Délmagyarország, 1973. január (63. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

I VASÁRNAP, WJ3. JANUÁR S. m|a|g a z Simon Lajos • • A SEBESÜLT Mellém zuhant, mellettem dörren újra a gránát, egészen elborít a füst, mint földön fekvő, szörnyű, csonka holtat az újságlap, hogy ne lássák az élők a vértócsát, s a fennakadt szemet. Jaj. földre ver a robbanás megint, a füst-lepel egészen eltemet. A bódulat előtti jaj-kiáltást már a torkomban elfojtja a láz, csak tátogom, hogy adjatok vizet, csak tátogom, hogy jaj, segítsetek, ne hagyjatok a vérben, katonák! Szívem felett a csillag-alakú forradás újra. újra felszakad, messzi anyámhoz száll megint a jai, ha meghallom a szót, hogy haborm. Györké Zoftén KERDEZÓ Lángokbon elhamvadni eltedből feltámadni sejtekből összeállni csillagról földre száftni mint magot földbe vetni szemeddel megveretni bűnöktől feloldani magadban kihordani nádasban megkeresni magamhoz elvezetni vízcseppben megfürödm álomként belém szokni világ végére értem elmenni jégverésben magadtól elszakadni amid rancs nekem adm vízben száraz maradni kőbe holdat harapni meztelenséget felvenni madarak szájából enni ráchelként nézni nézni lángok nélkül is égni vakító havas ágyban felszítani a vágyam pengeként tündökölni fekete sárkányt ölni hegyeket porrá törni kaszástól elpörölni a csontom tűzre vetni magadtól ektaeretm tudnak* De meny Ottó KöW5 a nyitott s»r eM* — átfújja ói a ssoeí. Ákan-lugas Polgárlány? Halk idill zöngiceél. Kulacs, vándorbot. A.gunyat vastagon por lepi Lehetett volna oktato Szűrét ki tette ki? A bálozók, a kényesek, a kamevaii had. Sass Errm Ó. aki sohasem vak irigy, papír fölött vigad. S ha verset ír — IfoscrvcüH. Barokk báj lengi be. Vágya — miként az orra — tnegy Tüzel sötét szeme. Es oskoláról álmodik, hol jó parasztfiak ... Sípol a tüdő, vér bugyog Avarba hull a makk. KÉTSZER ÖT öt óránk van meg inkább ne Iszólj csak hagyd itt a mosolyod drága öt óránk van még az örökkévalóságra harsog a pari gyöngyöket szűr az eg [szitáján Te ott emitt meg én fél ország közöttünk es hét ország remén: A Szegedi Somogyi-könyvtár sok egyedülálló kincset őriz. Kutatók, akik egyre-egyre rábukkannak, szívesen használják az ilyen közhelyeket: a könyvtár polcain porosodott, hányódott s hasonlók. A valóságban csupán arról van szó, hogy az emberi emlékezet korlátozott, a kutatás szempontjai pedig változók. Eleink — Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc és munkatársaik — nagyon jól ismerték a könyvtár anyagát, annak idején Móra Ferenc még megtehette, hogy könyvtárba kerülésekor egyenként kezébe vette a gyűjtemény minden darabját. Ma már ez lehetetlen, s miután elődeink sírba vitték könyvtárismereteiket, az utódoknak immár meglepetés, ha egy-egy ritkaságra ráakadnak. Azt a József Attila-kutatás régen tudta, hogy a Somogyikönyvtár őrzi Juhász Gyulának József Attilához 1922 augusztusában írott híres levelét, melyben a szegedi költő a makói diákot támogatásáról biztosította — mégpedig József Attila másolatéban, ami kétszeresen érdekessé teszi ezt a relikviát. Pár éve került a könyvtár birtokába Móra Ferenc nagy jelentősegü 1919. április 1-i vezércikkének, a Mementó nak első lapja. Nemrég került az érdeklődés középpontjába Liszt Ferenc kézirata. Massenet indulójának zongoraátirata — ugyancsak unikum. Most készül Lipcsében a szász fejedelmek udvari zenészének, Johann Paul Westhoffnak hegedűszóló szonátái gyűjteményének hasonmás kiadása — ugyancsak a Somogyi-könyvtárban fönnmaradt egyetlen példánya alapján. Még az a meglepő dolog is történt, hogy Gorkijnak egy ismeretlen cikke (Tirannusok) csak magyar fordításban és csak a Somogyi-könyvtárban található újságpéldányban maradt fönn: erről fordították vissza oroszra! A Somogyi-könyvtár őrzi a felszabadulás utáni első magyar könyvet is: a Szegedi Városi Nyomdában készült Magyar— orosz szótárt. A példákat még folytathatnám. Petőfi vándorszínész életének jórészt fehér foltja volt a költő kecskeméti színeszkedésének 1843 elején zajlott története. Kortársi emlékezések ugyan sok mindent megőriztek: az ifjú vándorszínésznek, az akkor még Borostyán Sándor néven szereplő Petrovics Sándornak fizimiskájáról, életformájáról, de szerepeiről, színészi munkájának a szereposztásból kikövetkeztethető jelentőségéről semmi adata nem volt az irodalomtörténetnek. Előző állomáshelyén. Székesfehérvárott még ő is súgóként kezdte, és kisebb jelentőségű szerepekben lépett föl. Kecskeméti működéséről a legutóbbi időkig csak néhány kései, egymásnak ellentmondó adata volt a Petőfi-kutatásnak. 