Ott fent a reggelnek örvendező aprócska házi legyek zömmögtek, csapkodtak, örültek, hogy élnek. — Azt hebegte a gonosz féreg, hogy Jocó Pista, az a csirkefogó muzsikás is újságolta neki, hogy vele is voltam, de más tanúja is van. Pedig énhozzám nem ért senki, csak & ö is csak akkor, az egyetlen egyszer, amikor a Péter-Páli bálból jöttünk. — Megmondtam neki, hogy még az éjjel elemésztem magam. Elviszem a föld alá a gyereket is, amelyik a véréből való. Viszem a szegyenemmel együtt. És ne szülessen több gyerek a világra, amelyik azt mondaná neki, hogy apám. Csak nevetett, azt mondta, már ő erről se tehet. Otthagyott az úton. Ha elmegy hozzájuk edesanyám, most is azt üzenem neki, amit az este mondtam. — 15 én, elmegyek: hozzá, édes kis Annám. Ezután csak elhiszi. — Tudja ő azt anélkül is. Ferkó akarná is, tudom én csak az a vén egetnivaló apja, meg az anyja, ök nem. Maradjon édesanyám, odakinn várja már magát a munka. — Lassankint felszáradtak a könnyei, s egészen megnyugodott. Az utóbbi években hirtelen megöregedett, nevén Karórágó Battancs. Pedig az ideje nincs még ott, dolgozni se szokott mostanában. Egyszerűen nincs dolga. A föld — egy hold kivételével mind a huszonhárom — bent van a termelőszövetkezetben, ö meg úgy tesz, mintha nem akarna odamenni, pedig az az igazság, hogy nem mer. Kerüli az embereket, mert nagy csúf szégyene van. Piszmog a háztájiban, s minden este kisétál az útra, messzire elnéz a megyehatár felé. Tudja, hogy úgyse jön, de azért mindennap várja a fiát. Egyszer régen véletlenül egymásba botlottak a piacon. Az ifjabb Battancs eszelősen pislantott az öregre, még köszönni is elfelejtett. Azután elszaladt, mint akit ostorral vernek. Az öregember nem bírt már olyan jól szaladni, csak döcögött utána és kiabált: — Gyere ide, gyerekem! Ne menekülj el vén gazember apádtól! Csak egy szót mondj, üzenj valamit anyádnak! — A fiú nem üzent semmit, csak bújt, menekült az egyik utcából ki, a másikba be, az egymásba ölelkező kertek között. Két év múlhatott el, hogy ez a piaci eset történt, de azóta senki sem látta az ifjabb Battancs Ferkót. Ügy hírlik, ott Balázspusztán, ahová beállt a szövetkezetbe kocsisnak, később megnősutt ugysaui: a legeny, de csak pár hónapig élt azzal az aszszonnyal. A felesége hamar megtudta a szörnyű szégyent, gyorsan kiadta az útját. El kellett szöknie a tsz-ből is. Valahová nagyon messzire költözött, egy másik községbe, ahol már nem tudják mi történt vele azon a borzasztó éjszakán. Ezész biztosan másfelé él már, de a nyugtalan lelkű öreg azért még most is mindig arra nezgelődik nyugat felé, amerre elment, felgyógyulása után. A beesett képű, ezüstösen szürkefejű öreg búskomorságban szenved. A köszönéseket is ritkán fogadja. Csak magának motyorászik néha. Rossz napjain reggeltől estig mormolja szíve nyugtatására: „Én jót akartam, csak neki akartam jót." „Ha tudtam volna..." Ebédnél, va-, csoránál váratlanul megáll a kezében a kanál, másik kezével megsimítja apróra vágott haját: önkéntelenül húllik a szó híjas fogai közül. Én jót akartam, de hát nem tudtam, azt nem tudtam ... Később leteszi a kanalat. Az asszony visszaöntené a levest a fazékba, ő azonban rámordul: Hagyd! Majd később! Mármint hogy később majd megeszi. Pedig arra gondol, hátha máma, vagy az éjjel hazajön Ferkó. Lengyen neki főtt étel a tányérban. Az étel valahányszor az asztalon éri meg a reggelt. Néha éjszaka kilefetyelik a macskák. Vacsora után gondolkodik még egy darabig, gubbaszt az asztalnál, s ha elunja magát, kimaslog a gangra. Van ott egy hosszúlábú színehagyott öreg ágy, molyos, vén subával. Ráfekszik aztán néz, néz a sötétbe, s elfordul, hogy mire álom jönne a szemére már pitymalik az ég alja. Ilyenkor, amikor újra magára marad gondolataival, elölről kezdi, s átéli még egyszer az egészet. * — öt éve lesz már nemsokára. Bojtiné elkapott a faluban, a nagytrafik előtt Azt mondta, csak egyszer nézném meg azt a gyereket Láthatnám, hogy tiszta Battancs az. Megijedtem nagyon. Még elveteti ez a semmi asszony a megesett lányát a fiammal. Ha nem veszi el, akkor meg pört zúdít a nyakába. Bárcsak halt volna meg ott az akasztókötelen. Én