Délmagyarország, 1972. november (62. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-12 / 267. szám

8 AZ ELIGAZÍTÁS TUDOMÁNYA VASÁRNAP, 1912. NOVEMBER tt. DÉMON VAGY DEMIURGOSZ i A lecke föladatott. Az MSZMP Kultúrpolitikai Munkaközösségének állásfoglalása a kritikáról elemzésre késztet, vitára ingerel, elgondolkodtat, és még felelősségteljesebb kritikai munkálkodásra sarkall. Irodalmárok, képzőművészek, esztéták, gyakorló kritikusok mondták el véleményüket az állásfoglalásban foglaltakról, mindenki a saját szemszögéből világította meg néhány részletkérdést, ezáltal gazdagítva és differenciáltabbá téve a problémát Ügy érzem, egy kicsit túl ls exponálták a vitákat, hozzászólásokat, s félő, hogy, mint ilyenkor lenni szokott, a szalmalángként fellobbant vitakedv elesendesedése után minden marad a régiben. Hogy ez ne így legyen, ennek egyetlen hatásos eszköze van — a jó kritjka. De hol a mérce, mikor jó, mikor hatásos egy kritikai írás? S egyáltalán hol kezdődik ez a műfaj, s hol lép kl kereteiből? Nehéz feladványok ezek, melyeknek boncolgatása meghaladná felkészültségemet éppúgy, mint adott lehetőségeimet. * Azt hiszem, azt elfogadhatjuk kiindulási alapul, hogy a kritikai tevékenység derékhadát a folyóiratok kritikai fórumai jelentik. Ezek a heti és havi lapok rendelkeznek a legegységesebb kritikusi gárdával, a legrendszeresebb lehetőségekkel, és frissek, rugalmasak is tudnak lenni, ha akarnak. A kritika hátországában születnek a nagyobb lélegzetű, hoszszabb időt, energiát és mélyebb kutatást igénylő, de a kritika műfajába sorolható esszék és tanulmányok. Ezeknek általánosítható eredményei termékenyítőek az egész gyakorlati kritikára. Van a kritikaírásnak egy előőrse is, melyet sokan nem is tartanak igazából kritikai tevékenységnek. Pedig éppen ezek, a napilapok hasábjain megjelenő kritikai írások teremthetik meg és nevelhetik fel a kritikaértő tömegeket. Amolyan „homokzsáknak szánt baka" ez, mely egy vonatkozásban a korszerű ízlés harcmezején „hadjárat", ha nem ls „egymaga". Ennek, a napilapok hasábjain jelentkező kritikai fórumnak struktúráját erőteljesen befolyásolja a közízlés formálásának népművelői szándéka, a széles olvasótábor eligazításának igénye, a gyors reagálás, és a mindenki számára érthető előadásmód. Természetes azonban, hogy ezek a populáris összetevők nem mentik fel a napi sajtó kritikai írásait a tudományosság kötelező igénye, az ideológiai tisztánlátás alól. Sőt! A széles társadalmi rétegek különböző felkészültségű tagjaihoz szólni műalkotásról, könyvekről, filmről, színdarabról nem is lehet akkor, ha nem tartják az eligazító szándékot a tudomány világos és objektív pillérei. Csak aki gyakorolja, az tudja, mennyire nem könnyű napilapban kritikai igénnyel szólni úgy, hogy minden újságolvasó értsen a szóból, de a szűkebb szakma is érezze a reagálás komolyságát. -aA kritika Janus-arcú műfaj. Több relációban is. Egyrészt segítenie kell a művészi alkotómunkát, ahogyan az Állásfoglalás említi: „a kritika nem hatalmi eszközökkel, hanem a művészi alkotás és a valóságos élet hiteles szembesítésével segítse a művészi alkotómunkát". Ez a cél csak akkor lehet hatásos, ha a kritika utat talál a művészekig, ereje és energiája van a szembesítésre és bizonyításra, az igenlésre és az ellentmondásra is. A kritika másik arca — napilapokban egyazon írás másik oldala — a közönséghez szól, a műélvezők és érdeklődők széles táborához. A mi esetünkben, akik előtt a friss, rugalmas és hatásos vidéki napilap egyre magasabb mércéje lebeg, ez a másik reláció legalább annyira fontos feladat, mint az első. Voltak olyan évek — túl vagyunk rajta, szerencsére —, amikor általános és tömeges gyakorlattá nőtt, hogy a napilapok egysíkúan dicsérő kritikáira a közönség egyértelmű „akkor csak rossz lehet" válasszal reagált, s fordítva. S hogy ez elmúlt, egyrészt