1960 táján az Országos Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztálya összeíratta az ország könyvtáraiban található színháztörténeti forráskiadványokat. A Somogyi-könyvtár munkatársa. az azóta elhalt Bukovicz Antal, gondosan számba vette a nagy múltú kincsesház ilyen vonatkozású dokumentumait. Így került nemzeti könyvtárunk 1961-ben kiadott kiadványába (A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája) egy jelentéktelennek látszó, 31 lap terjedelmű, kisalakú füzet, az 1843-ban Kecskeméten kiadott Játékszíni Zsebkönyv, melyet a Somogyi-könyvtár G. i. 655. sz. alatt őriz. (Nem porosodott, nem hányódott, legföljebb eddig a szakkutatók elől lappangott, ahogyan Fekete Sándor helyesen írta.) A könyvtárba egyébként 1906-ban került. vétel útján, mégpedig Mezei Pétertől (1844—1911), a szegedi színház neves tagjától. A Széchényi könyvtár emiitett bibliográfiájában, melyet Hm* kiss Elemér és Berezeli Anzelm Károlyné szerkesztett a beérkezett adatok alapján, lelt rá erre a kis füzetre a kiváló Petőfi-kutató, Fekete Sándor, hogy 1969ben megjelent könyvében (Petőfi, a vándorszínész) kiaknázza adatait, s eltüntesse a Petőfiéletrajz fehér foltjait. A zsebkönyv, melyet a társulat rendezője, Keszy József adott ki, tartalmazza a színészek teljes névsorát, és az 1843. január 15-töl április 2-ig bemutatott összes művek jegyzékét. Az első, ami érdekes: itt használja Petőfi mint színész először a Petőfi Sándor nevet. (Költőként már 1842. november 3-án az Athenaeumban megjelent ez a név, de színészként még pár héttel később is csak Borostyánként szerepel Fehérvárott.) A második, s még jelentősebb tanulság: Petőfi itt sem volt „színlapkihordó" (mint Ferenczi Zoltán Petőfi-életrajza állítja), hanem hasonló mellékes föladatoktól mentesített színész. Fekete Sándor a műsor elemzéséből kimutatta, hogy Petőfi Kecskeméten olyan szerepekben találkozott a közönséggel, mint Pesten Egressy és Bartha. „S mivel — írja — hála zsebkönyvünknek, követni tudjuk a szerepek kronológiáját, olyan fejlődési ívet láthatunk, amelynek kezdetén egypár szavas inasszerep, a végén a Lear király Bolondja C egy Kotzebue-iöszerep áll!" Fekete Sándor alaposan helyesbíti Ferenczi életrajzának torzításait, és valódi jelentőségében mutatja föl Petőfi, színészi tevékenységét. Nem állítja, hogy Egressyvel vetekedő tehetségű színész volt, de cáfolja a korábbi álláspontot, amely kétségbe vonta ilyen jellegű Képességeit. „Petőfi — írja — mély átéléssel tudott életre kelteni bonyolult jellemszerepet is (Bolond), bensőséggel, természetességgel s a kor legjobb színészeit megközelítő hatással adott elő vidám, mélabús, patetikus, buzdító verseket, kitűnően tudott parodizálni, népi figurákat ábrázolni, s nem volt tőle idegen még az intrikus (Warning) vagy romantikusan pozitív (Tornyai) hősök ábrázolása sem. Magyarán szólva: nemcsak tehetséges, hanem igen sokoldalú színész volt!" Örömünk, hogy ehhez a megalapításhoz a Somogyi-könyvárban őrzött igénytelen könyvritkaság is hozzájárulhatott. KÖNYVES LÁSZLÓ I

rodabmirtKban a kritika taa a közönség véleménye egymástól annyira különböző tan még egy inául sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség — az olvasót értem, nem a színházit, a nézői, mely kettő közt nagy a különbség — mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli... hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű: mit a mostaniról kétségkívül nem tehetni föl. Ezelőtt csak egy évvel is. megvallom. nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgynevezett) kritikusok anathemái. És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert, hidd el. tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre: de én nem rántom le a sisakot rólok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melj'ek a ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt, csak azt veszem, mit mondanak, mit. állítanak? s erre van egypár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim, vagy nem; ha rá szorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösPetőfi Sándor ELŐSZÓ (Részlet) a védelem .. aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna. azt tagadom. Tehát csak négy vád jókat említem, mely különben is a leggyakoribb. tudniillik, hogy költeményeimben rossz rím. rossz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmok sincs. Ök a magyar versekben latin metrumot és német kádenciát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog. kifejlődni és meghatároztatok e szerint róla nekem nincs tudatom, de van sejtésem... az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepéÍves óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani: hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek. s én mindig úgy írtam és írok. amint gondolkodtam és éreztem Mindig fájt e vád. mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol eeves kifejezésekre, s a tárgvra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van. mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, "ívvvn csak föloinerézve. fénves csírmákhan íárnak. hanem szentegyház. melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni. Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság — vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Öperenciástenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek ... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyott nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan: de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a volkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke! 1847. január 1.