meg azt mondtam, nincsen abban Battancs vér egy csöpp sem. Etel erősködött, hogy már pedig akkor pörre mögy a dolog. Vannak még tudós orvosok a világon, megállapítják azok! Akkor pedig valami lesz. Az ő lánya az én akasztani való fiam miatt nem maradhat örökre szégyenben. így mondta. — Sokáig nem is tudtam másra gondolni, csak erre. Akkor ette be a fene azt az ellenforradalmat is Pesten ötvenhatban. Mert ha az nincs, tán el se követem. De akkor mindenki csak azt fújta, most már örökre lecsúsznak a kommunisták. Elvitte őket az ördög, a szövetkezetükkel együtt. Emiatt lett nekem olyan fontos a dolog: visszakapom a földem. Ilyen körülmények között sehogyse egyezhettem bele, hogy aBojti-lány legyen a Ferkó felesége. Még ha tán mégis az övé a gyerek. A Böjti Anna csak hét hold kocogó homokot kapott volna a miénkhez. Gondoltam, nem is vagyok Battancs Ferkó, ha nem járok túl azoknak a „hiteles orvosoknak" a tudományán. Mehet majd a Böjti Annus a kölkivel, ahova akar. Megmutatom, hogy még tartásdíjat se kaphat. — Akkor este itt mulattak nálunk a „forradalmárok". Keresték a párttitkárt, ő már bujdosott. Hajnal felé mentek eL Szegény Ferkó, ő is berúgott nagyon. Azt gondoltam, ez a legjobb alkalom a tervem megvalósítására. Hallottam mán róla, hogy mások is kibírták ezt, hát ő sem hal bele. A mesterséghez értettem is egy kicsit. Ami az állatokat illeti, ennek már süldolegénykorom óta nagy mestere voltam. Megkötöztem a szegény bolond, részeg gyereket, észre se tért, amikor kivágtam. A borotvammal szépen. finoman csináltam, hogy ha beforr, még a nyoma se maradjon. Hát aki meg enélkül születik? Majd ö is enélkül leszi! Ha tudtam volna, hogy ezzel én tulajdonképpen mit csináltam! — Én akkor csak azt gondoltam, hogy a pör, amelyik majd a nyakunkba szakad, azt akármint is meg kell nyerni. Már csak később jutott eszembe, hogy nem lehet már unokám se, hiába is kerülne gazdag lány a házunkhoz. A Ferkó már nem embör többé ... Féltem a pórtól, hogy elmúlik ez a kis miegymás, egy élet keserves munkája. Hát megtettem. Tudom, ha ez egyszer kiderülne, bajba jönnék a törvény előtt. Vállalnám is, csak még egyszer hazajönne az én jó fiam. A fiam, aki a gyámolítóm lenne, odavan, a föld, aráért tettem, az sincs már. Vég nélkül tartanak ae étfjelnappali szörnyű önvádak, s az öreg Battancs arra sose gondol, hogy a fia is föladhatná, Csak egy vallomást kellene tennie annál a törvényszéki orvosnál, aki megállapította az esetet Meg kellene mondani, ki tette. ö azonban nem mond meg semmi L Nem akar semmit se már. Indíthatna pert az apja ellen, de amit az elvett tőle, azt mar nem ítélheti vissza semmiféle bíróság. Attól is beteg, ha arra a pesti tudományos tanácsra gondol, ahová felcitálták. Konzíliumot tartottak felette, nem is egyet. S a sok gúnyos faggatástól a halál is jobb lett volna. A szövetkezetben, ott, ahol most is dolgozik, jó munkásembernek tartják. Erős a dologban, mint egy jármos ökör. Elnéző társaival, örül minden napjának, amelyik úgy múlik el felette, hogy senki sem kérdezte meg közben, úgy, mint első helyén: igaz-e az komám, amiket beszélnek? Néha még eszébe jut az az éjszaka. Mind a ketten fiatalok, szépek, erősek voltak. Nagyon tetszett neki az Annus, már egy éve járogatott hozzá. Bálból jöttek. tüzelt vágyakozó testük^ majd kidőlt szívükből a részegítő szerelem. Eszüket vesztve, forró ölelésben buktak egymásra a harmatos füvön. Ilyet ő még sohasem érzett Követték egymást a mámoros ájulások... de ezek már csak elmosódva élnek emlékezetében. Azon az éjszakán rájuk szállt a boldogság madara, és akkor meghalt. Aki leütötte a madarat, az az öregember azóta is, ma is bűnhődik. • • KÖRÖK Divat a népművészeti tárgyak gyűjtése. Ma dísztárgyaknak használjuk az egykori edényeket, és új változataik már eleve annak is készülnek, például az a vizeskorsó, amelybe nem lehet vizet tölteni. A népművészet azonban sohasem volt öncélú, és jövőjét is csak úgy lehet biztosítani, ha megőrzi — legalább részben — gyakorlati értékét is. A hímzés-szövés-faragás műfajában élhet tovább, tehát azokban a formákban, ahol egyénenként vagy kisebb faluközösségekben is dolgozhatnak. A