tulajdonítható a kritika szürkeségének, de tulajdonítható annak is, hogy nagykorúsodunk, a népművelői tevékenységünk nem hatástalan, a tömegkommunikációs eszközök nevelő és ízlésformáló ereje nem falra hányt borsó. Erre a nagykorúsodásra a kritikai tevékenység is csak egyféleképpen reagálhat, ha felnőtt emberekhez felnőtt módon, komolyan és felelősen beszél. S a kritika Janus-arcának másik relációjában az eligazítás tudománya és a kézenfogás bűvészete egymástól elválaszthatatlan egységet alkot. Az eligazítás tudományosságának elsősorban abban kell megnyilvánulnia, hogy nem semleges kritikusi magatartást tükröz, hanem tisztázott marxista álláspontot közvetít. Mégpedig a marxista esztétika, a mai társadalmi valóság lényeges kérdéseit ütközteti az alkotás, vagy alkotások művészi világával, eligazítja az értelmet ezen a hídon, mely műalkotástól a „kultúra harmadik dimenziójáig", a muélvezőben újjászülető műig, a tudatosított élményig vezet. Ehhez azonban szükség van arra, hogy az emberek hajlandók legyenek végigjárni a „hídi-utat". Ezért van szüksége a gyakorló kritikusnak erre a sajátos művészetre, a kézenfogás művészetére. Mert nem mindenkivel vagyunk hajlandók beszélgetni, nem akárkivel ülünk le vitatkozni, nem fogadjuk el bárkinek az érveléseit. Csak akkor lehet egy kritikus hatásos, ha egyáltalán elolvassák recenzióit, véleményeit, kritikáit. Ki kell tehát vívnia az olvasók megbecsülését, ki kell vívni azt a megbecsülést, hogy vele együtt, kézenfogva járják végig azt a bizonyos „hidat". # A marxista művészetkritikának ez az előőrse fontos közéleti szerepet tölt be. Nagy rész hárul rá a tömegformálás társadalmi méretű feladataiból. Akkor lehet majd igazán jó és optimális hatású ez a kritikai tevékenység, amikor szellemi partnereket szerez az alkotó és a közönség széles táborából. Ha ez a kapcsolat nem merül ki névtelen levelek, vendégkönyvi sorok, és durva megjegyzések primitív sorozatában. Az igazi eredmény pedig az lesz, ha az Állásfoglalásnak és a körötte gyűrűző vitának gyümölcsei magas szintű és marxista igényű kritikai írások lesznek, napilapoktól a folyóiratok kritikai rovatain át az esszékötetekig. TANDI LAJOS Akik járatosak műszaki életünk berkeiben, jól tudják, hogy az elmúlt két évtizedben a műszaki-tudományos forradalom kibontakozásával párhuzamosan milyen élénk vita alakult ki arról, hogy ez az egész folyamat démona vagy demiurgosza, jótéteményese vagy átka-e az emberiségnek. Nagyon nagy és komplex folyamatról van szó, amelynek megértéséhez és tudatos irányításához mind több olyan munkát kell megismernünk, mint a nemrégiben, a Kossuth Könyvkiadónál megjelent, Valter Román könyve. Valter Román akadémikusnak a könyve, amely a Szovjetunióban jelent meg először majd Romániában, és most nálunk is, politikusán segíti megérteni mindazt a sok-sok természettudományos és műszaki hatásokból táplálkozó folyamatot, amit öszszegezve műszaki-tudományos forradalomnak nevezünk. Az ilyen és hasonló munkák összevetése egy-egy szakterület irodalmával természetesen hibás lenne, de e témának alapos ismerete nélkül talán még a szakemberek sem vállalhatják a felelősségteljes eligazodást a relativitáselmélet, a kvantummechanika, a spirális pályájú elektronok, a gigantikus rakétarendszerek tengerében. Sok mindennek meg kell világosodnia a természet, a tudomány, az ember és a társadalom napjainkban bekövetkezett kapcsolatában, hogy az összkép arányai, fővonalai helyesen rajzolódjanak ki. És .ahhoz, hogy milyen rendben állnak össze a műszaki-tudományos ' forradalomról képzett ítéleteink, annak társadalmi és emberi öszszefüggései, ebben a problémarengetegben Román könyve igen jó szolgálatot tesz. A természettudományok és a társadalomtudományok kapcsolatáról és kölcsönhatásáról azt mondja a szerző, hogy látszólag ugyan lemaradás van a társadalomtudományok rovására, de