fazekasok már nehezebb helyzetben vannak, a kemence költsége, az anyagok beszerzésének problémája miatt. Az országban működő, körülbelül hétszáz díszítőművészeti kör is bizonyítja, bogy nyugodt szívvel beszélhetünk élő népművészetről. Ezek a körök saját használatra, vagy hozzátartozóik részére dolgoznak, számukra ez a munka nem kenyérkereset. Vannak falvak, ahol nehéz körülmények között működnek a körök, és mégis igénylik ezeketa foglalkozásokat A Népművelési Intézet évente négy-öt kiadványt készít számukra, mintákkal, technikai eljárások ismertetésével. A változást legérzékletesebben a fafaragók munkáin lehet lemérni. Egyre többen készítenek kisebb-nagyobb méretű szobrokat, munkájuknak tehát már nem a hasznosság a célja, hanem az esztétikum. Ez örvendetes dolog, de egyben figyelmeztetés is, hogy tisztázzák, elsősorban maguk a népművészek, és az őket irányító szakemberek, hogy mi legyen az elsődleges cél. Csak olyan tárgyakat készítsenek, amelyet maguk is szívesen használnak. Petőfi-év ÖTVEN NYELVEN Nyelvünk nehézségei ellenére Petőfitől 1846 és 1960 között 770 vers jcient meg 50 nyelven, mintegy 20 ezer fordításban szerte a világon. Már életében közölték a pozsonyi Dux Adolf és a Bécsben született Kertbeny Károly német nyelvű fordításait Heine az utóbbi korántsem hibátlan átültetéseiből ismerkedett meg Petőfi költészetével. Még ezekben az eredetit meg sem közelítő strófákban is felfedezte a nagy tehetséget, és a magyar lírikust Burns-szel és Béranger-vel hasonlította össze. A korabeli német fordítók közül talán a jónevü osztrák költő, Móritz Hartmann volt a magyar lírikus legihletettebb tolmácsolója. Különben a németnyelvű fordítások száma a legnagyobb. Több mint negyven kiadványt tartunk számon. Utána az olaszok következnek 18 kötetteL Angol és francia nyelven az évek iolyaman 10— 10 alkalommal jelentek meg Petőfi-verseskönyvek. Oroszra is már száz evvel ezelőtt fordítottak Petőfi-verset. Első műfordítója M. L. Mihajlov volt, a forradalmi demokrata Csernisevszkij harcostársa. A Szovjetunióban pedig végleg csatát nyert a magyar szabadságharc tragikus sorsú költője. Lunacsarszkij, a neves szovjet politikus és irodalmár Petőfiről szóló tanulmányában párhuzamot von a magyar költő és Lermontov között. Mind a ketten 27 éves korukban haltak meg. Véleménye szerint Petőfi a magyar irodalomban hasonló szerepet játszik, mint az oroszokéban Puskin. Az orosz nyelvű kiadványok közül a legteljesebb a Kun Ágnes által szerkesztett négykötetes Petőfi, amelyhez Hidas Antal írt előszót. Verseit olyan kiváló műfordítók tolmácsolják, mint Pasztemák, Martinov, Tyihonov, Marsak és más szovjet költök. Pervomajszkij, a jeles ukrán lírikus — aki a második világháború során hazánkban is harcolt a fasizmus ellen, most adta közre újabb, 200 Petőfi-verset tartalmazó kötetét. Könyvében újabb ukrán János vitéz-fordítás is szerepel. A múlt század hetvenes évei óta több lengyel Petőfi-kötet is napvilágot látott. Az utolsó kiadvány 1971-ben jelent meg, Alexandr Nawrocki szerkesztésében. Nyelvrokonaink közül a finnek ötször jelentették meg a magyar költő verseit, míg az észtek kétszer adtak ki Pecőfi-kötetet. A szlovákoknál 10, a bolgároknál 8 Petőfi verseskönyveinek száma, míg a csehek és a románok 6—6, a jugoszlávok pedig 4 kiadvánnyal szerepelnek. A dánok 3 Petőfi-kötettel, a svédek pedig két kiadvánnyal szerepelnek a listán, míg Norvégiában a mostani jubileumra jelent meg Petőfi verseskönyv. Ezenkívül Európában egy kötettel gazdagítják a sort Albánia, Litvánia, Németalföld flamand és holland nyelven, valamint Spanyolország. Antológiákban ó- és újgörög, izlandi, latin, rétoromán és portugál nyelvű Petőfi-versek jelentek meg. Ezenkívül eszperantó nyelven is kiadták a költő verseit. Nem feledkezhetünk meg a Keleten megjelent Petőfi-kötetekről sem. Ismerünk török, perzsa, héber, arab, mongol, kínai, koreai, v etnami és japán kiadványokat. Több esetben magyarok, így Germanus Gyula, Bacher Vilmos, Patai József és Metzger Nándor kezdeményezték ezeket a fordításokat. A második világháború után 1945 és 1968 között 88 kötetnyi Petőfi-vers jelent meg 38 nyelven.