ez korántsem olyan éles, mint azt egyes fórumok hirdetik. Azt is látni kell, hogy manapság sok humántudomány fejlődésének igen érdekes korszakát éli át. Ennek alapja a társadalmi és a műszaki-tudományos haladás. Így például a közgazdaságtudomány és a szociológia területére erőteljesen behatolnak a matematikai módszerek. Az élet legkülönbözőbb területeire terjeszti ki tevékenységi körét a kibernetika, a nyelvtudományok is mind egzaktabb tudománnyá váltak a programozott oktatással. A másik oldalról való megközelítésre pedig jó példa, hogy a magfizika, a biológia területén tett új felfedezések filozófiai megválaszolása a dialektikus materializmus módszereivel lehetséges. Tehát e két nagy tudományágnak egymáshoz való közeledése, ezen túlmenőleg átlapolása magának a műszaki-tudományos forradalomnak az eredménye. A műszaki-tudományos forradalom történelmi jelentőségét úgy tárgyalja, hogy meghatározó szerepet mér a társadalmi forradalmak számára, és szerves öszszefüggésükről történelmi jelenségekkel bizonyít. A könyv fejezetei között tallózva, sokoldalú jellemzést kapunk a műszaki haladás dialektikájáról, a tudományos kutatómunka termelékenységéről, amelynek elsőszámú letéteményese az egységes tudománypolitika. Román meggyőzően bírálja azokat a polgári ideológiákat, amelyek az ipari társadalom elméletének, a posztindusztriális társadalomnak és a technokratizmusnak tulajdonítanak vezető szerepet a műszaki-tudományos forradalomban. Egyben válaszol a konvergencia jobb megértéséhez azoknak is, akik e kérdésben a marxizmuson belül is vitákat váltottak ki. Arra a kérdésre, hogy mi az ember, ezen túlmenőleg az értelmiség szerepe a mai társadalomban. Román így válaszol: „Az értelmiséget is az új valóság tükrében kell megítélni, tekintetbe véve azt, hogy a tudomány közvetlen termelőerővé vált; az értelmiséget jelenleg más vonások jellemzik, mint a közelmúltban. A műszaki értelmiség szerves részévé vált annak, amit Marx „A tőké"-ben összmunkásnak nevezett" A mai viszonyoknak megfelelően — a műszaki haladás jelenlegi fejlettségi szintjét értem ezen — érintetlen közvetlenséggel foglalkozik az új termelési eszközök megjelenésének, fejlődésének és általános elterjedésének törvényszerűségeivel, és ezek dimenzionális hatásaival. A műszaki-tudományos forradalom természetesen veszélyeket is hord magában, és nem feledkezhetünk meg a termonukleáris háború lehetőségéről, a nyers- és üzemanyagok gyors kimerüléséről, a harmadik világ demográ-^ fiai robbanása miatt előálló nélkülözésekről, a bioszféra rend-' ellenességeiről, és igy tovább. A kisebb-nagyobb veszélyek ellenére a műszaki-tudományos forradalom az ember démona, mert a józan ész parancsoló követelménye, hogy mina céljaiban, mind lényegében wumánus technikát teremtsen. Ne az ember szolgálja a technikát, ne aa ember mechanizúlódjék, hogy a jövő formálója nehogy a jövő szenvedő alanyává váljék. A könyv a műszaki-tudományos forradalom és a szocialista társadalom vezetése című fejezettel zárul, amelyben nyomatékkal felhívja a figyelmet a megváltozott termelési dinamizmus és a vezetés összhangjának fontosságára, ezek társadalmi összefüggéseire. BÁTYAI JENŐ Rudnai Gábor E nem-is-tudom-hány kataszter flaszter a szülőföldem. Csak a jövőt örököltem. a múlt csupán történelem, s ha néha fáj is, megvigasztal e füstös táj is, hogy fellendüljön énekem. Nem fújok heje-huja dalt, itt kissé halványabb a folklór: vizet iszom, s ha fojt a sok klór, narancsitalt. Az altatódal sem „Cserebogár, sárga cserebogár", csak a gitár. — VÁROSI DAL s mert az erkély tárt pitvar, hallik minden perpatvar, s ha a szomszéd hadovák A lóversenytér felől, — a tél elől —, nem volt ősz, hogy elmulassza, minden mezei poloska szobámba csődül, s minden csődör faráról erre száll a légy, — mégis, ha szúnyog csíp, ha döng a légy is. szűkebb hazám e kies vidék.